Home

Olcsó közhely, de alátámasztja ezt a film is, miszerint két dudás nem fér meg egy csárdában. Hát még 8! Arról van szó, hogy van nekünk 8 nőnk egy házban, összezárva, és azt próbálják megfejteni, ki a fene ölhette meg a ház urát. Adott hát a rejtély, a jelenlévők között mindenki gyanús, mindenkiről kiderül a film során valami turpisság, ergó mindenkinek volt valami aprócska oka arra, hogy eltegye láb alól a férfit. Talán a fekete bőrű hölgynek nem, de lehet hogy csak nem néztem meg elég figyelmesen, biztos neki is volt vaj a füle mögött. Ez az alapfelállás akár lehetne a kiindulópontja egy Poirot-történetnek is, vagy valami színdarabnak (nem néztem utána, de a kalapomat rá, hogy készült belőle színdarab), Francois Ozon rendező az előbb idézett alapok eszköztárából merítve írta meg és rendezte a dolgozatát, felvonultatva a francia színjátszás színe-javát. Mondom, mind nők. Catherine Deneuve-től kezdve Fanny Ardant-on át egészen Emmanuelle Beart-ig csupa neves színésznő, akik láthatóan nagy élvezettel adják át magukat a kissé furcsa direktor kívánságainak.

Rendkívül élvezetes egy produkcióval van dolgunk, élvezetességét abból nyeri, hogy valóban igazi örömjátékot láthatunk, megadva minden jelenlévőnek a maga kis szerepét, csillogási pontját. Egy ilyen csapatfilmnél elvárás, hogy mindenki kapjon pár percet a ragyogásra, kibontakozásra, itt meg is kapta mindenki, még egy leszbikus jelenet is befigyelt Ardant és Deneuve között, ami így leírva baromi furcsa, de kontextusban már annyira nem. Ez a leszbikus mellékhang egyébként amellett hogy némi fura erotikus színezetet ad a filmnek, némileg a “bűnös élvezet”-kategóriába sorolja saját magát, de mintha ezt nem is bánná, folyton rátesz egy kis lapáttal, amellett pedig egészen ügyesen göngyölíti a rejtélyes gyilkosság vonalát. A színek néhol a giccsesség határát súrolják, nincs ez másként a direktor másik filmjénél az ANGEL-nél, ahol valóban túlzásba vitte (de talán pont ezért volt olyan jó). A színek erőteljesen jelennek meg, főleg a vörös és a fekete, az operatőr kihasználta az amúgy nem sok lehetőséget, a legtöbbet hozta ki a minimál-helyszínből, riszpekt neki.

A kedvenceim a nők közül talán Fanny Ardant volt, zseniálisan hozta a kvázi femme fatale figurát, elegánsan dohányzik, elegánsan öltözködik és kimérten beszél, még akkor se jön zavarba, amikor amúgy elég kínos szituációba kerül. A nő jéghideg és élvezi. Utána szorosan jön Emmanuelle Beart a szobalány szerepében, aki a film egy pontján egy csapásra átalakul dögös dominává (a film egy csúcspontja, amikor kibontja a haját és átvedlik, abszolút szívdöglesztő), ezzel magára vonva a figyelmet.

Tetszett, hogy a nyomozás során mindenkiről lehull a lepel, mindenki kénytelen kimutatni foga fehérjét, senki se marad tiszta, ez az az aspektusa a dolgozatnak ami leginkább tetszett. Mint valami tanmese, a végén tanulsággal és egy jópofa csattanóval.

Említettem már, hogy a szereplők énekelnek is? Mert énekelnek, szinte kivétel nélkül mindegyik dalra fakad a filmnek egy pontján, úgyhogy még musicalként is lehet tekinteni erre a cuccra, ráadásul nem is rossz. Azt hiszem a dalbetétek a karakterek leírására szolgáltak valamilyen szinten, de ezt bizonyítani nem tudom, mert felirat nem volt hozzá, így csak sejteni sejtem, tudni nem vélem. Öhhömm…

Mulattató, szórakoztató dolgozat ez, már csak azt vártam, hogy a végén a szereplők egyenként meghajolnak a nézők előtt. Tudjátok, mint a színházban. De nem járok amúgy színházba, csak hallottam hogy ilyet művelnek ott.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s