Home

John McClane szerepében: Gerard ButlerGerard-Butler-in-Olympus-Has-Fallen-2013-Movie-Image-3

Antoine Fuqua az én szememben mindig is egy közepesnél éppen csak jobb direktornak hatott. Filmjei, mint például az Orvlövész Mark Wahlberg főszereplésével vagy éppen a Nap könnyei Bruce Willis-szel mindig mutattak erős potenciált, jó ritmusérzékről tett bennük tanúbizonyságot a rendező, de valami mindig félresiklott. Legyen az a fáradt színészi alakítás (Bruce Willis részéről a Nap könnyeiben), vagy mondjuk az erőltetett macsóskodás (Mark Wahlberg részéről az Orvlövészben). Hozzátenném persze, hogy ezek a filmek nem rosszak, már csak abból az okból sem, mert Fuquának van tehetsége az akciójelenetek megrendezéséhez, az atmoszférateremtés sem áll tőle távol, nem fél az erőszakos jelenetektől, de talán a legnagyobb problémája az, hogy nincs igazán markáns stílusa, kézjegye. Legjobb filmjének a Brooklyn mélyén-t tartom, bár tény, hogy annak is megvannak a maga szépséghibái, viszont ambiciózus vállalkozás volt sok remek színésszel és kemény drámával, ez pedig felmenti őt a rendezési/narratív félrelépések alól.

A Támadás a Fehéz Ház ellen oda sorolható a Nap könnyei és az Orvlövész közé. Mindhárom filmet belengi az amerikai patriotizmus és hősiesség szelleme, azon felül pedig mindhárom film igyekszik igazi zsánerdarab lenni (legalábbis az Orvlövész és a Támadás… az biztosan, a Nap könnyei kicsit kakukktojás ilyen szempontból) kemény figurákkal és explicit erőszak ábrázolással. Fuqua azonban ezt az intencióját legújabb alkotásával tette igazán teljessé, ugyanis minden túlzás nélkül lehet állítani, hogy a Támadás a Fehér Ház ellen egy olyan darab – mind történetét, mind pedig karakterábrázolást tekintve – mint amilyet a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes évek első felében készítettek. Pontosabban a Die Hard első része utáni időre kell inkább gondolnunk, ugyanis ez a film annak egy kvázi újrája, de legyünk még pontosabbak: inkább a Die Hard-ot utánzó filmekhez lehet hasonlítani (jó kérdés amúgy, hogy ez a film azoknak a copycat-filmeknek az utánzata, vagy pedig ez is egy copycat, csak késett néhány évet).

A főszereplő Mike Banning az Amerikai Egyesült Államok elnökének a testőre. Keménykezű, őszinte, nem fél az ellenséget szájba szúrni egy késsel, ugyanakkor jól kijön az elnök egész családjával és a testőrtársaival is (ezt a legjobban a prológus mutatja be, amikor is az elnökkel látjuk őt bokszolni, úgy beszél vele, mintha a haverja lenne, majd bratyizik a kisfiúval, végül a kollégáival is vált pár kedves szót). Egy autóbalesetet követően azonban – amikor is az elnök felesége odavész – Banning irodai munkára kényszerül és az élete unalmassá válik. Visszasírja a mozgalmas napokat, aztán a kívánsága teljesül is, mikor a Fehér Házat terrortámadás éri.

“Die Hard a Fehér Házban” – mondják sokan, és valóban. A cselekmény több aspektusa hajaz a klasszikus akciófilm szerkezeteire, vannak jelenetek, amelyekben már tényleg, szinte pofátlan módon másolja John McTiernan filmjét (lásd: Dylan McDermott és Gerard Butler második közös jelenetét). Még jobban, mint a kilencvenes évek termékei, például az Úszó erőd vagy éppen a Féktelenül, melyeknek az alapkoncepciója szintén a Die Hard-tól vonatkoztatható. Butler karaktere szinte egy-az-egyben édestestvére a régi akcióhősöknek. Nem beszél sokat, de ha igen, akkor sem a levegőbe. Mindig van a tarsolyában egy-két egysoros, és egymaga felér egy egész kommandós csapattal. Azok a hülyék ott a krízis szobában meg csak tátott szájjal bámulnak, míg Mike rendbe teszi a dolgokat. Ellenségei, akiket a Fehér Ház sötét folyosóin elintéz általában csupán névtelen/arctalan figurák, akik csak arra jók, hogy agyonpuffantsák őket, egyetlen komoly ellenfele a fő nemezis, akit a Halj meg máskor illetve a Nindzsa gyilkos szereplőjeként ismerhettünk meg. Hitelesen hozza a kíméletlen gonosztevőt, aki rezzenéstelen arccal irtana ki egy egész nemzetet a béke érdekében.

Mivel a film olykor egyfajta kikacsintós jelleggel bír, ahogyan a zsáner szabályait felsorolja, nem lehet teljesen haragudni a logikai buktatókra, ezért az egyetlen valódi hibája véleményem szerint sajnos maguk az akciójelenetek. Nem vitás, hogy a Fehér Ház elleni ostromot bemutató jelenetsor döbbenetesen jó volt és látványos, addig az épület belsejében történő terrorista-elhárítás már kevésbé, ugyanis az operatőr elfelejtette ezeket a jeleneteket normálisan megvilágítani. Ennek rendje és módja szerint így ezek a szcénák alig kivehetőek lettek. Szerencséje van Fuqua-nak, hogy azért így is szépen diktálta a tempót és az intenzitás így is kiütközött, sötétség ide vagy oda. Azt azért akkor is otromba húzásnak tartom, hogy ha már ilyen hévvel törnek a csontok és lövetnek fejbe a rossz fiúk, akkor miért is nem engedik, hogy mindezt rendesen lássuk? Mindig ugyanaz a nóta, ha a modern akciófilmeket nézzük. Ha már múltat idézünk, idézzük azt meg annak módja szerint, annak minden kellékével.

 

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s