Bernardo Bertolucci filmjeiben rendre feltűnik aaz Erotika. A szex. Testiség. Azt mondanám, Bertolucci a szexualitás egyik szószólója, ahogyan ő viszi filmre ezeket a dolgokat, úgy senki más nem tudja. Mondom ezt úgy, hogy csupán két filmjét láttam. Az Utolsó tangó Párizsban-t és a Lopott szépséget. Bertolucci szerelmes a képekbe. Filmjei erősen képcentrikusak, ezt megmondhatja akárki. Érezhetően nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minél erőteljesebb, emlékezetesebb képekben meséljen el egy történetet, és elő is fordul, hogy a képek olyannyira átveszik az uralmat a produkció felett, hogy a sztori kisiklik. Nem, nem az Utolsó tangó Párizsban-ra gondolok, és így akkor már az okos olvasó kizárásos alapon rájöhet hogy a Lopott szépség az amire célzok ha azt mondom: a látvány felülkerekedik. Hogy ez jó-e, hogy hasznára vált-e a filmnek, arra majd később kitérek.
Lucy tizenkilenc éves lány, édesanyja halála után Olaszországba megy a rokonokhoz nyaralni, és azért hogy egy férfi megrajzolhassa a portréját. Lucy szűz. Ártatlan a pofátlanságig, de természetesen ott van benne a nőiesség, a filmben elő-előbukkan, és ezt meglátja a kis közösség is, ahová csöppen. Egy házaspár, szeretők, egy kislány, egy szenilis és kedélyes öregúr, no meg a végnapjait rúgó író. Mind csodájára járnak Lucy gyermeki szépségének és lefogadom hogy mind titokban eljátszott a gondolatával annak, hogy a lánnyal szerelmeskednek. Mindenki Lucy-t akarja. De Lucy maga a megtestesült ártatlanság, romantikus illúzióit – miszerint a szerelem mindennél fontosabb – semmi nem rombolhatja le, ő bizony az igazira vár, a nagybetűs SZERELEM-re, akármikor éri is el őt. Abban a korszakban van, amikor a legtöbbünk még tényleg igazán hisz abban, hogy ez a felemelő érzés mindent visz, később aztán koppanunk, de ki nem szarja le, ennél szebb akkor sincs. A történetben fontos szerepet játszik a betegeskedő író, ő gondoskodik csak igazán Lucy-ről, ő az aki meglátja őt teljes valójában, nem perverz kéjenc mint a többi lakó (holott a film erre való utalást is tesz), hanem inkább az utat mutatja főhősnőnknek. Vele kerül a legközelebbi kapcsolatba, kölcsönösen törődnek egymással, barátságuk egy füves cigivel kezdődött és úgy is ért véget.
Lucy többször is a szexualitás közelébe kerül, a film előrehaladtával egyre inkább feltárulkozik, egyre szabadabb lesz, de soha nem adja fel elveit, végül pedig tündérmesébe illő módon szüzességét egy kedves, vele egykorú fiúval veszti el, aki szintén szűz volt. Távol állunk az Utolsó tangó… nyers pesszimizmusától.
Bernardo Bertolucci egy jó rendező kétségkívül, de hogy itt félresiklott, az is biztos. Igaz, lehet hogy csak engem nem tudott meghatni a film. Nem tagadom, a képek helyenként igazán lenyűgözőek, a látvány ugyebár mindent visz ahogy írásom elején is mondtam, de nem menti meg teljes egészében a filmet. Egy ideig élvezetessé varázsolja, de csak addig, ameddig újra meg nem szólalnak a szereplők. A Lopott szépség-ben leginkább az nem tetszett, hogy a szereplőkbe egyszerűen nem tudtam beleszeretni. Ez ugyan nem feltétlen vezet rossz felé, hiszen az Utolsó tangó Párizsban szereplői sem nőttek éppen a szívemhez, de amit abban a filmben Brando művelt az kimeríti a színészet fogalmát, az valami csoda volt. Itt nincsen Brando, Maria Scheider gyermeki ártatlanságát viszont felváltotta Liv Tyler, a különbség csak annyi, hogy Liv prűdebb figurát alakít. Nem mondható el persze, hogy nincsen itt kiemelkedő színészi alakítás, igenis van: Jeremy Irons-nak hívják az illetőt, és a filmben messze ő a legszimpatikusabb, legjobb karakter és a legjobb színész. Minden percet élvezet nézni amikor feltűnik, ahogy játszik, megrendítő hitelességgel és bájjal játsza a beteg írót akinek egyetlen öröme hogy Lucy-val beszélgethet és csodálhatja szépségét. Ez tetszett leginkább a filmben, a kettejük kapcsolata, ahogy a lány élteti a férfit. Azt mondom, hogy csak ennyi lett volna a film, hát sokkal jobb lett volna az eredmény. Így nem lett más, mint egy film tele – számomra – visszataszító alakokkal, olyanokkal akik egy cseppet nem tudnak érdekelni és ha ez még nem volna elég, a hangvétel is néhol fájóan közönséges. Itt is a szex van a főszerepben, meg az erotika, de ami működött a tangóban, az itt nem működik. Nem lett jobb a film egy olcsó ponyvánál, a szexualitás nem hat másnak mint egy kéjenc öregúr nedves, kamaszos vágykiélésének. Rossz, nagyon rossz. Főleg ha Bertolucci-t nézzük. Persze, a filmbe belefért még az apakeresés, meg miegymás de nem tud meghatni, egész egyszerűen nem érdekel mert csapongó és úgy éreztem nem szólt igazán semmiről. Lehet mondani erre hogy művészet, de az én szememben csak üres, ámde szép képek halmaza ami tele van visszataszító elemekkel. Mindazonáltal már üdítő érzés volt látni egy filmet, amiről végre nem úgy vélekedek hogy „nagyon jó”. De ebből nem akarok rendszert csinálni.
50%
Sanyi a burokból 