Safe – A biztonság záloga (2012)

Ha az ember leül megnézni egy Jason Statham nevével fémjelzett filmet, akkor tudja nagyon jól mire számíthat: akcióra. Úgy tekintek rá, mint a kétezres évek igazi akcióhősére, Stallone, Seagal, Bruce Willis igazi örökösére, aki kellően karizmatikus és mindig, minden helyzetben tud badass lenni. Elég neki egy pillantás. További hasonlóság, hogy Statham is hajlamos béna filmekben szerepelni, de az az igazság, hogy ha a film maga béna is, ő benne csalódni nem lehet, mert kvázi mindig ugyanazt a karaktert hozza, és mindig menő. Most ezen kár vitatkozni, innen üzenem azoknak akik folyton fanyalognak a színészt illetően, hogy nem érdekel, a Stath menőbb ma bárki másnál. Igen, még Vin Diesel-nél is, mert ő túl sokat gondolt magáról és jobbára csak vizezett akciófilmekben szerepel.

Jelen tárgyalt filmünkről rezzenéstelen arccal és őszintén ki merem jelenteni, hogy eddig az év egyik legjobb akciófilmje. Persze erre mondhatjuk azt, hogy ez nem mond sokat, mert eddig nem volt sok jó akciófilm, de nem így kell ezt a mondatot értelmezni; a SAFE egy szolid, saját lábán szépen megálló igazi akciófilm, amit kétpofára zabálhatnak azok, akik hiányolják azokat a kilencvenes évek elején készült filmeket, melyben egy badass figura átgyalogolt mindenen és mindenkin, és tette ezt végig szigorú fapofával, egysorosokat köpködve. Ilyen ez a film. Hogy pontosítsak, olyan mint egy régi Seagal-alkotás: erőszakos, akciódús, és a történetét tekintve is hasonlóan egyszerű – leszámítva, hogy itt kicsit megbonyolították a cselekményt, na nem annyira hogy követhetetlen legyen.

Statham hozza a szokásos formáját itt is, véleményem szerint a jobbik filmjei közé tartozik. Ugyan Oscar-kaliberű színészi alakítást nem várunk tőle, így is kitesz magáért, egészen hitelesen és jól játszik a lepukkant, jobb napokat is látott ketrecharcos szerepében, aki aztán megtalálja az élet értelmét egy kislányban, akit üldöz az egész város. A kislány egyébként egy kódot birtokol, amit a fejében tárol, ezért is akarják őt elkapni. Zsaruk is, gengszterek is, oroszok és kínaiak egyaránt. Just like the good old days.

Mint mondtam, a SAFE kellően erőszakos akciófilm, aminek az első negyede nem rest bevezetni a történetet, megismertetni a szereplőket. Teszi mindezt úgy, hogy nem érezzük erőltetettnek vagy unalmasnak. A vágástechnika terén is párszor igyekezett eredetivel előrukkolni a rendező, ez mindenképpen dicséretes. Ahogyan az is, hogy később az akciójelenetekkel se spórolt, bőszen köpik itt az ólmot mind a jófiúk mind a rosszfiúk, és akad egy-két kreatív halálnem is (villa a torokba például). Gyors, vad és jól kivitelezett jelenetek ezek, amik újra ráébresztettek arra, hogy mennyire hiányoznak a régi szép idők. Kicsit csodálkozok is, hogy ilyet még adnak moziba, DVD-re szokták száműzni az ehhez hasonlatos produkciókat. Mondom ezt úgy, hogy azt gondolom, DVD-re már jobb akciókat nyomatnak mint a moziba. Tudjátok, UNDISPUTED II-III meg egyebek. Isaac Florentine nagy ász. Szerencsére Statham tartja a frontot a mozivásznon, aminek nagyon örülök. Ahogyan annak is, hogy egészen szimpatikus színésznek tűnik. Nemrégiben nyilatkozta, hogy ő bizony nem akar változtatni a karrierjén, valószínűleg nem fog elkezdeni hamarosan kőkemény drámában vagy családi filmekben szerepelni, mert tudja magáról, hogy nem olyan jó színész. Az akciófilmekben viszont jó, szóval marad a kaptafánál. Úgy érzem, ez nagyon korrekt dolog. Még úgy is, hogy a filmjei tényleg nem olyan jók sokszor.

A SAFE egy szolid kis akciófilm, amely nem kér elnézést, nem szórakozik, rezzenéstelen arccal ontja az akciókat old-school módon (csak olykor volt zavaró a vágás, de úgy összességében jól oldották meg, például ha valakit fejbelőttek, azt te láttad és nem kezdett el a vágóolló vadul csattogni), amikben Statham a tőle megszokott módon pisztollyal és puszta kézzel tesz igazságot. És ha még ehhez hozzávesszük, hogy a cselekmény kellően – sőt néha a zsánerhez képest is – csavarosan és érdekesen van megírva, akkor egy nyerő produkcióval állunk szemben. Aminek még szíve is van, anélkül hogy ez a része bénának hatna. Nincs vita, long live the Stath!

Egy igaz ügy

Sean Connery nyomoz.

Igen, nyomoz. És nem mellesleg felbukkan a filmben Scarlett Johansson is, de még mielőtt örülni kezdene valaki, itt még nagyon kislány, úgyhogy ne számítson senki hatalmas keblekre. Mit tartogat az Egy igaz ügy a filmrajongóknak ezen kívül? Lássuk csak. Lawrence Fishburne, mint szadista, félig-rasszista zsaru. Ed Harris, mint Lecter-imitátor. És Ellen Barkin. Az az igazság, hogy ennyi az annyi, ami ezen kívül van, az sajnos egy tucatkrimi, ami semmi igazi meglepetéssel nem szolgál.

A helyszín mondjuk jó, New Orleans mocsaras vidékén játszódik a film nagy része, ott nyomozgat Connery, aki karizmatikus mint mindig, szóval őt lehet szeretni. Cselekményszinten megmarad az alapoknál, próbál mondjuk a rendező egy érdekes, csavaros thrillert összehozni a végén meglepivel, de nem nagyon jön össze neki, pusztán azért, mert kb. elejétől fogva kiszámítható. A végső csavart leszámítva, ami ugyan meglepő, de semmi hatással nincsen a nézőre, mert nem volt megágyazva a dolognak.

Harris nem rossz, ahogy a többi színész se, csak mondom sokszor tényleg fantáziátlanra sikerült a dolgozat, és feszültségkeltés terén se sikerült nagyot alkotnia, pedig utóbbira szüksége lett volna a filmnek. Ennyi kb. a mondanivalóm ezzel kapcsolatban, többre most nem futja. Meg lehet egyszer nézni, mert nem szar alkotás, viszont ahogy mondtam: tucatáru. De mindazonáltal, aki nosztalgiázni szeretne, annak tudom ajánlani, könnyű péntek esti programnak megteszi. Emlékezeteset azonban senki ne várjon.

 

Stay – Maradj! (2005)

Kezd kikristályosodni előttem az a tény, hogy Mark Forster nem is annyira jó rendező, mint én azt gondoltam még régebben. A Finding Neverland egy aranyos de kissé giccses mozi, a Quantum csendje nem rossz, de az akciókhoz inkopetensnek bizonyult a fickó, 2005-ös filmje, a Stay szintúgy egy félresikerült alkotás. Az a fajta film, ami kellőképpen megosztja a nézősereget. Van, aki mesterműnek tartja, és csodálatos filmnek, és vannak – velem az élen – olyanok, akik csak meresztik a szemüket és ráncolják egyfolytában a szemöldöküket a film láttán.

A történet szerint egy pszichiáter próbál segíteni páciensének, aki pár napon belül öngyilkos lesz. Közben valahogy kicsúszik a valóság a kezei közül.

Valahogy így lehetne leírni a sztorit, de tényleg a vicc az, hogy ennyi az egész és nem több, és ezt a keveset próbálta a rendező úgy tálalni, mint ha valami nagyon mély és komplex film volna, pedig nem.

Először is, maguk a dialógusok eszméletlenül suták és bénán megírtak, nem egyszer szerettem volna ütni a fejemet a falba. Az elején még igyekeztem elvonatkoztatni tőlük, és koncentrálni minden másra, de amikor ezt próbáltam, akkor jöttem rá hogy itt a sztorival sincs minden rendjén, stílus az van, és elegáns rendezés, néhány ötletes képi megvalósítás, de többre nemigen futotta a filmkészítőknek. Egész egyszerűen félresiklik az egész, mert nincs egy koherens történet és mozgatórugó, a túlbonyolított cselekmény és a furcsa jelenetek sajnos mind borzalmasan öncélúnak hatnak és semmi értelmüket nem láttam. Olyan, mintha egy Lynch-utánzatot néztem volna, a különbség annyi, hogy se a forgatókönyvnek, se pedig a rendezőnek nincs olyan géniusz agya és gondolkodása, mint Lynch-nek, szóval el van bukva a helyzet.

Az ilyen jellegű filmeknél a befejezés döntő fontosságú szokott lenni, de itt az se mentette meg a dolgozatot. Maradt hát a fáradt szemöldökráncolás és az az érzés, hogy megint elment az életedből másfél óra, amit nem kapsz vissza.

Az ítéletem tehát: blöff az egész.

A bőr, amelyben élek (2011)

Pedro Almodóvar nem tartozik éppen a kedvenc rendezőim közé, annak ellenére, hogy tisztelem a munkásságát. Csak az a helyzet, hogy nem vesz rá a lélek, hogy bármelyik általam látott filmjét újranézzem. Legújabb filmjével ezúttal egy másik területre utazott, jelesen a thriller műfajába tett egy kis kitérőt, de úgy, hogy azért igyekezett megtartani a saját stílusát, védjegyeit és hangnemét. Ennek eredménye egy igazán érdekes keverék lett, amit sokan tévesen – vagy éppen nagyon is éleslátással – horrornak aposztrofálnak. Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik a horror műfajába sorolják ezt a művét, ebben is van valami, de azért nem feltétlen. Inkább mondanám pszicho-thrillernek, illetve testdrámának. Utóbbit most találtam ki spontán, de lehet hogy más is mondta már rajtam kívül.

A THE SKIN I LIVE IN amellett hogy a thriller motívumaival eljátszadozik, egy fura bosszúállás történetét is elmeséli. Ilyen bosszút én még egyetlen filmben se láttam, és mivel nagy rajongója vagyok ennek a szubzsánernek, mindig érdeklődő tekintettel figyelem a kisebb-nagyobb változtatásokat a jól bevált rendszerben. Banderas ugyanis – miután lányát egy srác megerőszakolta – különös módot választ a revansra, mégpedig azt, hogy az erőszakolóból nőt csinál a saját maga által kifejlesztett módszerrel. Ez egy meglehetősen bizarr és körülményes módja a bosszúnak, dehát láthattunk azért már cifrábbat is, legutóbb ugye az I SAW THE DEVIL-ben, amikor is az ügynök elkapta majd elengedte az erőszaktevőt. Az mondjuk sokkal egyszerűbb volt, ez pedig inkább fura. De van értelme ennek, ha jól megnézzük, hiszen mivel is lehetne jobban megszégyeníteni a tettest, mint hogy nemcserét hajtasz végre rajta. Ez aztán rendesen megkavarja az életvitelét, pláne ha hozzávesszük azt, hogy kvázi szobafogságban tartja őt éveken át. A férfiból nő lesz, orvosunk pedig belészeret, és le is fekszenek egymással.

Ami bejött nagyon, az az elegáns rendezés, a képek kompozíciója (különösképp tetszett, ahogyan Banderas közeledik a pisztollyal az ágyon fetrengő férfi és nő felé), a színek erőteljes mivolta és a történet komplexitása, ami ugyan néhol túlságosan komplexre sikerült, de annyi baj legyen.

Hibája azonban, hogy bár kedvenc zenészünk egyfajta főszerepet játszik itt, karaktere nincsen eléggé kidolgozva. Egyrészt, nyilván őrült a fickó, de ennek igazán jelét nem látjuk az alakításában, csak a tetteiből következtethetünk erre. Másrészt, nem nagyon jött át a drámája, a motiváció megvolt ugyan, de nem teljesen tudtam átérezni a fájdalmat. Ezért a forgatókönyvet okolom leginkább, meg kicsit a színészt is. Viszont a csajt alakító fiatal színésznő remek munkát végzett, az arca is kamera elé való, és kellőképpen hiteles volt a játéka.

A thriller motívumai hellyel-közzel megvannak, de Almodóvar inkább a saját stílusát érzékelteti a nézőkkel, tehát a nemiség mint olyan is témává lép elő, furcsa családi drámának lehetünk tanúi, bár ezt a részt se dolgozta ki eléggé. Az operatőri munka szép, a zene és a hangulat is kiváló, csak tényleg néhol úgy éreztem, hogy alul vannak írva a karakterek, maga a történet pedig itt-ott zavarossá válik és feleslegesen túlkombinálttá.

Mindezektől függetlenül egyáltalán nem rossz film, mindenképpen kiemelendő az ez évi termésből, csak annyi, hogy lehetett volna még erőteljesebb munka.

Közönséges bűnözők (1995)

Bryan Singer, még mielőtt kitérőt tett volna a szuperhősfilmek terepére és azt bizonyos mértékben felfrissítette volna, a kilencvenes években elkészítette az évtized egyik legelegánsabban és legjobban megírt/eljátszott/megrendezett krimijét. Ez pedig a THE USUAL SUSPECTS, vagy ahogyan a magyarok mondják: Közönséges bűnözők. Érdekes, hogy az eredeti és a magyar cím között most nincsen olyan sok eltérés, bár a suspect még mindig nem bűnözőt jelent, hanem gyanúsítottat, nade ne legyünk ennyire cinikusak. Ezt a filmet még annak idején kisgyerkőc fejjel sokszor láttam, de nem emlékszek arra, hogy olyan nagy hatással lett volna rám a végső csavar. Valószínűleg amikor először láttam, még nem fogtam fel teljes egészében, aztán mire eljutottam oda, hogy érettebb fejjel is megnézem, addigra már világos volt előre, tudtam azt, hogy ki a hunyó és ki nem. Ez azonban nem sokat vesz el a film értékéből, csak éppen sajnálom, hogy nem mesélhetek arról, milyen pofát vágtam, mikor az utolsó képkockák peregtek. Merthogy tipikusan az a fajta film ez, ami a befejezésével leveri a pofádról a mosolyt. Vagy épp ellenkezőleg, most ahogy sokadjára néztem, ott volt az arcomon az a bizonyos óriási mosoly, ami annak köszönhető, hogy ott ült mellettem barátnőm, aki most látta először. És azért egy olyan valakivel nézni ezt az alkotást, aki először látja, nos az enyhén szólva priceless. Csak hogy szép magyarosan fejezzem ki magam. Tótfalusi elmehet a sóhivatalba.

A film – csak hogy némileg ismertessem a történetet – arról szól, hogy van néhány profi bűnöző, akit elővesznek egy bűntény kapcsán. Egy cellába rakják őket, majd egy ügyvéd segítségével kijutnak, de közben már terveznek is egy következő melót. Közben a cselekmény párhuzamosan halad pár nappal később, ahol is látjuk, ahogy Verbal Kint (Kevin Spacey) faggatásra kerül egy ügynök által, aki azt akarja megtudni, mi a fene történt azon a bizonyos hajón, ahol meghalt az egész banda. Ki áll a dolgok hátterében? Ki a hibás? Miért nem volt kokain a hajón? (merthogy az lett volna a fő cél) És ami a legfontosabb kérdés: ki az a Kayser Soze? Na, történetmesélés indul, mi pedig hallgatjuk, és hisszük minden szavát.

A szereposztás igazi bravúr, több szempontból is. Egyrészt, a film egyik fő aduásza, Kevin Spacey egyik első alakítását nyújtja itt (és az egyik legjobbját) a sánta, nem túl beszédes Kint szerepében. Aztán ott van Gabriel Byrne, akit már régóta nem láttunk, de egy nagyon karizmatikus színész a fickó, személy szerint bírom. Benicio Del Toro is a szereplők között van, vicces akcentussal, még mielőtt sztár lett volna belőle és nemzetközileg elismert színész. Stephen Baldwint is megcsodálhatjuk, valószínűleg élete legjobb alakításában. Stephen Baldwinról annyit, hogy a Baldwin-família talán legkevésbé ismert tagja, és színészetet tekintve tőle várjuk általában a legkevesebbet. Kevin Pollak van még, akit többször láthattunk már mellékszerepekben és kedveljük őt.

Az ilyen csavarra kihegyezett filmeknél a legfontosabb kérdés az szokott lenni (legalábbis számomra), hogy vajon többszöri újranézés során is nyújtja-e ugyanazt a hatást? Vajon miután tudjuk már az összes fordulatot és párbeszédet, még mindig képesek vagyunk szórakozni a filmen? Nos, azt mondom hogy teljes mértékben, ugyanis sikerült egy olyan forgatókönyvet összeeszkábálnia Christopher McQuarrie-nek, ami egyrészt mindvégig fenntartja az érdeklődést, másrészt, sokadik nézésre is képes meglepetést okozni a nézőnek. Nem elhanyagolható az a tény se, hogy a párbeszédek precízen megírtak, itt-ott pedig akad egy-két remek beszólás és poén, szófordulat ami mosolyra fakasztja a nézőt. A karakterek mind remekül kitaláltak, mindenkinek megvan a maga pillanata, egyetlen személy se sikkad el, senki nem felesleges tényező.

Igazi férfimozi ez, ahol a nők szinte kizárólag másodlagos szerephez jutnak (sőt…jó ha egy olyan nő van a filmben, aki valamilyen fontosabb szerephez jut, de így is több, mint a RESERVOIR DOGS-ban). Egy kis homoszexuális felhang is becsúszott, de nem zavart.

A zenét lehet még kiemelni, nagyon fülbemászó, és kölcsönöz az egésznek valami ördögi hangulatot. Remek hangulata van a filmnek, ami folyamatosan bekebelezi a nézőt, és nem ereszti a végéig. A tempó ugyan kicsit lassúnak mondható, de ez Singer stílusa. Nem szereti elkapkodni a dolgokat, lassú tűzön süti a húst, hogy még ízletesebb legyen az eredmény.

Kifejezetten tetszenek azok az apró nüanszok, amik az ember figyelmét elkerülik első nézésre, de sokadjára már észreveszi. Ilyen az, amikor Kevin Spacey, míg egyedül van az irodában, nézelődik, bámulja a falat. Remek kis apróság, azt mondom.

Összegzésül tehát…Kurvajó filmnek tartom továbbra is, sokadik megtekintésre. Igazi kuriózum, olyan krimi, amilyet ritkán készítenek, és amit meg kell becsülni de nagyon. Szórakoztató pasimozi, izgalmas krimi és a végén a csattanó garantálja, hogy tátott szájjal áll fel az ember a fotelből. Aki még nem látta, sürgősen pótolja, aki meg már látta, az vegye elő újra.

A spártai (2004)

David Mamet leginkább forgatókönyvírói munkásságáról vált híressé. Ő írta például a HANNIBAL-t (a film, amit előszeretettel szapulnak sokan, de én többször láttam mint a Bárányokat…), a GLENGARRY GLEN ROSS-t, a RONIN-t, és a THE UNTOUCHABLES-t. A fickónak tehát van kreditje és hozzá kell tenni, tehetsége is, nem kevés. Véleményem szerint ő az egyik legjobb író Hollywood-ban, és szerencsére még nem történt meg az, hogy eladta volna a lelkét az ördögnek. Iszonyatosan szellemes és intelligens dialógusokat képes írni, amiket élvezet hallgatni, a karakterei legtöbbször valamiféle kód szerint cselekednek, legalábbis ami a rendezéseit illeti, ezt mindenképpen érdemes kiemelni. Az Arany markában című filmben ott van Gene Hackman karaktere, a profi, de már vénülő rabló, aki mindaddig remekül megvolt a saját kis világában, amíg a kedves neje keresztbe nem tett neki. A REDBELT főhőse is aszerint cselekszik, ami a kódrendszerébe be van neki építve, és ugyanez mondható el a SPARTAN című film főszereplőjéről. Robert Scott különleges ügynök (Val Kilmer) egy nap emberrablási ügybe keveredik. Rá hárul a feladat, hogy az ügyet felgöngyölítse, de természetesen a dolog sokkal összetettebb annál. Scott élete a küldetés, mindig a küldetés, a feladat, érzelmek kizárva, mert úgy a logika hanyatlik. Szigorú és lényegre törő személyiség, és mindent megtesz azért, hogy végrehajtsa a rászabott missziót. Ahogyan a cím is utal rá, olyan ő mint egy spártai harcos, aki egyedül van ezrek ellen, mégse fél szembemenni a sereggel, szimplán azért, mert ő erre született, erre lett kiképezve és mindennél fontosabb az, hogy célba érjen. Kerül amibe kerül. Egy született harcos.

Ahogyan az az előbb leírtakból is látszódhat, a SPARTAN nem nevezhető a fősodor egy felesleges darabjának, egy filmnek ami szorosan beilleszkedik azon filmek közé, aminek a fordulatait és mozgatórugóit kívülről fújjuk. Ez a dolgozat inkább sorolható abba a körbe, amibe mondjuk a THE LIMEY, a GHOST DOG, a THE AMERICAN. Azok közé a produkciók közé, amik egy jól ismert szituációt, sablont vesznek, és azt úgy tálalják, ahogyan még nem láttuk, vagy csak nagyon ritkán. Tehát David Mamet igazi bravúrja nem feltétlen maga a sztori, az alapszituáció, ezt mi már láthattuk nem egyszer. Emberrablási ügy, ami a felsőbb körökbe vezet legvégül és már senki sem az, akinek látszik. Ismerős nóta, same old, same old. A trükk ott rejlik, ahogyan mindezt előadja. A dialógusokon érezni Mamet tehetségét, tényleg élvezet hallgatni a szereplőket ahogyan beszélnek, még akkor is, ha néha kissé mesterkéltnek hatnak (ez talán a színi-írói munkásságának lenyomata).

Nem mondanám, hogy mindenkinek ajánlom ezt a filmet, mert ugyan izgalmas darabnak nevezhető, de akció nincs benne sok. Nem is kell szerintem, ez így van jól. Némi erőszakrobbanás, de nem sok, épp annyi, amennyi kell, amennyi szükségeltetik. A karakterek mondjuk – urambocsá – kissé dimenziótlanul evickélnek ebben a kusza szövevényben, kivéve Val Kilmer-t, aki élete egyik legjobb alakítását nyújtja itt, talán az utolsót. Azóta csak a KISS KISS BANG BANG volt neki és semmi más, plusz el is hízott a szentem. Itt azonban valódi, vérbeli badass figurát hoz életre, aki szemrebbenés nélkül eltöri a karodat, ha rossz választ adsz neki. Előbbi kijelentésem, miszerint a legtöbb szereplő dimenziótlan, nem negatív értelemben értem, csak nekem ez volt a benyomásom. Ez szokott történni akkor, amikor a forgatókönyv ennyire ki van módolva. Lehet, hogy nincsen igazam, de ez az érzésem. Ettől függetlenül is működőképes a film. A finálé is nagyon tetszett, főleg az utolsó képsorokkal, amelyeken Kilmer egy fáradt, szétrágott és kiköpött, mestere nélkül maradt szamuráj módjára járja az útját, amely ki tudja hová vezet.

Pörgő egy darab ez a maga nemében, egy igazi THRILLER, ami nem vérhabos szekvenciákkal vesz le minket a lábunkról, hanem a történetvezetéssel és a remek dialógusokkal, valamint a főszereplővel. Kilmert tényleg nem tudom eléggé dicsérni, kurvára tetszett az alakítása. Remélem, hogy lesz még alkalma ilyen performanszot nyújtani és nem tunyul el örök életre.

Harry Brown (2009)

Bosszúvágy Redux

Az elmúlt évtizedben nem egy veterán aktor rövidke visszatérésének lehettünk szemtanúi. Clint Eastwood a GRAN TORINO című mozijában morgott még egy utolsót(?) és tanította a fiatal “gengsztereket” móresre, Stallone is visszatért hogy Rambo-ként seggbe rúgja a Burmát rettegésben tartó gennyládákat. Michael Caine ugyanilyen elkötelezettséggel és alázattal dobbantott egy újat a gyöngyvászonra, hogy szembenézzen az újkori London hanyatlásával és a mai generáció söpredékével. Nem ez az első alkalom, hogy a jeles brit színészt bosszúvágyó figuraként láthatjuk, elég csak a nagyszerű GET CARTER-re gondolni (nem a Stallone-félére, hanem az eredetire gondolok természetesen). Nem áll tehát tőle távol az, hogy felvegye a kesztyűt és merev, hideg tekintettel hidegre tegyen egy-két arra érdemes egyént.

A HARRY BROWN Londonban játszódik, a címszereplőt alakító Michael Caine egy nyugdíjas férfi. Felesége kórházi ágyon fekszik, nincsen neki senkije, csupán egy másik hasonló korú férfi, Len. Néhanapján elmennek a közeli kocsmába, beszélgetnek egymással mint két jó cimbora, sört isznak. Egyik ilyen társalgás során Len elpanaszolja Harry-nek, hogy a helyi fiatalok miként zaklatják őt és nem hagynak neki nyugtot. Harry azt tanácsolja, menjen a rendőrökhöz. Len-t másnap meggyilkolja egy csapat suhanc, akik az utcát tartják rettegésben. Ez a fő cselekményszál kiindulópontja, innentől kezdve pedig nincsen más hátra az öreg háborús veteránnak, mint hogy szembeszálljon nem csak az elkövetőkkel, de saját múltjával, és önnön személyével is.

Daniel Barber elsőfilmes rendező kvázi megcsinálta a modern idők Bosszúvágyát. Tökéletesen beleillik azon filmek soraiba, melyek az igazság egyén kezébe vételét rakták középpontba, de a korszaknak megfelelően a tónus még sötétebb és még keményebbek a jelenetek. Ezen kívül a direktor rendkívüli szociális érzékenységről tesz tanúbizonyságot, filmje amellett hogy kitűnő bosszúdráma, amolyan szocio-filmnek is beillik, csakúgy mint a szintén angol, az EDEN LAKE. Ugyan egyik horror, másik akciódráma, de ilyen tekintetben sok hasonlóságot felfedezhetünk bennük. Mindkét műben már a fiatalok veszik át az “irányítást”, apuci és anyuci nincsen jelen, elkallódott, elcseszett tinédzserek azok akik a legnagyobb veszélyt jelentik a társadalom számára. A rendőrség persze tehetetlen, bizonyíték híján nem igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel, Brown pedig elhivatott ugyan a célját tekintve, mégse nevezhető sebezhetetlen szuperhősnek. Ha meglövik, vérzik, kórházba kerül, a tüdeje már nem a régi, viszont a pisztolyt azért tudja kezelni múltjának köszönhetően.

Amint említettem, ez a film Harry saját félelmével való szembenézéséről is szól, ezt jól szimbolizálja, jelképezi az a jelenet, amelyben napi rutinja során mindig elér egy bizonyos alagúthoz, mely sötét és ki tudja miféle veszélyeket rejt. A film elején nem mer keresztülmenni, inkább a hosszabb, kerülőutat választja, a film végén azonban eljut arra a pontra, hogy be mer menni oda, ahová előtte nem mert. (Értitek? Ez egy metafora.)

Itt-ott rendkívül erőszakos filmmel van dolgunk, azon kívül akadnak rettentő intenzív jelenetek is. Ennek egyik legékesebb példája az, amikor Harry fegyvert vesz egy helyi fegyverkereskedő drogdílertől. A helyzet pattanásig feszül, minden perc telve van feszültséggel és a néző szinte lélegzetvisszafojtva várja mi sül ki ebből.

Mondanom se kell, hogy Caine fantasztikusat alakít, igazi nagy visszatérésnek lehetünk tanúi, bebizonyítván, hogy öregember bizony nem vénember, hiába a kor, a pisztoly, a szigorú tekintet még mindig jól állhat valakinek. Ezen kívül a játékát érdemes figyelni, drámai színészként is bizonyít újfent az “öreg”. Legalább akkorát, mint amekkorát Clint Eastwood a GRAN TORINO-ban. Mellette ismertebb színészek nem igazán bukkannak fel, hacsak nem számítjuk Emily Mortimert, aki egy rendőrnőt alakít. Tetszett a játéka, nem lett a karaktere ledegradálva egy ostoba szintre. Játéka élvezetes.

Azoknak ajánlom ezt a filmet, akik szeretik Michael Caine munkásságát és akik nem ellenzik egy akciófilmben a szociális kommentárt és a jóadag drámát. Itt megvan minden, és maga a cselekmény ugyan a már megszokott utat járja, mégis képes stilárisan és mondanivalójával újat mondani és nagyot rúgni a néző hasába. Nem mondom, hogy klasszikussal állunk szemben, de érdemes lesz még egyszer-kétszer elővenni ezt a művet.

Amerikai vérbosszú (1999)

Steven Soderbergh igazi kaméleon-típusú rendező, aki szinte minden filmjével másik műfajba tesz látogatást, ennek érdekében pedig mindig más stílusban meséli el az adott történetet. A THE LIMEY első nézésre egy újabb egyszerű revans-mozi, a magyar cím is erre enged következtetni, azt gondolnánk hogy egy hagyományos bosszúfilmet lát az ember, amiben Terence Stamp megy mint a buldózer és mindenkit megöl aki szemet vetett halott kislányára. De ne engedjük meg becsapni magunkat, Soderbergh egyáltalán nem vette egyszerűre a sémát, a jól ismert történetmodulra volt mersze felhúzni egy sokkal összetettebb és melankolikusabb hangvételű drámát húzott fel. Ezzel persze kihúzhatja a gyufát a “normálisabb” filmekhez szokott nézőközönséget, aki úgy ül le valamit megnézni, hogy elejétől fogva tudja mire számíthat. Talán kijelenthetjük, hogy egy laikus emberke nem feltétlen van hozzászoktatva az ilyen “kezeléshez”, inkább nézi azt, ahogyan Rambó János egy határozott mozdulattal kitépi a negatív szereplő torkát (nem mintha azzal baj volna, cseppet sem, csak itt másról van szó). A THE LIMEY egy furcsa szerzet, legalább annyira furcsán kezeli a választott szubzsánert, ahogyan Abel Ferrara vette gondos kezeibe a vámpírfilmek regiszterét a THE ADDICTION című mű kapcsán. Soderbergh érezhetően érti azt, amibe belevágta fejszéjét, az pedig hogy nem teljesen hétköznapira vette a figurát, azt jelenti, hogy tisztában van vele annyira, hogy merészel változtatásokat eszközölni, gyúrni, fúrni-faragni az alapkoncepcióból adódó klisészerű cselekményen.

A kliséket tehát meg is hagyja meg el is hagyja, körülbelül mint Tarantino szokta csinálni a filmjeiben. Amit elvárunk (bosszú, kőkemény főhős) megvan, de nem a megszokott dózisokban. A filmben a cselekmény által meghagyott üres teret elképesztően kreatív és ingergazdag vágástechnikával tölti ki, az elbeszélői technikával szintúgy kísérletezve van, míg a két veterán színész (Stamp é Peter Fonda) valósággal lubickolnak a szerepükben. Nem tudom, mikor láttam újabb filmben Fondát ennyire jól játszani, bár megmondom őszintén nem is láttam sok új filmjében. Persze, a GHOST RIDER ott volt, de szerintem azt inkább hagyjuk, ha nem probléma. Itt remekel a fickó, de tényleg.

innentől spoiler fordulhat elő, vagy valami hasonló

A badass-attitűd csekkolva, a bosszúállás azonban nyitott kérdés. Nem is nevezném persze kérdésnek, a bosszú meglepő módon elmarad, ez pedig újabb bicska a zsebben, ha nagyon vágysz a bejárt útra. Ez a film végi csavar kifejezetten tetszett, hiszen akad nekünk egy mindenre elszánt apánk, aki tettre kész, bosszúra szomjazik, végül a lelkiismerete bekopog az ajtón (képletesen) és annyiban hagyja a dolgot. Külön tetszett, hogy Peter Fonda figurája nem egy papírmasé gonosztevő-karakter, sőt szinte könnyebben tudunk vele azonosulni, mint a főhőssel, akinek fura az attitűdje, fura akcentussal beszél és enyhén mogorva figura.

SPOILER VÉGE

Tetszett a film, mert rendhagyó módon bánik a műfajjal és mert ugyanakkor mindaz amit szeretünk ezekben a filmekben, ott van a sorok között elrejtve. Terrence Stamp fantasztikus alakítást nyújt, az operatőri munka kiemelkedő, ahogy a zene is remekül van a képekhez vágva. Mindenképpen ajánlom megtekintésre. Elegáns stílusgyakorlat.

Drive (2011)

Csók után koponyatörés

Nicolas Winding Refn belépett Hollywood-ba. De micsoda belépő, kérem szépen! Stílusos, elegáns, gyönyörű és brutális amerikai debütálás egy dán rendezőtől, aki eddig se volt rest megdolgoztatni érzékszerveinket filmjeivel. A DRIVE egy “ponyva” alapján készült, az abból készült forgatókönyv sokáig közkézen forgott Hollywood-ban, egy ideig úgy volt hogy Neil Marshall rendezi Hugh Jackman-nel a főszerepben. Biztosra veszem hogy az a verzió is szórakoztató lett volna, de kétlem hogy lett volna benne annyi spiritusz és művészi hagyaték, mint Refn alkotásában. Ryan Gosling a “felelős” azért, hogy a dán direktor beszállt a buliba, ő kereste meg a fickót és mondta meg hogy “Rendezd!”. Refn elvállalta mindannyiunk nagy örömére, ezáltal pedig egy jó nagyot lépett előre annak érdekében hogy világszerte ismertté váljék neve. Cannes-ban álló tapssal örvendett a közönség a filmnek, a kritikusok hamar piedesztálra emelték, és kvázi mindenki aki látta, alélt szavakkal beszél csak a kész alkotásról. Még maga Refn is elégedett a végeredménnyel, úgyhogy tényleg van itt valami.

Mi a sztori?

A történet a Sofőrről szól (Ryan Gosling), aki nappal akciófilmekben sofőrködik mint kaszkadőr, éjjel pedig elvállal különböző piszkos megbízatásokat. Rablóknak vezet autót, mert ő a szakmájának legjobbja. Ha őt beülteted a volán mögé, akkor csodákra képes. Azonban betoppan az életébe A Nő (Carey Mulligan), és felkavarja hősünk életének állóvizét.

A képek többet mondanak a szavaknál

Nem a dialógusok miatt fogsz emlékezni erre a filmre, hanem a hangulat és képek fantasztikus egymásba fonódása végett. Refn erőteljes atmoszférával takarja be a dolgozatot, a képek elemi erővel hatnak, a zene pedig mintha egy régi Michael Mann-film zenéje volna. A Michael Mann-párhuzam egyébként nem is nevezhető véletlennek, a rendező sokszor úgy kezeli a filmet, olyan profizmussal, ahogyan azt csak Mann tudta annak idején. Nézzük csak meg az Embervadászt vagy az Erőszak utcáit és látni fogjuk miről is van szó. De szó nincs arról, hogy ez egy újabb mókás hommage volna. Hommage is, ugyanakkor kiváltképp igényesen elkészített thriller, amiben a ki nem mondott szavaknak sokszor több jelentősége van, mint annak ami ki van mondva. De mondhatnám akciófilmnek is. Akciófilm, amiben jó ha van két-három igazi akciójelenet, azok viszont gyomorszájon vágnak. A film egyik csúcsjelenete például egy olyan kiváló autósüldözés, melyet Hollywood-i filmektől már el se várunk.

More red!

Erőteljes színekkel dolgozik Refn itt is (ez színvakságára vezethető vissza), ahogyan korábbi filmjeinél. A vér vörös és szinte forr. Nem nonstop erőszakról van itt szó, csak néhányszor fordul elő hogy penge villan, puska dörren, de ha ez megtörténik, akkor valósággal az arcunkba van dörgölve. A lehető legváratlanabb pillanatokban, a lehető legsokkolóbb módon tör magának utat az erőszak, ez pedig így marhára kielégítő volt, szinte perverz örömöt éreztem, amikor is a Sofőr – miután hosszasan, finoman megcsókolta a Nőt – a tag koponyáját pépesre rugdalja. Igen, tudom. Rossz dolog. Apám csak bólogatna és oda se merne nézni a vászonra.

A film szívét-lelkét Gosling minimalista és baromi jó alakítása mellett az a bizonytalan jövőjű szerelem adja, melyet a rendező szinte már pironkodóan naivra és ártatlanra finomította, azonban ez így jó, kontrasztot nyújt. A Sofőr szemében a szomszéd lány egy szimbólum, egy jobb élet jelképe, mely valószínűleg soha nem adatik meg neki. Mulligan játéka nagyon jó, arckifejezésével elárul mindent, és belé szeretünk mi is.

Hát mit lehetne még erről mondani? Sorolhatnám még…Albert Brooks sziporkázó játéka, Ron Perlman végre nem egy fosban mutatja meg magát, hanem normális filmben, Gosling kisfiús mosolya és badass-attitűdje (és igen, a kettő bizony megfér egymás mellett), az operatőri munka, a nyitójelenet, a filmzene…Mind-mind adalékai egy igazán kitűnő, minden tekintetben kielégítő és szórakoztató filmnek. Zabáltam minden egyes percét ennek az alkotásnak. Azt pedig szinte közhely mondani, de mégis megteszem: instant klasszikussal állunk szemben.

Miami Vice (2006)

Mintha csak tegnap lett volna, hogy totálisan be voltam zsongva ettől a filmtől. Vártam, akár a Karácsonyt, majd amikor megnéztem a moziban, teljesen beleszerettem ebbe a hányattatott sorsú és keservesen rosszul fogadott produkcióba. Így, öt év elteltével újra megnéztem (persze néztem én eddig is, de most elő akartam venni újra), kíváncsi voltam, vajon még mindig annyira bejön-e. Történt ugyanis, hogy az utóbbi pár hónapban az eredeti sorozatot kezdtem el nézni (amikor a mozifilmet láttam, még egyetlen epizódhoz se volt szerencsém), ami egyből elsőszámú kedvencemmé ugrott elő, tehát érdekesnek tartottam Mann egész estét dolgozatát meglesni. Bevallom, féltem attól, hogy Don Johnson után már nehezen fogadom el Sonny szerepében Colin Farrell-t, de meg kell mondjam, félelmem alaptalannak bizonyult. Ez a film még mindig kurvajó.

Michael Mann értő kezekkel nyúlt a saját gyerekéhez, és jobb is hogy ő tette, mert ha más csinálta volna, tuti hogy katasztrófa lett volna az eredmény. Egyesek szerint így is tűrhetetlen amit véghez vitt, de én azokkal az emberekkel nem állok szóba. Nincs dolgom velük. Először is, itt nincsenek cameók. Nem látjuk Don Johnson-t vagy Phillipe Michael Thomas-t. Nincsenek vicces kikacsintások, se ostoba poénok. Nem kurtították el a cuccot azzal, hogy ilyen meg olyan idézeteket nyomnak bele az eredeti sorozatból, ahogy azzal se, hogy újra elmesélik azt, miként találkozott Sonny és Rico. Nincs eredettörténet, ami viszont van, az egy betonkemény, stílusos akció-dráma a legjobb fajtából. Olyan ez a film, mint a legkomolyabb, legsötétebb és durvább Miami Vice-epizód. Majdnem teljesen fapofa, nincs poénkodás vagy felesleges tűzpárbaj, már a nyitójelenetnél érzed, hogy ezek az arcok nem viccelnek, a munkájukat komolyan veszik. Nem pazarolják az időt poénos, szellemes dialógusokkal, ami kifejezetten tetszett.

Amit még értékelek az az, hogy ez a film az akciófilm kategóriájába sorolható ugyan, de konkrét akciójelenet van kb. kettő, azok viszont olyanok hogy hú. A stílus és a feszültség viszont folyton jelen van. A képek szinte vibrálnak, valami megmagyarázhatatlan cool-ság lengi be a dolgozatot, amihez hozzájárul Colin Farrell és Jamie Foxx játéka is. Hadd mondjam el azt, hogy nekem még mindig Colin Farrell bajsza az egyik kedvenc filmes arcszőröm, ezt 5 éve így gondoltam, ma is lenyűgöz, annyira képtelen, mégis menő.

Szigorú mozi ez a javából, ami beránt és nem enged. A kamera sokszor a szereplők arcában van, ami itt-ott talán túlzásba van víve, de összességében nem nagyon zavart. Talán a dialógusoknál lóg ki a lóláb néhol, de elnézem, és még a szexjelenetek nélkül is meglettem volna. Nincs ellenemre a filmes szex, de itt valahogy nem tűnt annyira indokoltnak. Értem, szerelmesek. Nyilván. Mégis, valahogy fura volt és oda nem illő.

Sokan kritizálják a filmet illetően, hogy nincs benne humor. Nos, el kell keserítenem ezeket az emberkéket, de a sorozat sem éppen a humoráról híres. Persze, ez a film mint mondtam, tényleg olyan mint egy nagyon komor epizód.

A befejezés se mindennapi, bírtam hogy nem úgy történtek a dolgok ahogyan elvárná az ember. A romantikus szál itt nem teljesedik ki, ezért még hatásosabb, a rosszak némelyike meglakol, van aki elmenekül, vesztesz-nyersz helyzet áll fent itt mindenki számára. Minden golyónak súlya van, a kimondott szavaknak úgyszintén.

Tehát, ez a cucc még mindig baromi jó véleményem szerint. Talán nem tökéletes, a történet néhol kuszának tűnik, de inkább az van, hogy odafigyelést igényel a dolog. Sajnálom, hogy annak idején megbukott, és kevesen ölelték keblükre. Kövezzetek meg, de azt vallom, ez a film jobb mint mondjuk a PUBLIC ENEMIES, ami túl száraz volt az én ízlésemnek. Ez viszont színtiszta stílus, kőkemény zsarufilm. A javából. De ezt már mondtam. Mindenképp ajánlom megtekintésre. Ha nem tetszett anno, akkor nézd még egyszer, hátha jobb. De tényleg.