Home

Todd Haynes rendező utazásra invitál minket a múltba. Az ötvenes évekbe, hogy pontosabb legyek. Az ötvenes évek Amerikájába. Abba az időbe, amikor tabunak számított az, ha egy fehér bőrű ember kedvesen bánt egy fekete bőrűvel. A homoszexualitás pedig pfuj-pfuj, gusztustalan betegség, menj vele doktorbácsihoz, majd az meggyógyít. 3960331108_8de00e18c2

Már a nyitó képsorok arról árulkodnak, hogy Haynes a végletekbe hajló pontossággal szeretett volna egy korszakot megidézni, mind a filmnyelvet, mind pedig a díszleteket, öltözködést illetően. Gyönyörű sárga színekben pompázó fák, nagy betűkkel kiírt cím, a zene is abszolút olyan, mintha egy olyan alkotást néznénk, ami valahogy elkallódott az évek folyamán és csak most találták volna meg.

A történet a következő: tisztes házasságban élő férj és feleség. Van két gyerekük. Minden szép és idilli egészen addig, amíg a férj le nem bukik, ahogy egy másik férfival csókolózik. Puff. Az már csak tetézi a dolgokat, hogy az asszonyka később házassága zátonyra futása következtében egy fekete kertésszel kezd el barátkozni.

A Távol a mennyországtól – ahogyan a történetből ez le is szűrhető – egy komoly társadalmi problémákat feszegetni próbáló alkotás szeretne lenni. Az is, ehhez kétség nem fér hozzá, egyedüli kérdés az, hogy ezeket a problémákat mennyire próbálja feltárni. Mert igen, kapunk egy jó adag ízelítőt abból, hogy milyen érzés volt annak idején egy feketével barátkozni, de teszi mindezt elég szűk keretek között, kicsit félősen, kicsit visszafogottan, megmaradva a biztonságos játék korlátai között. Nem provokál, nem mutat túl a dolgokon, ráadásul tényleg a korszak filmjeit meghatározó szemérmetességgel kezeli a témát.

A domináns cselekményszál itt inkább a fehér nő-fekete férfi kapcsolata lett, illetve maga a rasszizmus, míg a homoszexuális férj története meglehetősen háttérbe szorult, mintha a rendező nem tudott volna mit kezdeni vele, hagyta inkább annyiban.

Stílusbravúr csupán, vagy megállja önállóan a helyét? Is-is. Megállja a helyét ez a film, mert egész egyszerűen kellemes nézni. Jó a szemnek. Imádtam az operatőri munkát és a színészek is ragyogó munkát végeztek, érezhetően tisztában voltak azzal, hogy miben is szerepelnek, és az, hogy a korszak hűséges ábrázolásának érdekében milyen színész teljesítményt kell nyújtaniuk. Remek volt mindenki, tényleg. Az is értékelhető, hogy a direktor mennyire átadta magát a műfajnak és kimutatta szeretetét az ötvenes évek melodrámái felé. De ahogy mondtam, a témát illetően kicsit jobban is beleárthatta volna magát, úgy kaphattunk volna egy sokkal pikánsabb, meglehet anakronisztikusabb filmet, és akkor legalább valamivel maradandóbb lett volna az eredmény.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s