Home

A szomorú bádogdoboz rebootolva

Robocop-Remake

Mielőtt beültem volna a sötét terembe és átadtam volna magam az élménynek, egy valamit letisztáztam magamban: bármi történjék, igyekszem objektíven szemlélni a kész művet és nem fogom lépten-nyomon hasonlítgatni Paul Verhoeven klasszikusához. Biztosra veszem, hogy megtették már mindezt előttem nem kevesen, nincs szüksége a világnak még egy olyan kritikára, mely felhánytorgatja Padilha remake-jének Verhoeven-ével szembeni hiányosságait meg miegymást. Amennyire tudok, tehát próbálok tisztességesen bánni a 2014-es verzióval. Hiszen lássuk be, ha ellenkező módon cselekednék, oda lyukadnánk ki, ami a napnál is világosabb: Verhoeven filmje örökzöld klasszikus és remekmű, minden más elmehet a pokolba. Kezdjünk hát tiszta lappal. Csináljunk úgy, mintha nem történt volna semmi. Nézzük meg, mi újat tudott adni a világnak José Padilha Robotzsaru című alkotása.

Tudjuk le rögtön a sztori ismertetését: Alex Murphy egy autórobbanás következtében teljesen lebénul, egyetlen esélye az életben maradáshoz az, ha robottestet alkotnak neki. Ezáltal a robottest által aztán ő lesz a körzet leghatékonyabb rendőre.

Persze, ennél több is van a történetben, de erről később. José Padilha brazil filmrendező az Elit halálosztag című filmmel és annak folytatásával lett ismertté a filmrajongók körében. Ezek a filmek sajnos eddig kimaradtak az életemből, éppen ezért nem tudom a direktor legújabb munkáját a régebbiekhez hasonlítani. Valami azért lehet bennük, ha azok alapján felbérelték őt egy ilyen nagy kaliberű produkció levezényléséhez. Ami a Robotzsaru-t illeti, ideje eloszlatni néhány prekoncepción alapuló tévhitet: maga a film közel sem olyan rossz, mint amilyenre az előzetesek alapján számítana az ember. Míg a trailerek egy viccesen béna, műanyag-filmet sejtettek, addig maga a produktum egy teljesen élvezhető film lett…más kérdés, hogy lehetett volna még többet kihozni belőle.

Két dolog ötlött egyből eszembe, amint kiléptem a moziteremből. Az egyik az, hogy azzal semmiképpen nem lehet megvádolni, hogy az eredetiség csíráját is nélkülözi. Ezúttal közölném a kedves olvasókkal, hogy sikerült egy relatíve eredeti alapanyaggal előállni, melynek kivitelezését lehet, hogy már láttuk valahol, de lépten-nyomon, kisebb-nagyobb adagokban eredetiséget véltem felfedezni. A rendező az ember kontra gép problematikáját vette elő és boncolgatta kemény két órán keresztül. Ér-e annyit egy gép, mint egy ember? Jó-e az, ha egy olyan valamire bízzuk az életünket, ami nem ismer könyörületet, se sajnálatot, semmi érzelmet? Továbbá, – és talán a legfontosabb ezek közül – hogy el lehet-e nyomni teljesen az embert? Ezekre keresi a választ Padilha. Pro és kontra bemutatja a két nézőpontot. Gondolatprovokációt hajt végre, hogy a popcorn ne csússzon olyan jóízűen, de közben azért egy-két szépen tálalt akciójelenetet is közbebiggyeszt – mégiscsak akciófilmre ültünk be. A forgatókönyv arra is több időt szentel, hogy bemutassa Murphy családjának reakcióját. Ezt leszámítva a cselekmény a megszokott vonalak mentén halad, kiszámíthatóságából fakadóan a közepe tájékán unalomba fullad. Ezt sajnos Padilha energikusnak mondható stílusa se tudta menteni, az olyan meghökkentő és mellbevágó képek pedig, mint például a csonkolt testű Murphy látványa inkább erősítik bennünk azt a hitet, hogy ebből a koncepcióból még többet és még jobbat ki lehetett volna hozni. Ezért aztán hiába a jó ötletek, ha minden jó ötletre jön egy közepesen jó húzás (a zenére történő robot-edzés nem volt ínyemre), így végül fájó, de egy lett csupán a kihagyott ziccerek közül. Szereposztás terén is hagy kívánnivalót maga után a dolgozat, legalábbis főszereplőt illetően mindenképp: Joel Kinnaman lehet, hogy szépreményű színésznek bizonyul sorozat-rajongók körében (a Gyilkosság egy főszereplője), de itt elég halovány alakítást nyújt, nyoma sincs benne Peter Weller karizmá…Álljon a meg a menet, hiszen azt ígértem, nem fogok hasonlítgatni. Így legyen elég annyi: Kinnaman halovány és karizmatikusságot nélkülöz. A nagyágyúk kasztját Gary Oldman és Michael Keaton képviseli (utóbbit jó újra látni, illik hozzá ez az asztal mögül dirigáló góré szerepköre, míg előbbi hozza a jóindulatú és szimpatikus orvos karakterét), pluszban még felbukkan néha-néha Samuel L. Jackson. Jackie Earl Haley is tiszteletét teszi, mint robotmániás katona, de annyira egysíkú és dimenziótlan figura volt, hogy jobb el is felejteni. Nem nyújtott semmi pluszt, csupán gonoszkodott.

A szándék tehát megvolt. Adott egy remek koncepció, egy remek színészgárda, egy jó rendező és még így sem sikerült igazán maradandót alkotni. Hiányzik az emocionális, zsigeri kampó, hiányzik az igazi intenzitás és legvégül nagyon hiányzik a katarzis. Láttunk már sokkal rosszabb remake-et, de az az igazság, hogy jobbat is.

Reklámok

One thought on “Robocop (2014)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s