Home

Woody Allen Párizsba látogat

Finom jazz-muzsika kúszik be a hallójáratunkba. Párizs képeit nézegetjük, mintha csak a legjobb útifilmből lennének részletek. Eiffel-torony, Párizs utcái nappal, éjjel, háztetők, beszélgető emberek. Woody Allen legújabb filmjének első képsorait szemléljük. Főcím következik. Alatta Owen Wilson áradozik a városról és arról, mennyire szeretné, ha esne az eső. Menyasszonya ellenzi ezt az ötletét. Megérkeztek Párizsba, a szerelmesek városába, a legromantikusabb helyre, tele ellentmondásokkal a kapcsolatukat illetően.
A Mester ezúttal sem hazudtolta meg magát, magához száz százalékos hűséggel készített egy filmet, ezúttal a könnyedebb fajtából. Gil egy alkotói válságban szenvedő hollywood-i forgatókönyvíró, aki nincsen megelégedve azzal, amit jelenleg csinál. Szeretne többet elérni művészi értelemben, regényt akar írni, csakhogy a problémája az, hogy nincsen ihlet. Valósággal bele van szerelmesedve Párizsnak a húszas éveibe, amikor Hemingway volt a sztár. Javíthatatlan romantikus ez a figura, csak úgy, mint sokan még rajta kívül, akik nem elégedettek azzal ami adatott nekik, nincsenek megelégedve a korral amely szülte őket, nosztalgiára hajlamosak és szentül meg vannak győződve arról, hogy ha korábban születnek, boldogabbak lehetnének. Hősünk egy éjszakai séta során, ahogyan az óra éjfélt üt, hirtelen a huszas években találja magát. Egy régi kocsi gördül elé, benne emberek, akik partizni invitálják őt. Elmegy. A partin megismerkedik egy fickóval, akinek a neve Scott Fitzgerald. Nejével, Zeldával. Gil pedig alig hisz a szemének. Teljes meglepettséggel szemléli a körülötte zajló életet, majd elfogadja azt a makacs tényt, hogy időutazott, és beleveti magát Párizs forgatagába.
Míg Woody Allen előző filmje, a Férfit látok álmaidban egy komor hangvételű, fanyar humorú alkotás volt frusztráló végkifejlettel, addig az Éjfélkor Párizsban egy tipikus, ízig-vérig romantikus alkotás, amiben találkozhatunk a Mester által kedvelt védjegyekkel. Alkotói válságban szenvedő hős, akinek megromlott a kapcsolata a párjával. Intelligens dialógusok. Irodalom. Művészet. Egyszerű, cseppet sem hivalkodó, ámde mégis szép és elegáns operatőri munka. Allen-t ezúttal Owen Wilson alakítja, aki szinte teljes egészében átvette a színész/rendező gesztusait, és beszédstílusát (esküszöm, voltak pillanatok, amikor kiköpött olyan hangja volt mint Woody-nak). Szerintem remek alakítást nyújt, főként annak fényében, hogy Wilsont általában nem szokták színészként dicsérni, leginkább langymeleg komédiákban szerepel, amellett hogy depresszív viselkedést folytat.

A film legnagyszerűbb pillanatai többek között azok a jelenetek, amikor a kor nagyjai kerülnek terítékre. Találkozhatunk Hemingway-jel, Fitzgeraldékkal és magával Picasso-val is. Hemingway egyébként a dolgozat egyik legjobb alakja, az ő monológjai (főként a halálfélelem-szerelmeskedés monológ) a film csúcspontjai, és akkor még egy szót se szóltam Adrien Brody egyetlen jelenetéről, melyben Dalit játsza. Zseniális cameo, amitől garantáltan jobb kedvre derül az emberfia. Marion Cotillard pedig, aki főhősünk múzsáját alakítja, egy másodperc töredéke alatt képes arra, hogy belészeressünk.

A zene is klasszikus Allen, jazz és hasonló nyalánkságok, Cole Porter hangja olvasztja a szívünket, szóval semmi új, de mégis…Nagyon jó érzés ilyen filmet nézni a multiplexben, a sok harsány, hangos, digitalizált alkotások tömkelege között. Woody Allen úgy tűnik sose fog megváltozni, ezért pedig nem is lehet rá haragudni.

Hogy miként helyezkedik el minőségét tekintve a többi filmjéhez képest? Azt mondom, egész szép helyezést ér el. Úgy értem, ha tetszett a Vicky Cristina Barcelona, akkor ezt is szeretni fogod, bár én talán előbbit részesítem előnyben. Persze ez a véleményem még változhat, mert biztosra veszem, hogy nem most láttam utoljára Párizst, de jelenleg ezt mondom, Barcelona egy fokkal jobb. Talán azért, mert a film fő tanulságát (tanulj meg élni a saját korodban), kissé szájbarágósan van előadva. De ez kis hiba. Ez még nem sokat von le az értékéből a dolgozatnak. Így is az év egyik legkellemesebb moziélménye, mert lehetőséget biztosít arra, hogy őszinte, széles mosollyal álljunk fel az ülésből és menjünk ki a teremből. Könnyed hangvételű feelgood-mozi ez a javából, olyan alkotás, amilyet csak Woody Allen képes csinálni.
80%

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s