Rejtélyes manhattani haláleset (1993)

Woody Allen sok műfajt kipróbált, ’93-ban éppen krimit csinált. Nem ez az egyetlen bűnügyi filmje a filmográfiájában, de mindenképpen az egyik legjobb. Még úgy is, hogy egyébként maga a film a rendező erősebb filmjeihez képest (Annie Hall, Match Point, Manhattan, stb.) inkább egy “korrekt” helyezést ér el. Ezt persze úgy kell értelmezni, hogy még így is remek film, de inkább egy kellemes időtöltés, egy szolid alkotás, mint betonkemény remekmű. Tudjátok, nem feltétlen az a fajta film, ami után valami iszonyatos katarzist érzel, de nem is vész kárba az a rászánt másfél óra.

Woody és Diane Keaton a két főszereplője ennek a filmecskének, az Annie Hall után ez volt a második közös filmjük, gondolom azért is jöttek itt össze újra, hogy kicsit visszakacsintsanak a múltra. Egy középkorú házaspárt játszanak, akik élik unalmas életüket, mígnem a szomszéd felesége meghal rejtélyes körülmények között. Dehogy rejtélyes, inkább az van, hogy első látszatra tűnik egyértelműnek, majd a jelek arra mutatnak, hogy gyilkosság történt. Diane Keaton és egy másik férfi elkezdenek nyomozni és szimatolni, addig Woody karaktere folyton elégedetlenkedik, köszöni szépen ő aztán nem kér az ilyen dolgokból. Méghogy gyilkosság! Aztán odáig fajul a dolog, hogy ő is meggyőződik arról, hogy valami nincs rendjén. Ezzel fel is dobják szépen az unalmas hétköznapokat, ami Hitchcock Hátsó ablakára emlékeztetett. Ott is volt ilyen dilemma, hogy akkor most volt gyilkosság vagy nem volt gyilkosság, ráadásul abban is az volt, hogy egy párocska kezdett el gyanakodni.

Ami elmondható a filmről az az, hogy nagyon szórakoztató. Amolyan ártalmatlan szórakozás az egész, különösebb filozofálás és moralizálás nélkül, stresszmentesen, csak úgy, ahogyan azt Woody tudja. A párbeszédek klasszikusak, és tetszett ahogyan a krimi műfajába belekóstolt a fickó, közben még a stílusát is megtartotta. Diane Keaton is jó a szerepében, Woody is a tipikus Woody, hadar és idegeskedik. De imádom.

Korhatár nélküli a film, szóval ne várjon senki vért meg erőszakot, viszont poénokat és könnyű szórakozást mindenképp. Ajánlott néznivaló, ha szereted Allen-t.

Éjfélkor Párizsban (2011)

Woody Allen Párizsba látogat

Finom jazz-muzsika kúszik be a hallójáratunkba. Párizs képeit nézegetjük, mintha csak a legjobb útifilmből lennének részletek. Eiffel-torony, Párizs utcái nappal, éjjel, háztetők, beszélgető emberek. Woody Allen legújabb filmjének első képsorait szemléljük. Főcím következik. Alatta Owen Wilson áradozik a városról és arról, mennyire szeretné, ha esne az eső. Menyasszonya ellenzi ezt az ötletét. Megérkeztek Párizsba, a szerelmesek városába, a legromantikusabb helyre, tele ellentmondásokkal a kapcsolatukat illetően.
A Mester ezúttal sem hazudtolta meg magát, magához száz százalékos hűséggel készített egy filmet, ezúttal a könnyedebb fajtából. Gil egy alkotói válságban szenvedő hollywood-i forgatókönyvíró, aki nincsen megelégedve azzal, amit jelenleg csinál. Szeretne többet elérni művészi értelemben, regényt akar írni, csakhogy a problémája az, hogy nincsen ihlet. Valósággal bele van szerelmesedve Párizsnak a húszas éveibe, amikor Hemingway volt a sztár. Javíthatatlan romantikus ez a figura, csak úgy, mint sokan még rajta kívül, akik nem elégedettek azzal ami adatott nekik, nincsenek megelégedve a korral amely szülte őket, nosztalgiára hajlamosak és szentül meg vannak győződve arról, hogy ha korábban születnek, boldogabbak lehetnének. Hősünk egy éjszakai séta során, ahogyan az óra éjfélt üt, hirtelen a huszas években találja magát. Egy régi kocsi gördül elé, benne emberek, akik partizni invitálják őt. Elmegy. A partin megismerkedik egy fickóval, akinek a neve Scott Fitzgerald. Nejével, Zeldával. Gil pedig alig hisz a szemének. Teljes meglepettséggel szemléli a körülötte zajló életet, majd elfogadja azt a makacs tényt, hogy időutazott, és beleveti magát Párizs forgatagába.
Míg Woody Allen előző filmje, a Férfit látok álmaidban egy komor hangvételű, fanyar humorú alkotás volt frusztráló végkifejlettel, addig az Éjfélkor Párizsban egy tipikus, ízig-vérig romantikus alkotás, amiben találkozhatunk a Mester által kedvelt védjegyekkel. Alkotói válságban szenvedő hős, akinek megromlott a kapcsolata a párjával. Intelligens dialógusok. Irodalom. Művészet. Egyszerű, cseppet sem hivalkodó, ámde mégis szép és elegáns operatőri munka. Allen-t ezúttal Owen Wilson alakítja, aki szinte teljes egészében átvette a színész/rendező gesztusait, és beszédstílusát (esküszöm, voltak pillanatok, amikor kiköpött olyan hangja volt mint Woody-nak). Szerintem remek alakítást nyújt, főként annak fényében, hogy Wilsont általában nem szokták színészként dicsérni, leginkább langymeleg komédiákban szerepel, amellett hogy depresszív viselkedést folytat.

A film legnagyszerűbb pillanatai többek között azok a jelenetek, amikor a kor nagyjai kerülnek terítékre. Találkozhatunk Hemingway-jel, Fitzgeraldékkal és magával Picasso-val is. Hemingway egyébként a dolgozat egyik legjobb alakja, az ő monológjai (főként a halálfélelem-szerelmeskedés monológ) a film csúcspontjai, és akkor még egy szót se szóltam Adrien Brody egyetlen jelenetéről, melyben Dalit játsza. Zseniális cameo, amitől garantáltan jobb kedvre derül az emberfia. Marion Cotillard pedig, aki főhősünk múzsáját alakítja, egy másodperc töredéke alatt képes arra, hogy belészeressünk.

A zene is klasszikus Allen, jazz és hasonló nyalánkságok, Cole Porter hangja olvasztja a szívünket, szóval semmi új, de mégis…Nagyon jó érzés ilyen filmet nézni a multiplexben, a sok harsány, hangos, digitalizált alkotások tömkelege között. Woody Allen úgy tűnik sose fog megváltozni, ezért pedig nem is lehet rá haragudni.

Hogy miként helyezkedik el minőségét tekintve a többi filmjéhez képest? Azt mondom, egész szép helyezést ér el. Úgy értem, ha tetszett a Vicky Cristina Barcelona, akkor ezt is szeretni fogod, bár én talán előbbit részesítem előnyben. Persze ez a véleményem még változhat, mert biztosra veszem, hogy nem most láttam utoljára Párizst, de jelenleg ezt mondom, Barcelona egy fokkal jobb. Talán azért, mert a film fő tanulságát (tanulj meg élni a saját korodban), kissé szájbarágósan van előadva. De ez kis hiba. Ez még nem sokat von le az értékéből a dolgozatnak. Így is az év egyik legkellemesebb moziélménye, mert lehetőséget biztosít arra, hogy őszinte, széles mosollyal álljunk fel az ülésből és menjünk ki a teremből. Könnyed hangvételű feelgood-mozi ez a javából, olyan alkotás, amilyet csak Woody Allen képes csinálni.
80%

Midnight in Paris magyar premier dátuma

Leghamarabb, legális úton október huszadikán tekinthetjük meg a mozikban Woody Allen új filmjét, a MIDNIGHT IN PARIS címűt. A film a külföldi kritikusok által igen nagyra értékelt mű, a közönség is keblére ölelte, hiszen ez lett elvileg az eddigi legsikeresebb Allen-film. Persze, nyilván nem transformersi összegekre kell itt gondolni, csak szépen szolidan, finoman. A lényeg, hogy úgy néz ki megint egy olyan filmet csinált, amit többször is kedvünk lesz újranézni. Őszintén szólva, a legutóbbi filmje annyira nem tetszett, mint amennyire elvártam volna. Tetszett, de nem egy mestermű, a VCB sokkal jobban bevont magába, és ezt főleg azzal a filmmel párosítják. Itt Barcelona helyett Párizs van. Szóval OKTÓBER 20! A Budapest Film jóvoltából. Addig minden erőmmel azon leszek, hogy ne töltsem le. aaaaaarghh

Délutáni muzsika

Ezt most így mindenkinek, aki véletlenül erre téved. Ilyen kedvem van.

Vicky Cristina Barcelona (2008)

A VICKY CRISTINA BARCELONA minden idők egyik legjobb Woody Allen-filmje. Tessék, megmondtam. Ezt már csak azért is tudom ilyen határozottan kijelenteni, mert nem egyszer néztem meg, és mindig azon kapom magam, hogy újra látni kéne.

Azon filmek egyike ez, amiben minden klappol, és az egészet mintha valami fura varázserő hatná át. A színészek, a zene, az operatőri munka, a dialógusok, a helyszínek, mind olyan egészet alkotnak, ami szenzációsan eladja a filmet. Pedig történetét tekintve amúgy a szokásos Woody. Csak a különbség annyi, hogy itt férfi helyett két nőt látunk a középpontban, akik beleszeretnek ugyanabba a férfiba. A kérdéskör is nagyjából ugyanaz. Szerelem, párkapcsolatok, van-e értelme az életnek, gyakorlatilag feszegette ezt már az öreg nem is egyszer, és a könyökünkön jöhet már ki ez az egész, de nem itt, itt képes új élettel megtölteni édesbús gondolatmenetét a világról és szerelemről, képes arra hogy meglepje a legkeményebb Allen-rajongót is, mint amilyen én vagyok.

Scarlett Johansson-t láthatjuk Woody szerepében. Scarlett egy olyan fiatal lányt alakít, aki kapcsolatról kapcsolatra botladozik, és ahogyan a narrátor is jellemzi őt: nem tudja hogy mit akar, azt viszont pontosan tudja hogy mit nem. Rendezett egy rövidfilmet, amiben a szerelmet vizsgálja és amit később megutált, és egyáltalán, tényleg nem tudja hogy mit kezdjen magával, az a fajta csaj aki kipróbál bármit, de nem tud lenyugodni, tovább kell lépnie. Barátnője már egy nyugodtabb típus. Tipikusan olyan, aki a józanságot képviseli és a megírt szabályok szerint halad. Van egy jóképű de baromi unalmas vőlegénye, nem kíván egyéjszakás kalandokba keveredni, és a gondolatától is iszonyodik annak, hogy egy idegen – de sármos – fickóval elmenjenek Oviedóba. Persze aztán elmennek, hiszen ha nem mennének akkor nem lenne filmünk. Egy fura, többszörös szerelmi háromszögnek leszünk ezek után figyelői, ami sok bonyodalmat szül.

A VCB finom arányokban adagolja a humort és a romantikát, a különböző szemléletmódokat a szerelemmel, világgal kapcsolatosan. Ez ugyan nem az a tipikus Woody-komédia, inkább amolyan oldottabb hangvételű film, de nincsenek benne térdcsapkodós gegek. Édesbús mozi ez, amely egyben pesszimista és optimista is.

A filmből újra kiderül, hogy a szerelemnél bizony nincsen bonyolultabb érzelem, az életet pedig akkor élvezhetjük igazán, ha elfogadjuk hogy nincsen értelme. És persze, csak a viszonzatlan szerelem lehet igazán romantikus.

Ami a színészeket illeti, Javier Bardem egészen kitűnő, Anton után ilyen szerepben látni egészen furcsa, de remekül illik hozzá a kissé bohém, de gondterhelt festő karaktere aki feleségével se veled, se nélküled viszonyt folytat. Scarlett Johansson-t itt is szeretem, igaz néha furcsa őt Woody Allen szerepében látni. Úgy értem furán hangzanak a szájából ezek a mondatok, de azért mégis jó. Penelope Cruz viszont mindenkit lealáz azzal a pár jelenetével. Ez a színésznő igazi klasszis, annyira uralja a teret, hogy az szenzációs.

Nagyon fontos szereplő még a filmben, az maga a helyszín. Jó ötlet volt a rendezőtől, hogy helyszínt változtatott, és ezúttal szereplőit egzotikusabb, varázslatosabb vidékekre küldte. Balzsam a szemnek sokszor tényleg, baromi szép helyeken forgatták, és ki is használták a város adta adottságokat, a fényképezés kitűnő. Lehet, egyébként hogy ezért is lett olyan jó a film, Barcelona valóban különös ízt kölcsönzött az egész dolgozatnak.

Összesítve

Régi Woody új köntösben. Elegánsan tálalt elmélkedés a szerelemről és egyéb jelentős dolgokról.

Woody Allen 10 legjobb filmje

10 legjobb Woody Allen-film

Nem könnyű kiválasztani tíz legjobbat egy olyan rendező filmográfiájából aki évről-évre újabb és újabb filmmel áll elő. 1977 óta megállás nélkül ontja bölcselkedéseit halálról, szerelemről, párkapcsolatokról és olykor a vallásba is belenyúl. Több műfajon keresztül teszi mindezt. Néhol kicsit noir, néhol Poirot-szerű krimi, romantikus, vagy igazi nagybetűs komédia. De Woody mindig ugyanaz. Ha megnézel egy filmet tőle, akkor egyből felismered a stílusát. Viszont ha meg akarod ismeri a munkásságát, akkor kezdd az alábbi filmekkel.

BANÁNKÖZTÁRSASÁG

Woody Allen itt még féktelenül bohóckodik. A film abszurd komédia egy férfiról akivel barátnője szakít, majd belekeveredik egy diktátor-ellenes összeesküvésbe. Mindezt azért, hogy visszaszerezze a nőt akit szeret. Chaplin hatása érződik a filmen itt-ott, olykor random gegekkel bombázza a nézőket (lásd: cigireklám), féktelen bohóckodás az egész. Nem nevezném tökéletes filmnek, de ha valakinek van egy kis humorérzéke, szétnevetheti magát ebben a másfél órában.

SZERELEM ÉS HALÁL

Vitathatatlanul Allen egyik legjobb komédiája. A film a napóleoni háborúk idején játszódik, Allen egy Boris nevű orosz, csetlő-botló katonát alakít aki beleszeret egy lányba akit a gyönyörű Diane Keaton visz színre. A film – habár abszolút komédia – dúskál a filozofikus gondolatokban. A rendező remek formában van itt, csak úgy ontja magából a kitűnően megírt és eljátszott dialógusokat amelyek tele vannak borzalmasan jó poénokkal, viccekkel. A film minden perce kincs és bármikor lehet idézni. A szerelemről alkotott véleménye pedig már itt is felkapja a fejét egy zseniális monológ keretein belül melyet Keaton ad elő.

HANNAH ÉS NŐVÉREI

Nem hiányozhat a listáról. Michael Caine egyik legjobb alakítása, összetett és bonyolult tabló a szerelemről és neurózisról. Komédia és dráma egyben melynek végkimenetele a legdepresszívebb embernek is reményt adhat. Itt Mia Farrow a főszereplő, Allen volt felesége. Nem vitás, ezt a filmet mindenkinek látnia kell. Ha Woody Allen-rajongó, ha nem.

SZTÁRRAL SZEMBEN

A direktor pályafutásának egyik legalulértékeltebb filmje. Maró szatíra a sztárokról, sztárságról, alkotói válságról. Fellini láthatóan megihlette a rendezőt, de ez nem baj. Szép, de néhol dokumentarista jellegű fekete-fehér képekben meséli el egy rendező (Kenneth Branagh alakításában) történetét aki alkotói válságba keveredik. Közben felbukkan a fiatal Leonardo Dicaprio mint szabadszájú, elkényeztetett sztárocska, és még sokan mások. Újra fel kéne fedezni az embereknek ezt a filmet.

MANHATTAN

Szerelmes levél New York-hoz. „Melyik filmje nem az?” – kérdezhetnénk. De ez más. Itt olyan elementáris erővel, olyan költőiséggel nyúlt a témához hogy muszáj elérzékenyülni. Újra, a fekete-fehér képek hódítanak, gyönyörűen megkomponált mozi ez a javából. Melankolikus hangulat, egy csipetnyi humor és a dilemma. Szív kétfelé szakad, választások, és a jó öreg neurózis. A rendező egyik legérettebb, legszebb filmje. Érdekes tény hogy Allen nem szereti ezt a munkáját. Csak találgatni lehet hogy miért nem.

VICKY CRISTINA BARCELONA

A hangnem oldottabb, de mégis szomorkás. A helyszín Barcelona, főszerepben Scarlett Johansson és Rebeca Hall, mellettük Javier Bardem és Penelope Cruz. Remek képek, remek karakterek, némi humor és egy kis elmélkedés…igen, a párkapcsolatokról. „Csak a beteljesületlen szerelem lehet igazán romantikus.” Allen talán legjobb filmje az elmúlt 10 évből.

MATCH POINT

Azt mondtam volna, hogy Woody legjobb filmje az elmúlt 10 évből a Vicky Cristina Barcelona? Oké, bocsánat. Van neki egy méltó ellenfele, az pedig a tónusában abszolút szokatlan Match Point. Melyben egy fiatal, pénzhajhász srác szép lassan beilleszkedik a gazdag arisztokraták világába. Bűn és bűnhődés Allen-módra. Humort ne keressünk, a kész dolgozat meglehetősen nyugtalanító, feloldás nincs, szerelem el van fojtva. Minimalista remekmű.

ANNIE HALL

Talán a legnagyobb kedvencem. Ez a film az intelligens romantikus komédiák etalonja, holott semelyik másik filmhez nem hasonlítható. Többen utánozták (úgy vélem a Harry és Sally is), többen ihletet merítettek belőle, ha nincs ez a film, nincsen 500 nap nyár se. Minden idők egyik legviccesebb filmje, de úgy hogy közben sokat tanulhatunk belőle. Megannyi idézhető szöveg, felejthetetlen jelenetek és képek (csók a hídnál, Alvy kokaint kóstol), és a végén a szomorú konklúzió. Mindannyiunknak szüksége van azokra a bizonyos tojásokra. Soha nem unom meg ezt a filmet.

FOGD A PÉNZT ÉS FUSS!

Persze hogy szerepelnie kell a listán. Igaz történet egy emberről, aki minden áron bankrabló akart lenni, de soha semmi nem jött össze neki. Börtönbe kerül, szappan segítségével próbál megszökni, szerelmes lesz. Humor minden mennyiségben, és ne felejtsük el: ez a film azon filmek elődjeihez tartozik, melyek ál-dokumentumokkal szórakoztatják a népet.

BELSŐ VÍVÓDÁSOK

Nem egy ismert film. Hangvételét tekintve a Match Point-tal lehet lehetne párosítani. Erősen Bergman-inspirálta film meggyőző színészi alakításokkal. Habár megvannak a maga problémái a kész dolgozatnak, mégis egy iszonyatosan erőteljes mű, amely nem hagyja nyugodni az embert. Megint, humort ne keressünk itt mert nincs. Vannak viszont dialógusok, amik Allen pályafutásának igazi gyöngyszemei közé tartoznak. Ismerjétek meg!

You Will Meet a Tall Dark Stranger

Örök elégedetlenség

Woody Allen új filmjében szerepet kap egy problémákkal küszködő házaspár (pontosabban kettő is), egy problémákkal küzdő író valamint egy sötét idegen akinek kiléte felől találgatni tudunk csupán. Ismerős? Nem véletlen, hiszen a film legtöbb összetevőjével találkozhattunk már a rendező korábbi filmjeiben is. Kritikusai szerint már a hetvenes évek vége óta ugyanazt a témát nyomja a kis szemüveges direktor, löki a neurózist ezerrel, szereplői szájából különböző életbölcsességeket hallhatunk, örök elégedetlenséget tükröz mindegyik tekintete. Bizonyos értelemben egyetértek vádlóival, valóban, Woody Allen folyton ugyanazokat a témákat veszi elő, ugyanazt feszegeti, én mégis nagy rajongója vagyok. Miért? Mert ugyan vannak meglehetősen erős és gyengébb filmjei, de még a gyengébb filmjei is erősebbek az átlag hollywood-i produkcióknál. Lehet persze hogy az elfogultság beszél belőlem, de örömmel nézek minden évben egy új filmet ettől az ipsétől, még akkor is ha egyes meglátásai elhangoztak már korábban is. Akkor is, ha nem tudja túlszárnyalni a Manhattan líraiságát vagy az Annie Hall zsenialitását. Woody Allen mindig szórakoztat engem és tanít. De tény, vannak gyengébb filmjei. Felteheti tehát az olvasó a kérdést magában: új filmje hogyan viszonyul a többihez? Mennyivel jobb vagy épp mennyivel rosszabb? Érdemes megnézni? Kérdésekre a válasz a továbbiakban található, de előtte nézzük csak meg közelebbről mivel is van dolgunk.

A történet szerint van egy alkotói válságban szenvedő író, akinek megromlani látszik feleségével való kapcsolata, és nem mellesleg szemet vet a szomszédban zenélő piros ruhás fiatal lányra. A másik szálon ott van egy idős házaspár, kiknek kapcsolata szintén tévútra siklott. A férj úgy dönt hogy nem éli tovább az öregemberek unalmas, nyálcsorgató életét és áttételesen ugyan de arra tesz kísérletet, hogy visszaforgassa az idő kerekét. Otthagyja feleségét, elkezd szoláriumba járni, emberekkel ismerkedni, kigyúrja magát majd összejön egy fiatal, agyatlan bombázóval. A film ezen emberek sorsát követi végig, ki-ki megy a maga útján, néha eltéved, hibákat követ el.

Ha be kéne sorolni a filmet, akkor azt mondanám, hogy ez Woody Allen sötétebb filmjeihez tartozik. Nem „Match Point”-sötét, mert van benne humor de azt mondanám hogy ez a dolgozat kissé borúlátó, pesszimistább hangvételű alkotás. Megvannak benne a szokásos összetevők melyek szükségeltetnek egy Allen-filmhez, a dialógusok szépen megírtak (de azért nem zseniálisak), maga a rendezés minimalista, nem kirívó, nem hivalkodó, egyszerű de nagyszerű. A befejezés pedig a maga pesszimizmusával kellően frusztráló és mondjuk úgy: nyugtalanító. Nem annyira nyugtalanító igazából, de kellő módon elkerüli a happy endet, ez pedig tetszett nagyon.

A szereposztás maga igen impozáns, én ennek tulajdonítom azt a tényt, hogy nálunk egyáltalán bemutatásra kerül ez a film, tekintve hogy előző műve, a WHATEVER WORKS sajnos nem került hazai mozikba. Naomi Watts, Antonio Banderas, Josh Brolin, Anthony Hopkins, Freida Pinto. Elég ránézni és láthatjuk hogy mekkora sztárgárdát hozott össze az öregúr. Mindenki egyaránt jól végzi dolgát, nekem leginkább Josh Brolin karaktere tetszett, ő játssza a lelki válságban és alkotói válságban szenvedő „one trick pony”-írót aki végül saját hülyeségébe fog belebukni de ebbe már nem megyek bele mert spoiler lenne. A többiek is szolidak, de Brolin kifejezetten jó volt, illett ide.

A remek szereposztás ellenére azonban a You Will Meet a Tall Dark Stranger-t inkább sorolnám Woody Allen gyengébbik filmjei közé (tudjátok, attól hogy ez gyenge, attól még jó). Sajnos nem elég remek ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen, inkább csak egy könnyed rutinmunka a mestertől. A legnagyobb mellényúlást számomra a narráció illeti, ami néhol (vagy inkább mindig) baromi figyelem-elterelő. Nem tudom ki volt a narrátor, de azt kell mondjam gyenge munkát végzett. Unalmas, száraz stílusával mesélte a történetet, meg úgy általában: nem éreztem azt, hogy ide feltétlen kell narrátor. De ha mégis muszáj narrálni, akkor lehetett volna egy sokkal karakteresebb hang is. Sajnos ennek a filmnek nincs olyan bája mint a Vicky Cristina Barcelonának volt, ami véleményem szerint egy kisebb remekmű, nem annyira vicces és szarkasztikus mint a Whatever Works (melyet itthon legálisan nem láthattunk moziban), és végképp nem annyira emlékezetes mint mondjuk a korábbi művei Allen-nek. Mindezek ellenére még így is azt mondom, jót szórakoztam. Tanultam belőle, és örültem hogy újabb filmet láthattam a rendezőtől. Csak az a véleményem, hogy éppen csinált már jobbat is, de azt figyelembe véve, hogy évente készít filmet, nem számít. Nem lehet mindig mesterművet lerakni az asztalra, azt viszont egész egyszerűen muszáj tisztelni, hogy nem nyugszik, dolgozik, dolgozik és dolgozik ez az ember.

A filmet tehát ajánlom mindazoknak akik kis kikapcsolódásra vágynak a sok hangos álomgyári produkció mellett/közben/előtt, mert mindenképp megéri beülni a moziba, Allen-rajongókról nem is beszélve, ők úgyis elmennek és jegyet váltanak rá. Mert akkor is, nincs még egy olyan rendező, aki ennyire értene ezekhez a dolgokhoz manapság.

Manhattan

Woody Allen 1979-es filmje egy neurotikus férfiról szól, aki szerelmi háromszögbe keveredik. Négyszög is lehetne akár, ha pontosan akarunk fogalmazni. Egy tizenhét éves lánnyal jár, de beleszeret egy másik nőbe aki vele kb. egykorú. Választás elé kényszerül. Harmadik szerelemnek ott van New York városa.

Az ANNIE HALL után Allen újra a párkapcsolatok nehézségeit, rejtelmeit boncolgatja, de míg az ANNIE HALL-ban valamelyest humorosabb formában tálalta elénk meglátásait, addig a MANHATTAN már egy sokkal melankolikusabb, édesbús produkció. Egyben egyik kedvenc Woody Allen-filmem.

Először is, gyönyörűen van fényképezve. Fekete-fehér képeket láthatunk, New York semelyik másik filmben nem volt még ilyen csodálatos, és az egész filmet belengi valami elképesztően romantikus hangvétel. Romantikus, de mégis szomorkás. A film érdekességei közé tartozik, hogy Woody Allen olyannyira nem volt megelégedve a kész produkcióval, hogy próbálta meggyőzni a United Artists-ot, hogy elkészít még egy filmet ingyen, csak hogy a MANHATTAN kerüljön ládikába mindörökké és senki ne láthassa. Felettébb elgondolkoztató ez a tény, és többet erről nem is tudok, csak találgatni lehet hogy mi az ami nem tetszett Allen-nek a film kapcsán. Ugyan hogy nem lehet valaki elégedett egy ilyen filmmel? Örök rejtély, mindenesetre csak örülhetünk hogy a UA nem ment bele a dologba és láthattuk a produkciót, kár lett volna kukába hajítani. Továbbá az is a rendezőt hazudtolja meg, hogy ha minden igaz ez volt a karrierjének pénzügyileg legsikeresebb filmje, úgyhogy csak nem lett az eredmény annyira borzalmas, sőt! mint ahogy írtam írásom elején, ezt tartom egyik legjobb, legérettebb munkájának. A rá jellemző humor persze itt is fellelhető, szóba kerül a zsidóság, a nácik, második világháború, de a poénok visszafogottabbak, a világlátás itt sokkal búsabb mint bármely filmjében. Komédiának írják, de inkább romantikus filmként kellene reklámozni. És ha azt mondom “romantikus”, akkor senki ne gondolja hogy hagyományos romantikus, nyilván ha Woody Allen romantikára hajtja fejét akkor az minden csak nem hagyományos. Tabukat dönget azzal hogy egy tizenhét éves lánnyal való viszonyt folytat, aki a lánya lehetne, volt felesége elhagyta egy másik nőért így gyereküket két anya neveli. A volt feleségét Meryl Streep alakítja, akinek első felbukkanása maga a filmes tökély, már ami a kameramozgást illeti. Soha olyan gyönyörűnek még nem láttam azt a nőt, esküszöm. Tovább nehezíti a helyzetét hősünknek hogy exe regényt ír kapcsolatukról melyben minden szennyest kitereget.

Mariel Hamingway alakítja Woody Allen fiatal szeretőjét. A lány kitesz magáért, nagyon tetszett az alakítása. Fiatal, de tehetséges, érzékeny, a labda fel volt dobva Diane Keaton által de a csaj nem kevésbé tehetséges.

A cselekmény ott ér el fordulópontjához, mikor felbukkan Diane Keaton karaktere, aki hősünk barátjával kavar titokban. A nő író, Philadelphiából jött (amit nem győz hangoztatni), mindenről megvan a véleménye és első találkozásukkor mélyen Woody lelkébe tipor, amikor Ingmar Bergman munkásságát kezdi el kritizálni. Woody Allen a való életben is Bergman-rajongó, de hát ez tudvalevő. Most néztem meg egy másik filmjét, a Belső tereket ami színtiszta Bergman-hommage és egyébként nagyon jó. Diane Keaton lassacskán kedvenc színésznőim közé tartozik. Gyönyörűen nézett ki annak idején és játéka szintúgy frappáns, a néző pedig azon kapja magát hogy belészeret, csakúgy ahogyan az ANNIE HALL-ban. Fantasztikus egy nő, imádom.

A MANHATTAN csodálatos film, szerelmi történet, szerelmes levél New York felé, óda a városhoz, melankolikus töprengés az életről, szerelemről és egyéb dolgokról. Nem tudom túltenni magamat azon hogy mennyire csodálatos ez a film.

Woody Allen Párizsba ment – MIDNIGHT IN PARIS trailer

Röhejes számomra, hogy a Woody Allen filmjeihez készült előzetesek rendre színvonal alatt teljesítenek. Ez pedig nem azért van mert a film színvonal alatt van, hanem azért mert egyszerűen mintha inkompetensek lennének előzetes-készítést illetően. De persze lehet, hogy egy ilyen filmhez alapból lehetetlen olyan bombasztikus trailert készíteni. Mindegy is, ez itt Woody Allen új filmjének előzetese, úgyhogy muszáj megosztanom. A film története egy szerelmespár körül forog (nem meglepő), akik Párizsba utaznak. A férfinek eleinte nem tetszik, de aztán éjjelente folyton kijárkál valami vagy valaki miatt. Legalábbis innen ezt lehet leszűrni. A férfi Owen Wilson. Meg lesz nézve de rendesen. Előtte viszont ideje meglesnem az előző filmjét…

A varázsige: I Love You

Edward Norton énekel az utcán, szerelmes üzemmódban, Drew Barrymore-ral kézenfogva sétálnak, lassan az egész ébredő város dalra nyitja száját, mi pedig csodálkozunk, hogy a rendező cím alatt egy bizonyos név szerepel: WOODY ALLEN. Nem kell hozzá sok ész hogy megmondjuk, itt egy vérbeli musical-t fogunk látni az elkövetkező másfél órában, és szinte alig érünk rá csodálkozni a rendező eme meglepő fogásán. Fogalmam sincs hogy mi vette rá a híresen neurotikus, New York-ot imádó direktort, hogy egy ilyen művet készítsen el, de valahol mégis olyan egyértelműnek tűnik. Naná, Woody Allen musical-t forgat. Hát miért is ne? Csináltak már más rendezők is zenés filmet, Lars von Trier eme irányba tett lépése még inkább meglepő volt, sőt mi több sokkoló ha úgy nézzük, de tagadhatatlan hogy Allen sok műfajba beletenyerelt már kisebb-nagyobb sikerekkel. Készített film noir-t, vagy legalábbis annak egy amolyan paródiáját, csinált ő romantikus filmet némi depresszív felhanggal és komoly drámát is véghezvitt, miért pont a zenés darab maradna ki a filmográfiájából? És ha azt is hozzátesszük, hogy micsoda sztárparádét sikerült összehoznia, a kockázat ugyan nagy ilyenkor, mert félő hogy a mű belefullad a “Hollywood-i ki-kicsoda?” témakörbe és a néző csak azt veszi észre hogy jé ott is egy híres színész, nahát ott is! Nagy tehát a kockázat, de mindent egy lapra téve fel, és tehetségét maximális üzemmódra állítva, bizton állíthatjuk hogy a Varázsige: I Love You az utóbbi sok-sok év egyik legjobb igazi musical-je. Most ne vegyük számításba az elmúlt évek próbálkozásait, az olyanokat mint a Chicago (amit ugyan szeretek), vagy a Kilenc (silány, lapos, unalmas és kudarcba fulladt próbálkozás), és még sorolhatnám, amiről most én beszélek az a műfaj nagyjai, mint Gene Kelly Ének az esőben című klasszikusa vagy épp az Egy amerikai Párizsban. Ezen filmek nyomvonalain halad tovább ez az 1996-os film (amit nálunk csupán két évvel később mutattak be. miért is?), a gyökereket a hatvanas években célszerű keresni. És mint sok klasszikus zenés film, úgy ez is tökéletes arra, hogy az ember kicsit félredobja a hétköznapok szürkeségét, a sok gondot és problémát, kvázi gyógymódot találjon az élet keserűségeire. Azonban még így sem nevezhető teljesen hagyományosnak a dolgozat, a rendező nem hazudtolja meg magát, egy percig sem merül fel kétség annak tekintetében hogy a filmet ki is rendezte. Párkapcsolatok zűrzavaros kálváriáján hajtja végig a nézőt, könnyed humorral melengeti szívünket, ezúttal elhagyva a depresszív, neurotikus életszemléletet és egy abszolút telitalálat feel-good mozin keresztül mondja el amit ő gondol az emberi kapcsolatokról, szerelemről és vágyakozásokról, családról és minden egyébről ami eszébe jut.

A dalbetétek meglepően jóra sikerültek, nem igazán találtam bennük erőltetett, kínos Megasztár-pillanatokat, szinte mindenki úgy énekelt hogy szívét-lelkét beleadta, és az eredmény olyan lett, hogy az ember érzi: itt tényleg jót mulattak a szereplők. Néhány ügyesen megkoreografált táncbetéteket is láthatunk, ezek a betétek olyanok mint a régmúlt idők hasonszőrű filmjeiben. Viccesek, mulattatók, izzadtságszagot nélkülöző jelenetek. A varázsige: I Love You-ban akárki elkezd énekelni spontán ha úgy tartja kedve, és nem nézik őket hülyének. Egyedül szegény Allen lóg ki a sorból egy cseppet, énekhangja nem éppen a legjobb de meg lehet neki bocsátani. Drew Barrymore-nak pedig nem hallhattuk milyen hangja van ha dalol, ugyanis őt szinkronizálták (állítása szerint borzalmasan énekel, ezért könyörgött a rendezőnek hogy énekeljen helyette valaki más).

Ritkán használom ezt a szót, de most ki kell mondanom: ez a film VARÁZSLATOS!