Home

Marvel üti DC-t.

Ez a legszembetűnőbb, ha a két kiadó képregényeiből készült filmeket nézzük, és ha kivételnek vesszük Nolan Batman-mozijait. Míg a DC nyögvenyelősen keresi az arányokat és olyan remek alapanyagból készítenek celluloidhulladékot mint amilyen a Green Lantern, addig a Marvel Studios szépen sikert sikerre halmoz. Hogy mi a titka? Igazából nem kell olyan sokat kutakodni, annyi az egész hogy okosabbak náluk az írók és a producerek, a vezetők körültekintőbben választják ki a rendezőket, a forgatókönyvírókat. Legújabb – és egyben eddigi legjobb – húzásuk az volt, hogy Joss Whedon-t szemelték ki a Bosszúállók rendezőjének és társ-forgatókönyvírójának. Whedon eddig leginkább sorozatairól volt híres (Buffy, Firefly, Angel), de néhány filmhez is köthetjük a nevét (íróként jegyezte például a Toy Story első részét, az Alien negyedik epizódját és a Féktelenül című akció-klasszikust). Védjegyének számítanak a pergő dialógusok, jól kidolgozott karakterek, a cselekményvezetéshez szükséges tehetség és nem utolsó sorban a szereplők közötti dinamika remek megrajzolása. Ha mindezen tényezőket figyelembe vesszük, akkor már érthetővé válik számunkra az, amit eleinte talán nem értettünk: hogy miért is őt választották a munkára? Miért épp Joss Whedon? Látva a filmet, teljesen egyértelművé vált a dolog. Még mielőtt belemerülnék a filmet illető kritikába, illetve vélemény-nyilvánításba, hadd osszam meg a kedves olvasóval néhány gondolatomat, amely megelőzte az alkotást.

Nehézségek

Azt gondolnád hogy piszkosul egyszerű dolog készíteni egy ütős Bosszúállók-mozit, de tévedsz. Amikor megtudtam, hogy készül ez a film ténylegesen és valóságosan, akkor elkezdtem aggódni amiatt, hogy elcseszik. Ugyan már, hajlamosak elcseszni, ne is tagadjuk. Féltem, hogy valamit elszámolnak, hogy a pénzéhes, kapzsi producerek és stúdiófőnökök túlságosan beleszólnak olyanba amihez nem értenek, és aztán kész a baj. Mert lássuk be: egy ilyen film nem akármilyen kalibert igényel. Mert az addig rendben van, hogy eltalálták Vasembert. Remek, dicséretre méltó. És örülünk, nagyon is. Hulkot se nagyon cseszték el, meg úgy általában, az összes Bosszúálló eredetfilmjét tisztességesen megrendezték, de a helyzet az, hogy azok nem igényelnek akkora tehetséget, erőt és odafigyelést, mint maga az Avengers. Egy film, amiben ennyi híres és szeretett szuperhős helyet foglal, nem lehet elkapkodni, és ami a legfontosabb, a nyomás az alkotókon óriási. A nyomás, amit a rajongók éreztetnek is, mert elkúrhatsz egy Vasember-filmet, vagy egy Thort, és még az sincs rendben, de semmiség ahhoz képest, ami akkor következne be, ha elkúrod ezt a filmet. Akkor eret vágsz a rajongókon, és akkor számításaim szerint kitörne a harmadik világháború, de az is előfordulhat hogy ezek csupán tévképzetek. Meglehet, most tényleg túlzásnak érzed amit írok, és ki tudja, lehet hogy direkt sarkítok hogy éreztessem valamennyire a nehézségét ennek a helyzetnek, de gondoljon bele minden tisztességes képregényrajongó. Igazam van, ugye?

Bosszúállók, gyülekező!

Loki jön, az embereket rabszolgasorba akarja hajtani valami romlott érveléssel karöltve. A világunk veszélyben van, háborúban állunk, Nick Fury pedig a fejét vakargatja. Tenni kell valamit. Valamit. Összehívják hát a szuperhősöket: Amerika Kapitányt, aki a II. világháború óta jégbe fagyva aludt. Vasembert, a cinikus és magának való sztárhőst. Thort, akit Loki testvére lévén személyes indítékok is irányítanak. És persze Bruce Bannert, a tudathasadásos zsenit aki rosszabb napjain nagy zöld szörnyeteggé változik. Ők mind egyenként is problémásak, hát még csapatként, legalább olyan problémásan működnek. Ahhoz, hogy a csoporttagok közti dinamikát és kapcsolatrendszer ábrázolva legyen, Joss Whedon a legjobb ember, ő pedig ezt meg is oldja nagyon ügyesen. Cinikus, pergő nyelvű dialógusai és humorbombái remekül illusztrálják a szituációt és vázolják fel a dolgokat. Ez a film egyik legnagyobb pozitívuma, és ez az ami a többi Marvel-filmet is veri. Whedon jó érzékkel nyúlt az anyaghoz és úgy formálta meg a filmet, hogy belevigye a saját stílusát, de ugyanakkor megtartsa azokat a szükséges összetevőket, amelyeknek jellemeznie kell ezt a filmet. Minden egyes szereplőnek megvan a maga egyéni személyisége, indítéka és története, gyengéje, ezek érzékeltetve is vannak. Senki sincsen háttérbe szorulva, itt mindenki megkapja a maga 15 percét a hírnévre és ragyogásra. Nincs hibás láncszem. Azok egyaránt örülhetnek a film alatt akik Amerika kapitányt szeretik, mint azok, akik Thort preferálják. Természetesen a legtöbb szarkazmust és vicces beszólást Starktól kapjuk a maga megszokott stílusában, de mindenkinek megvan a maga poénos momentuma. Senki nem lóg ki a sorból, a csapat tagjai egyenként egyenrangú individuumokként vannak ábrázolva, ezzel pedig telibetalálta az eredeti képregényeknek a fő vonalát is. Egyedül talán Sólyomszem az, akivel mintha nem tudtak volna mit kezdeni, kissé alul van használva, de azért a végén neki is jut több szerep.

Fekete Özvegy, alias Scarlett Johansson is végre színteret nyert, mert míg a Vasember 2-ben kissé erőtlennek és hiteltelennek bizonyult a csinos de veszélyes ügynöknő szerepében, addig itt kellő mélységet kap a szerepe. Azon kívül akad neki is egy-két seggberúgós jelenete, és bár nagy bánatomra egy szál melltartóban nem verekedett, így is lehet legeltetni rajta a szemünket.

Why so serious?

Ami legjobban szembeötlik a Bosszúállók kapcsán az a játékosság. Annyira van komolyan véve az egész amennyire kell, és remek, hogy a rendező sose felejti el szórakoztatni a nézőjét. Hol a párbeszédekkel, hol az akciókkal, hol olyan zseniális gegekkel, mint amilyen a finálé során előfordul (Hulkot tessék figyelni! És ha már Hulk, igazi titkos fegyverként működik a filmben, Mark Ruffalónál jobb megszemélyesítését a zöld meláknak eddig nem láthattuk). Ez itt nem a Nolan-féle “gritty and realistic”, hanem a jó öreg popcorn-mozi úgy, ahogyan szeretjük. Egyszerű történettel és sodró cselekményvezetéssel, tetejébe pedig gyönyörű akciójelenetekkel. És ha már akciójelenetek…Szájtátósak. Szuperhős szuperhős ellen, szuperhős űrlények ellen, város lerombolva, kő kövön nem marad. Rég láthattunk ennyire látványos és örömittas hősködést, meg ekkora pusztítást (nem számolom a Transformerst, mert ott hiába dőlt le akárhány toronyház, semmit az égvilágon nem éreztem, itt viszont igen, pont azért mert jól volt megírva és voltak karakterek akik miatt aggódni lehetett). És akkor még semmit nem mondtam, látni kell ezeket a szcénákat és kész.

Szó nincsen arról, hogy ez most egy olyan film, amit tanulmányozni fognak majd évekkel később. Dehogyis. Viszont azt el lehet mondani, hogy új követendő példa született nem csak a képregényfilmek, de úgy általában a blockbusterek számára is. Így kell látványmozit csinálni! Remek karakterek, tisztességes forgatókönyv és egyszerű, de végig követhető sztori. Plusz, még az alapanyaghoz is abszolút hűséges marad úgy, hogy sikerül egy saját lábán megálló történetet és cselekményt létrehoznia. (Michael Bay, jegyzetelj!)

Összesítve, jobban a nyári szezon nem is kezdődhetett volna. Kezdeti félelmem teljesen elpárolgott, mert Whedon egy olyan filmet rakott le az asztalra, amely elejétől a végéig szórakoztat és leköt, és amin egy igazi szuperhősrajongó örömkönnyekben tör ki. Ez pedig nagyon nagy szó, ha tőlem kérdezitek.

Még utolsó szavak gyanánt, eszembe jutott Brad Bird Mission: Impossible-filmje. A közös ebben és abban a műben az, hogy mindkettő mellőzte a különösebb drámázást és a zúzásra meg a tömény szórakoztatásra helyezte a hangsúlyt. Mindkettőnek bevált. Tessék követni a példájukat.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s