Cowboyok és űrlények (2011)

Elég sokatmondó cím, ezen nincs mit ragozni. Láttunk már olyat, hogy Alienek a Predatorok ellen, Freddy a Jason ellen, Alienek a nindzsák ellen (az japán, még én se láttam, de létezik). Ez az új hollywoodi produkció a vadnyugat hangulatát igyekszik ötvözni az inváziós-testrablós filmek hagyományaival, és nem is megy neki olyan rosszul.

A felütésben Daniel Craig-et (az egyik legjobb Bond) látjuk, amint a vadnyugat közepén, egy nagy pusztában felébred. Emlékei nincsenek, saját nevét nem tudja, nem tud semmit. Azt se tudja, hogy került oda. Jön néhány bandita, akiknek útjában áll. Craig néhány rutinos mozdulattal leszereli őket, kinyírja mindet. Badass-attitűd kipipálva. Egy poros kisvárosba tér be, ahol épp kisebb balhé van, aminek ő szemtanúja lesz, majd újfent, egy-két rutinos, laza mozdulattal leszereli a tagot. Anélkül hogy lelőném az egész cselekményt, annyi, hogy később jönnek a földönkívüliek, és elrabolnak egy-két városlakót, aztán néhány kemény és kevésbé kemény városi legény fogja magát (Craiggel és Harrison Forddal az élen) és elindulnak, seggbe rúgják az idegeneket és szeretteiket visszaszerezzék.

A COWBOYS AND ALIENS-ről így utólag kijelenthető, hogy a nyári szezon egyik legnagyobb lufija volt. Nem hozta be azokat az elvárásokat, a kritikusok és az egyszeri nézőközönség se ölelte keblére ezt a fura kombinációt, hiába Jon Favreau neve (aki a Vasember 1-2-t is rendezte) és Steven Spielberg mint producer, nem kapott olyan nagy elismerést a dolgozat. Ennek több oka lehet. Például az, hogy a film nem rest úgy működni, akár egy klasszikus amerikai western. A képi világ is olyan, az arcok is olyanok. Ennek köszönhetően a film sokaknak unalmas, nem találtak benne semmi pluszt, és az sem elhanyagolható tényező, hogy ez a cucc bizony komolyan veszi magát, meg se próbál ironizálni, és viccesen kikacsintani. A címből ez következne általában, de Favreau nem csinált ilyet. Fapofával vezeti végig szereplőit a vadnyugaton, undorító idegenek elleni harcukat straight face mutatja. Gondolom ez nem tetszett az embereknek.

Őszintén szólva, nekem nagyon tetszett ez a film. Kezdve azzal, hogy nagyon bejött az egésznek a stílusa, az, hogy ez egy az egyben klasszik amerikai western. Megvannak a szokásos klisék is (névtelen férfi a kisvárosban, egyből megmenti a napot. cinikus, szűkszavú és a pisztollyal kurvajól bánik), férfias férfiak, Craig és Harrison Ford pedig nagyon jól elvannak ebben a képtelen sztoriban. Leginkább Fordot illene kiemelni, mert míg Craig az utóbbi időben is bizonyított, Fordra bizony ráfért már, hogy valami igazán emlékezeteset alakítson. Itt megteszi, elég ha kinyitja a száját és megszólal. Gyilkol.

Az akciók is szépen vannak megrendezve, nyoma sincs shakey cam-nek, lehet látni minden akciók. Ha valakit megütnek, látod normálisan és nem csak sejted. Ha valakit lelőnek, úgyszintén. Ezt pedig nagyon tudom becsülni manapság. Persze, nem mondom hogy olyan nagyon extravagánsan fantasztikus akciók vannak benne, de kellően decensen lettek megrendezve.

Annak ellenére hogy vannak a filmben földönkívüliek, a cucc inkább western, mint sci-fi, előbbi jobban érvényesül. Természetesen vannak sci-fi elemek is, meg némi modern berendezés, robbanások, de inkább lehetne vadnyugati filmként aposztrofálni, amiben amúgy vannak ufók, mint egyenrangú műfajmixként.

A forgatókönyv nem fejt ki mindent normálisan, van néhány hülye fordulat, pontosabban egyre emlékszek, ami nem tetszett, az a csajt illeti, amikor előjön a tűzből és elmondja a sztoriját. Az már kicsit nevetséges volt.

A finálé kellően izgalmas és látványos, mindenki összefog az idegenek ellen, van hősi halál és miegymás, ami kell ide. Mindezek ellenére nem éreztem unalmasnak egy cseppet sem ezt a dolgozatot, kifejezetten szórakoztatónak tartottam majdnem minden percét. Ez persze nagy részben köszönhető Daniel Craig és Harrison Ford alakításának, de ugyanúgy jó munkát végzett Favreau is. Nem biztos hogy sokáig fogunk rá emlékezni, de azért egynek nem is volt rossz. Egy ilyen elpuhult filmes világban jól jönnek az ilyen férfias férfiakat felvonultató mozik. Legyen az akármilyen matinészagú itt-ott.

Super 8 (2011)

J.J. Abrams nosztalgiázik

A nosztalgia-hullám egy újabb állomása a SUPER 8. J.J. Abrams filmjeiről már imitt-amott kifejtettem véleményemet, de lehet hogy annyira nem konkrétan, szóval most pár szót a fickó munkásságáról. Korántsem vagyok ellene az alkotásainak, többnyire bírom a stílusát. A MISSION:IMPOSSIBLE harmadik része egy nagyon is korrekt akcióthriller volt. Szépséghibákkal ugyan, de tényleg egészen szórakoztató cucc, néhány látványos akcióval és egy remek főgonosszal. A STAR TREK már még jobban tetszett, jót tett a szériának ez a friss, új hang, stílus, remek szereposztással és egy gyenge főgonosszal. Nomeg néhány egészen jó akcióval. Egy igazi, vérbeli és szórakoztató popcorn-mozi volt, na, még ha nem is ér fel mondjuk a klasszikus ST-mozikhoz. Élveztem. Gyakorlatilag ezek a filmek is nosztalgia-darabkák voltak. Két kultikus státusznak örvendő sorozat vászonra adaptálása, egy franchise újabb fejezetei, nyakon öntve egy nagy adag lens flare-rel és új arcokkal, gyorsan vágott akciójelenetekkel. Színes, szagos dolgozatok. A SUPER 8 című film még tovább viszi a nosztalgikus vonulatot a rendező pályafutásában, és ezúttal a mérce nagyobb. Magasabbra rakta azt a bizonyos lécet, amikor a jó öreg Spielberg munkásságát kísérelte kvázi utánozni, felhasználni. Itt tényleg Spielberg a kiindulópont, az alfa és az omega, ha ő nincs, akkor nincs ez a film se. Ha nincsenek a hetvenes-nyolcvanas években készült, gyerekek főszereplésével készített kalandfilmek, light-horrorok, családi produkciók, akkor most ez a film se születhetett volna meg.

Nos, a történet szerint néhány fiatal gyerkőc egy amatőr, super 8-as kamerával (innen a film címe) elindul, hogy egy zombifilmet forgassanak. Egy vasútállomás mellé mennek felvenni egy jelenetet éjszaka, amikor arra lesznek figyelmesek, pontosabban az történik, hogy egy vonat kisiklik. Pontosabban kisiklatnak egy vonatot. Vonat felborul, minden repül a levegőbe, robbannak dolgok. Másnap a hadsereg érkezik a helyszínre. Susmus van, valami történt, amiről senki nem szerezhet tudomást. Később kiderül számunkra és ifjú hőseink számára is, hogy valami, egy szörny elszabadult a vonatszerencsétlenség során.

Kissé becsapósak voltak az előzetesek olyan értelemben, hogy annyira titokzatoskodtak a szörny kilétét illetően. Ugyanakkor valami E.T.-szerű filmet sejtetett csak több rombolással. Az az igazság, hogy itt rejlik a film hibája, mert ami a nagy monstrumot illeti és annak kilétét, eszembe jutott annak a bizonyos lufinak az esete ami kidurrant és még csak nem is pukkant olyan nagyot. Ez a titokzatosság a szörny körül nem hozta be az elvásárokat(?), sem “dizájnt”, sem pedig háttértörténetet illetően. Néha úgy éreztem, hogy ez valami mellékvágány csupán a filmben és még csak annyira nem is számít. Pedig számítania kéne, hiszen ez elvileg egy szörnyfilm gyerekekkel, de mégse, mert a szörny inkább csak becsúszott a képbe, míg a gyerkőcök azzal birkóznak, hogy az apáik mennyire nem figyelnek oda rájuk és közben filmet akarnak készíteni. De nem vagyok egyébként ennyire kritikus, a szörnynek is megvannak a pillanatai, feszültségteremtés is van nem kevés, csak épp…na, már leírtam, nem ragozom.

Ami viszont hihetetlenül el lett találva, azok a főszereplők, a gyerekek. Különösképp Elle Fanning, aki már első jelenetével (francba, hát már amikor megjelenik akkor) teljesen magával ragadott. A csaj iszonyú tehetséges, ez már látszik, kíváncsi leszek hogy mi lesz vele akkor, amikor nővé érik, remélhetőleg nem fog – csúnya szóval mondva – elkurvulni. A főhős srác is nagyon jó, szimpatikus gyerek, legalább annyira, amennyire Elliot volt az E.T.-ben. Az történetszála hasonlít leginkább a Spielberg-i szereplők sorsára. Csonka család, gyermekét egyedül nevelő apa, stb. Ez a része a filmnek igazán jóra sikerült, azt hiszem.

Ami még tetszett, az maga a hangulat. Érezhető a nosztalgia, a hommage, áthatja az egész filmet, Spielberg szellemisége mindvégig ott van, nomeg a hetvenes éveké. Tényleg, muszáj imádni, és emiatt főleg nagyon élveztem a dolgozatot, mert olyasmit nyújtott, amit a mostani blockbuster-mozik képtelenek. Valahogy újra visszaadja a mozinak a varázsát, és tényleg ez egy olyan film, amit gyerekeknek simán megmutathatunk, aztán később emlékezni is fognak rá, meg szeretni.

Az akciókra még kitérnék, mert ugyan nincs benne olyan sok, de azért említésre méltóak. Az ominózus vonatszerencsétlenség például kurvára odabaszott azzal a látvány- és rombolásorgiájával, még ha kissé túlzónak is éreztem. Mégis, úgy néztem, hogy tátott szájjal bámultam a jelenetet mert rohadt látványos volt. Tényleg. A többi is balzsam volt a szemnek, de mondjuk a finálét nem éreztem olyan erősnek sajnos, addigra kissé elsikkadt a dolog, köszönhető a szörnynek, akit addigra teljesen jelentéktelennek és kidolgozatlannak éreztem. Ennél fogva tényleg, a befejezés nem olyan erős és hatásos, amilyennek lennie kellett volna. Egyszerűen nem. Hiába no, Abrams nem egy Spielberg.

Néhányan instant klasszikusként aposztrofálják ezt a művet, sokat imádják, az Abrams-utálók pedig hevesen utálják merthogy Abrams és mert lenszfler. Én a középkategóriába tartozok. Egyrészről, hibái ellenére kellőképpen élveztem a filmet leginkább a nosztalgia-faktor és a gyerekszereplők miatt. Szórakoztam rajta és néha meg is hatódtam, a szíve a helyén van. De nem nevezném instant klasszikusnak, ahhoz nem elég ennyi. Meg amúgy is, állandóan, csomó filmre rányomjuk ezt a jelzőt, pedig vigyázni kéne vele. Az idő majd eldönti hogy miből lesz classic és miből nem. De szó ami szó, Abrams eddigi legjobb és legszebb filmje ez.

U.i.:

Állítom amúgy, hogy hasonló szellemben kellett volna megcsinálni a TRANSFORMERS-filmeket is, úgy lett volna igazán jó, ilyen gyerekszereplőkkel és ilyen hangnemben.

Attack the Block (2011)

“A Shaun of the Dead alkotóitól”

Nem akarom azt mondani, hogy bajom van azzal a filmmel, éppen ellenkezőleg. Az egyik legfrappánsabb zombi-komédia ami valaha készült, éppen ezért amikor elolvastam ezt a pár szót, semmi kedvem nem volt megnézni az ATTACK THE BLOCK előzetesét. Szimplán: nem érdekelt. Hidegen hagyott, mert gondoltam basszus ez is egy kis koppintás, mi szükségem van erre? Megnézem újra a SHAUN-t, a fenébe is. Mondom, egyetlen előzetest se néztem. De aztán elkezdtek özönleni a kritikák, az AICN áradozott, a hype-gépezet beindult, hirtelen mindenkinek minimum merevedése lett Joe Cornish elsőfilmes direktor munkájától, ezek után pedig már kezdtem érezni, hogy csak látnom kéne nekem is hogy mi is ez.

Na, tehát mi ez?

Legnagyobb félelmem alaptalannak bizonyult, az ATTACK THE BLOCK nem egy újabb parodisztikus hangvételű marháskodás, hanem egy kissé retro, minimál büdzséjű sci-fi horror. Angol pénzből, angol szereplőkkel, brit utcákon és a jól ismert akcentusokkal. Egy fiatalokból álló banda “belebotlik” egy égből aláhullt lényre, megölik, majd később még többen tiszteletüket teszik a környéken, hőseink után eredve.

Amit kapunk, az az amit én igazi, konkrét, tisztességes filmkészítésnek hívok. Karakterek akikért aggódsz, egy nem túl bonyolult, kvázi pofonegyszerű történet, és egy nagy adag atmoszféra. Horror lévén természetesen a vér helyenként rendesen fröcsög, de nem lett túlzásba víve, épp annyit kapunk az arcunkba amennyit a történet enged, nem csak át végletekbe a gore-t illetően, csak finoman, a határon belül megmaradva. Ami iszonyat jól sikerült az maga a hangulat, az atmoszféra, amihez még a zene is hozzájárul (ami engem néha Carpenter filmjeinek a zenéjére emlékeztetett). A főszereplők eleinte negatív hősökként tűnnek fel, de ahogy halad előre a történet, úgy kedveljük meg őket, úgy kezdünk el izgulni értük, amikor pedig üldözőbe veszik őket a földönkívüliek, akkor a mi szívünk is hevesen ver, mert

a) A karakterekért aggódunk
b) A rendező láthatóan ért a feszültségteremtéshez, a kamerát megfelelő helyre helyezi, a világítás perfektus, meg úgy az egész frappáns ahogy van

A cselekmény nem okoz túl sok meglepetést persze, nincsenek nagy csavarok, többnyire a zsánerén belül mozog, anélkül hogy mindenáron történelmet akarna írni, de épp ezért működik a cucc. Annyira veszi magát komolyan amennyire kell, de olykor megengedi magának a poénkodást, és ha kell, egy kis szockommentárt is engedélyez, de csak finomra hangoltan, nem dörgöli arcba.

A műfaján belül tehát egy újabb kis gyöngyszemet üdvözölhetünk, ami tudja a dolgát és sziklaszilárdan, megkérdőjelezhetetlenül műveli is azt: szórakoztat. Megfélemlít, megnevettet, izgalomba hoz, hogy a végén elégedetten állj fel a foteledből, akár egy frissítő zuhany után amit egy nehéz nap befejeztével vettél. Most ez a hasonlat jutott eszembe.

Oké, de van amúgy egy észrevételem, ami nem feltétlen negatívum, de akár annak is lehet venni. Nem, pokolba. Nem az, csak észrevétel. Ezek az űrlények csak hőseinket üldözik, ez rendben van. Meg is kapjuk a magyarázatot erre. De hogyhogy a többi polgár, lakó nem veszi észre, hogy valami lehullott az égből? Vagy hogy egyikőjük se botlott bele egy földönkívülibe se? Nem izélek, csak kérdezek. Lehet, hogy nem vették észre persze, mert ezek a dögök sötétek mint a fene (és egyébként ez vezet egy másik “problémához: a lényeket kicsit olcsójános módjára oldották meg, azt hittem ennél tökösebb kinézetűek lesznek. De “what-the-hell”, azért jók voltak, nem panaszkodok), de…Na, mindegy. Csak eszembe jutott. Mindenesetre ez a film megérdemli, hogy minél többen megnézzék, mert egészen kiváló szórakozást biztosít a műfaj rajongóinak.

Magyarok ismeretlen terepen

Nem először fordul elő, hogy a leleményes (“leleményes”) magyar filmkészítők olyan terepre tévednek, ami számukra tökéletesen ismeretlen és az eredmény bizony nem mindig olyan, amivel nemzetközi vizeken büszkélkedhetünk. Mind próbáljuk elfelejteni a kilencvenes évek egyik legnagyobb magyar fiaskóját, az EURÓPA EXPRESSZ című dolgozatot, melyben Stohl Buci(!) Steven Seagal babérjaira tört és szanaszét rúgta a terroristák fenekét egy vonaton, Dobó Kata segédletével. Azt hiszem egyébként, hogy ezt a filmet újra meg kéne egyszer néznem, egész érdekes lehet. Az ARGÓ is ismeretlen víznek számít úgy vélem, bár ott többé-kevésbé sikerült egy nézhető filmet összehozni (de így se tudom szeretni, sajnálom). Most az történik, hogy steampunk science-fiction filmet készítünk.
…
Igen.
Tudom, hogy ez fura. Én is szédülök, amint leírom ezeket a szavakat. Magyar steampunk-film? Na de ez még mind semmi, az egyik szerepben feltűnik Mark Hamill (vagyis Luke Skywalker, tudjátok), és lesz James Purefoy meg Lance Henriksen is. A film már 2008 óta készül, akkor hallhattunk róla először, aztán szépen eltűnt és mindenki elfelejtette, most pedig elébünk toltak egy hosszabb előzetest, amiben a látványt hangsúlyozzák, borongós atmoszféra, sötét képi világ, láthatóan egyben van minden. Én optimista vagyok, csak úgy mondom. Optimista, habár van egy érzésem, hogy egy ilyen koncepcióval baromi csúnyán el lehet hasalni, mert…Igen, mégiscsak magyarok készítik. Lehet, hogy nem vagyunk erre készek, lehet hogy egy vonatszerencsétlenség lesz az eredmény, de a potenciál megvan arra is, hogy egy remek film készüljön. Utóbbiban reménykedek. Úgy is vehetjük, hogy ez ha sikerül, kis lépés lesz az emberiségnek, de nagy nekünk. Hatvani Balázs a rendező, egyébként. Akit nem ismerek. Ami nem meglepő, mert nem sok magyart ismerek. A film címe pedig SORSVONALAK (THELOMERIS) Na íme az előzetes:

Forráskód (2011)

Duncan Jones pár éve bemutatkozott a közönségnek intelligens, minimalista scifijével, a HOLD című munkájával. A Sam Rockwell-t többszörös szerepben feltüntető, alacsony költségvetésből készült film sokak tetszését elnyerte, és csak idő kérdése volt, mikor rukkol elő Hollywood egy olyan ajánlattal, melyet nem lehet visszautasítani. Ez lett a SOURCE CODE (Forráskód), ami ugyan továbbra is megtartotta azt az intelligens attitűdöt, de ezúttal több pénz állt a rendelkezésére, és olyan sztárok mint Jake Gyllenhaal, Michelle Monaghan és Vera Farmiga. A cselekmény ugyan itt is limitált térben játszódik, és az időintervallum melyben szereplőit mozgatja szintén meg van szabva, de azért érződik már az a kissé tipikus hollywood-i érzés.

A SOURCE CODE gyakorlatilag az Idétlen időkig egy átirata is lehetne, csak itt a hangvétel komolyabb, nincs Bill Murray, nincs mormota és nincsen annyi humor, de a lényeg ugyanaz: bizonyos időn belül véghez vinni valamit, és ha kudarcot vallasz, hát kapsz még egy esélyt, addig amíg meg nem csinálod a feladatodat. Míg Bill Murray “küldetése” az volt, hogy jellemfejlődésen menjen át és szerelmes legyen, Jake feladata már kissé nehezebb, neki egy merényletsorozatot kell megállítania. És persze közben megismerkedik egy lánnyal akinek elbűvölő a mosolya és beleszeret. Szóval a románc itt is felüti a fejét.

Az ígéret, mely az előzetes megtett, számomra nem volt túl érdekfeszítő, azt kell mondjam. Ez most itt pusztán szubjektív dolog, nem hozott lázba maga az alapkoncepció, de azt kell mondjam, maga a kivitelezés egész jóra sikerült. Azért mondom hogy csak “egész jóra”, mert ugyan az az intelligens hozzáállás itt is megvan, de inkább nevezném egy jól sikerült science-fiction popcorn-mozinak, mint egy olyan kiemelkedő darabnak mint amilyen a MOON volt. Jake Gyllenhaal megtesz minden tőle telhetőt azért, hogy hiteles legyen az egykor afganisztánban harcolt katona szerepében aki hirtelen egy számára ismeretlen terepen találja magát, tényleg helyt is állt. De Michelle Monaghan-nek szegénynek nem jutott több feladat annál, hogy kedvesen mosolyog. És tényleg, kedvesen mosolyog és bájos egy teremtés, de semmi több. Csupán ürügy arra, hogy legyen egy halovány szerelmi szál.

A tempóval nincsen probléma, a figyelmem nem lankadt igazán, mindvégig pörgött a film, de vicces módon a kedvenc jeleneteim azok voltak, amikor Jeffrey Wright jelen volt. Véleményem szerint ő volt a legjobb a filmben, pedig még csak igazán rajongója sem vagyok. De ahogy mondta a szájába adott szöveget, ahogy sétált azzal a mankóval, nem tudom engem megfogott.

Nincsenek nagy akciójelenetek a filmben, a költségvetés azért itt se volt túlságosan nagy, de egy-két robbanás azért belefért. A lendület akkor törik meg igazán, mikor a film utolsó harmadához érünk, amikor is Jake úgy dönt, hőst játszik. Szép és kedves befejezést kanyarítottak és adtak egy plusz csavart a filmnek, de azt hiszem erre nem lett volna szükség. Túlságosan derűs és hollywoodias finálé volt ez egy amúgy komolyabb ígéretekkel kecsegtető filmnek.

Összesítve?

Egy erős közepest megér a film, de inkább csak a befejezés vitte le. Egyébként egy lebilincselő film, ami úgy szórakoztat, hogy közben az agyadat mozgásban tartja, de igazából szerintem nem az igazán emlékezetes kategóriájába sorolandó.

Transformers 3. (2011)

A harmadik Transformers-filmről sok mindent el lehet mondani. Elmondhatjuk, hogy ez az eddigi legjobb. Elmondhatjuk, hogy bizonyos értelemben ügyeltek arra, hogy a történet érdekesebb legyen mint az előzőekben. Ebből következően, óvatosan ugyan, de azt is kijelenthetjük, hogy Michael Bay tanult egyes hibákból melyeket vétett eddig. Az akciók minden eddiginél masszívabbak, látványosabbak és nagyobbak. Chicago városát az utolsó órában olyan szinten zúzzák porrá, hogy azt tanítani kéne. Ámbár…

Kezdjük a történettel. Sam immáron nem iskolás kölök, hanem főiskolát kijárt fiatalember, aki állásinterjúról állásinterjúra jár, miközben oldalán ott van egy új lány. Hogy mi történt Megan Fox karakterével, azt nem tudjuk meg, mintha nem is létezett volna. A film egy impozáns, sokat ígérő flashback-kel indul, a hatvanas években vagyunk, a Holdra szállás idején. Kiderül, hogy az amerikaiak a Hold sötét oldalára mentek, ahol egy idegen járműre (a transformerek hajójára) bukkantak. A jelenben az történik, hogy az Autobotok védik az embereket, kutatják Megatront, és úgy néz ki, az Álcák már eltűntek. Látszólag, eltűntek. Hogy aztán kiderüljön: valami nagy dobásra készülnek.

Ne legyenek illúzióink. Az a tény, hogy ez az eddigi legjobb a három film közül, nem feltétlen jelent sok jót. Michael Bay legújabb filmje ugyan megtesz minden tőle telhetőt, hogy az átlag moziba járó embert levegye a lábáról pompás effektusaival és a 3-D élményével, de olybá tűnik hogy még mindig nem tudta megtanulni, miként kezelje a karaktereket és a cselekményt. Sam figurájával nincsen sok gond, láthattuk őt három filmen keresztül ahogy “fejlődik”, miként lett lúzer srácból az a srác aki már kétszer megmentette a világot és persze hogy többre vágyik az életben. Elismerésre az emberektől, hogy tudja mindenki: ő valaki. Ez rendben van. A többi szereplő viszont ugyanolyan egysíkú szerencsétlen marad mint eddig. A robotok ugyan többet harcolnak, mint eddig, de azzal továbbra se vagyok kibékülve, hogy nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Kivéve Optimust és Űrdongót, ők előtérben vannak (habár Optimus megint kicsit alul van használva. Úgy értem volt hogy csak úgy eltűnt…hová a fenébe? Optimus, mi van veled?), miattuk még tudunk izgulni, de a többiek olyannyira elsikkadnak hogy az szinte fáj. Nem jut más szerep nekik azon kívül, hogy lőnek és valamit mondanak, de nem ismerjük meg őket, ergó: leszarod hogy élnek-e avagy halnak. Nem mások, mint töltelékek. Ugyanez vonatkozik az emberi tényezőre is. Minden egyes szereplő lecserélhető, nem vált ki belőled semmi szimpátiát, a mellékszereplők egytől egyig csapnivaló ripacsok, akiket legszívesebben egy szívlapáttal agyonütnél. Hiába ígérte Bay azt, hogy ezúttal ügyeltek a karakterábrázolásra, ez nem igaz. Nem ügyeltek. A Sam barátnőjét alakító Rosie Huntington-Whiteley nem csinál semmit, csak néz bután maga elé, arról nem is beszélve, hogy érte pláne nem tudsz aggódni. Jelenléte maximálisan steril, és hiába látjuk 3D-ben a fenekét – amely meglehetősen csinos – , semmit nem tesz hozzá a filmhez. Elhiszem, hogy ő a nagy Ő Sam életében. Elhiszem, mert mondják. De komolyan? Ez a csaj? A film végén azon gondolkoztam, hogy vajon milyen érzelmeket váltana ki belőlem az, ha egy robot agyontaposná. Rájöttem: semmit. És ez nem azért van, mert egy érzéketlen tahó vagyok, hanem azért, mert karaktere annyira egysíkú és lapos, hogy fáj nézni. De azt olvastam Jason Statham csaja, szóval ne többet, befogom a pofámat. Felbukkannak hősünk szülei is, de szerencsére most kevesebbet vannak a színen. Sőt, a filmből olyan hirtelen és semmitmondóan kiírták őket, hogy azt nem tudtam hová tenni. Mi lett velük? Vagy most ez így tök lényegtelen? Nem mintha érdekelne, de legalább az írók megtarthatták volna a látszatát annak, hogy törődnek az ilyen apróságokkal.

Ami a humort illeti, abból ugyan kevesebb van most, de azért akad. Újra tanúi lehetünk a tipikus Bay-humornak, ami agyzsibbasztóan együgyű és fájó. Szegény John Malkovich is céltáblává válik, John Turturrót is visszahozták, valamint két kis robot szolgáltatja még a poénokat. Ami ezt a két kis hülyét illeti, ők olyanok voltak kb. mint a másodikban az ikrek. Tehát hiába mondta a rendező, hogy nem lesznek benne, a szellemük itt van. Igaz, ezek legalább tesznek valamit…És most kis SPOILER: feláldozzák magukat a végén. Öhm…Oké. Igen. Szóval feláldozzák magukat, ami úgy tűnt hogy a szart se érdekel.

Ebből következik, hogy a film legnagyobb hibája az, hogy nincsen szíve. Itt van a probléma. Nincs szíve, nincs lelke, ennek folyamán pedig lehetnek az akciók eszméletlenül robosztusak, amiket jó nézni…De engem tökéletesen hidegen hagyott. Nem mondható el, hogy visszafogta magát a végén a rendező, láthatóan arra törekedett hogy az akció minél durvább legyen és drámaibb, de én túl hosszúnak és fárasztónak éreztem. Pedig egy kurvanagy toronyház is ledőlt. Hm…Talán én vagyok öreg ehhez a szarhoz, vagy tényleg valami nagyon el lett számolva. Egy idő után már azzal mulattattam magam, hogy azt néztem, mikor lesz koszos a lány ruhája. Nem lett koszos. Basszus…De félreértés ne essék, aki rombolást akar látni, megkapja a magáét. Mert kurvajól néz ki! És voltak akciók amik odabasztak. Tényleg. De ez számomra kevés. Így nem lehet akciófilmet csinálni, ha valaki ebben a zsánerben dolgozik, annak ügyelnie kell egyes dolgokra. Ha egy John Woo-filmet megnézel, amiben szintén elég stilizált fegyverharcok vannak, ott érzed. Érzed, hogy minden egyes lövés mögött van valami. Azok az akciók tele vannak élettel, energiával, felérnek egy kész drámával. Ez a különbség Woo és Bay filmjei között. Míg Woo akciói hozzájárulnak az érzelmek kifejezéséhez (ez így korrekt? remélem érthető vagyok), addig Bay az akciókkal próbálja helyettesíteni őket. Nem ugyanaz a kettő.

Persze biztos vannak olyanok akiknek ez bejött. Akik ebben az év egyik legjobb filmjét látják. Ahogy kijöttem a moziból elkínzott arccal, valaki azt mondta mögöttem: “Ez egy nagyon jó film volt.” Lehet, hogy tényleg az volt. Lehet, hogy csak én nem tudtam azonosulni. De tudjátok mit? Picsába, ez nem jó film. Nem vagyok a rajzfilmsorozat rajongója, a képregényekből is csak néhányat olvastam, de állítom hogy abból az alapanyagból egy sokkal jobb filmet is lehetne csinálni. Egy olyat, ami végre konkrétan a robotokról szól. Amiben számba veszik őket és tudsz velük azonosulni. Vagy ha már az emberi tényezőt helyezzük előtérbe, akkor az számítson is. De itt nem számított. Klisét klisére halmozva halad előre a cselekmény, anélkül hogy hatna. Vannak fordulatok, amik ha meglepőek is, de olcsók. Játssza el azt mindenki magában, hogy elveszi a filmből az akciókat. A millió dolláros látványvilágot. Mit kap? Ugye? Nem sokat. Ha figyelembe vesszük az X-MEN: FIRST CLASS című dolgozatot, akkor ott azon kapjuk magunkat, hogy akkor is lendületes, élvezetes és izgalmas a film amikor semmi akció nincsen. Sőt, megkockáztatom: a film akció nélkül is kurvajó volna. A TRANSFORMERS 3 az én szememben tehát nem más, mint annak a demonstrálása, mit lehet művelni a számítógépekkel. Annak példája, hogy az effektektől bizony nem lesz jó egy film. Hangos, látványos. De belül üres. Háromszor lettem hát átbaszva Bay által. Negyedjére nem fogok bedőlni, hacsak nem valaki más rendezi. Pénzpocsékolás magasfokon.

Tehát összegezve: többé-kevésbé szórakoztató, nagyon látványos, de nincs szíve. Viszont ha már az elsőért is rajongtál mint egy veszett szamár, akkor lehet ettől orgazmusod lesz. Szóval mindenki döntse el maga, az én véleményem úgyse számít mert úgyis mindenki megnézi és a legtöbben tényleg imádni fogják. A többiek meg órákat töltenek el azzal hogy kifilézik az egész produkciót.

Ami pedig a 3D-t illeti, engem nem győzött meg. Ez volt a harmadik 3D-élményem, de számomra nem nyomott sokat a latban. őszintén, tököm tele van ezzel a technikával.

Wall-E (2008)

A WALL-E nem csak egy remek animációs film, nem. Több annál. Nem egy animációs a sok közül amit a szülő nyugodtan megtekinthet a gyerekével, és amire ráaggatjuk azt a címet hogy “Minden korosztály élvezheti”. Nyilván, ez is igaz. Mert minden korosztály megtalálhatja ebben a dolgozatban a maga számítását, azokat az aspektusokat amiket fontosnak tart egy filmben, de azt hiszem ennek most fölébe hajolok, megpróbálom másként rázni a fát. Szerintem azt fogom mondani, hogy a WALL-E az elmúlt évtized egyik legjobb filmje. Túlzás? És ha azt mondom: minden idők egyik legjobb sci-fije? De akár mondhatnám azt is, hogy az egyik legőszintébb, legaranyosabb romantikus film amit valaha láttam, és még csak nem is emberek a főszereplők. Kicsit fura, nem? Ne felejtsük el egy pillanatra se, ez egy Pixar-mű. A Pixarnak köszönhetjük azt, hogy láthattuk a TOY STORY-t. Sőt, az úgy még jobb, hogy én gyerekként láthattam, még annak idején. Büszkén állíthatom, hogy rongyosra néztem VHS-en. Igen, VHS-en, nem DVD-n és nem blurayen. Eredetiben volt meg (még mindig megvan valahol azt hiszem), és nagyon imádtam. De elkalandoztam. WALL-E.

A WALL-E a jövőbe (nem tudom most hogy távoli, nem túl távoli vagy nagyon távoli jövőről van szó) kalauzol bennünket, ahol megismerkedünk hősünkkel, a kis robottal akinek az a feladata, hogy egybegyűjtse a sok szemetet a bolygónkon. Mert tudni kell, ebben a jövőben az emberiség elköltözött a Földről a sok hulladék miatt, és itt lehet mondani hogy “ááháá, itt a tanulság! ne szemetelj”. Így is lehet nézni a filmet, és valóban, van benne valami szorongató érzet, hogy ez akár még meg is történhet, de az alkotók nem erre helyezték a hangsúlyt. Sőt, az audiokommentárban elmondja a rendező, hogy neki ez nem is volt célja, nem egy oktatófilmet akartak vászonra vinni, csak ez tűnt a legjobb történetnek. Hiszem is meg nem is. A végeredményen nem változtat. A kis robot, kinek neve WALL-E, szorgalmasan csinálja a feladatát, minden nap. Mint később kiderül, a kis fickó már maga is elavult modell, gyakorlatilag már senki nem tartja számon a munkáját, még csak dicséretet se kap, de ő azért végzi a dolgát mert amúgy sincsen más dolga, gondolom. Közben felfedez apró dolgokat, elraktároz szuveníreket (Rubik-kocka, melltartó, pingpong-ütő, meg ilyenek), és minden harmonikusan, eseménytelenül zajlik, amíg a Földre nem küldenek egy másik robotot, aki sokkal hatásosabban tudná végezni Wall-E feladatát. Pontosabban egy küldetése van: növényt találni a kies bolygón, valamiféle életnek a jelét. És igen, itt jön képbe a szerelmi szál, ami kissé furcsa, ha belegondolunk mert mégis csak két robotról van szó, de a poén az, hogy elképesztően érzékletesen tudták bemutatni kettejük kapcsolatát. Ráadásul úgy tudták ezt megoldani, hogy nem próbálták felruházni őket emberi tulajdonságokkal (igen, tudom a szerelem eléggé emberi, de nem lett belőlük Bambi vagy ilyesmi, nem beszélnek emberi nyelven és nem is énekelnek). Azt hiszem ez a két robot sokkal őszintébb mint az emberek többsége, és akár a végsőkig kitartanak egymás mellett.

A film nyitánya egyébként már önmagában megér egy misét. Sokáig nem hallunk egy árva dialógust sem, kvázi némafilmet látunk, képekkel mesélnek nekünk. Látjuk ahogy Wall-E dolgozik, ahogy zenét hallgat, az égre tekint, érezzük hogy magányos, ahogy néz egy régi szerelmes filmet és felfedezi azt az érzést, hogy sokkal jobb lenne egy társsal élni mint így egyedül. Gondolom nem igazán van tisztában ezekkel a dolgokkal, de érzi, és ez a lényeg. És amint megpillantja EVE-et, a kifinomult technológiával bíró menő robotlányt, egyből szerelembe esik. Kissé ügyefogyottan, de rendületlenül igyekszik felhívni magára a figyelmet, de EVE sokáig nem veszi őt figyelembe. A cselekmény lényegi része akkor üt be, amikor WALL-E potyautasként felmegy arra az űrhajóra amivel a “csajt” szállítják.

Van ugyan a filmben emberi tényező, de egyértelmű, hogy itt nem ők a főszereplők. Nem elhanyagolhatók ők sem a történet szempontjából, de inkább a két robot megismerkedésére összpontosít a film, és teszi ezt rendkívül hatásos eszközökkel, ahogyan azt az imént már taglaltam röviden. Okosan megírt, érzékeny, érzelmes történetet láthatunk amely azonban nem válik sose giccsessé, vagy közhelyessé. WALL-E-nek karaktere van, akivel könnyedén tudunk azonosulni, át tudjuk érezni amit ő érez, ez pedig az animátorok zsenialitásának is köszönhető. Apró arcrezdülésekkel képesek velünk tudatni hogy éppen mi jár a nemlétező agyában.

Egyenesági sci-fiként is megállja a helyét könnyedén ez a dolgozat, annak tekintetében hogy milyen részletességgel vázolja fel nekünk ezt az alternatív jövőt. Valamiképpen még a 2001-re is emlékeztet a film, de lehet ez távolabbi párhuzam. Az viszont mindenképpen mesteri, ahogyan a “néma” jeleneteket kezelték.

Székhez szegez, lebilincsel, megérint. Ha fiatal vagy akkor a kitűnő látványvilágával és őszinte érzelmeivel vesz le a lábadról, ha felnőtt vagy, akkor a jövőképével és/vagy a szerelmi szállal. Akárhogy is, a WALL-E nem kis teljesítmény a Pixar történetében. De mit beszélek…Nem csupán a Pixart nézve zseniális, de ahogy mondtam, bátran odasorolom az elmúlt évtized legjobb filmjei közé. Nem tudom eléggé dicsérni…

Skyline

Új film az Alien vs Predator: Requiem rendezőitől

És olyan is lett. Persze, lehetett ezt sejteni, nem mondom hogy meg vagyok lepve, rendesen fel is lettem készítve a kritikák meg a nézők reakciói által de azért mégis kicsit fejvakarós téma ez. Miért vannak ilyen alakok a filmszakmában? Strauss-testvérek. Mi a fenét keresnek ők itt? Elkúrták egyszerre az Alien- és Predator-sorozatot – rendben – de miért kell tovább próbálkozni? Ami nem megy, ne erőltetjük. Legalábbis ezt tartja a jó öreg mondás, hát akkor ne szórakozzunk, kérem szépen.

A történet szerint…Nos jönnek az ufók. És van néhány szereplőnk akik egy hatalmas toronyházban vannak. És ott próbálják túlélni. Ennyi? Igen. Ennyi.

Na most hogy rendesen kiveséztük a történetet, hát jöjjön aminek jönnie kell. ALÁZZUK A FILMET!!! Nem, annyira nem. Csak amennyire megérdemli. Először is, olyan ez a film mint egy olcsó tévéprodukció. Még a szereplőket alakító színészek is sorozatszínészek, és minden díszlet, minden beállítás olyan mintha valami tévéfilm lenne az egész. Nincs egy normális beállítás sem, pedig látszik hogy próbálkoztak itt-ott valami nagyon frappáns kompozícióval előállni, de bocsi…epic fail.

Hadd szóljak néhány szót a forgatókönyvről, ami úgy tesz mintha lenne de közbe nincs. Vannak ugyan szereplők, de jellem nem sok szorult szegénykékbe, vannak dialógusok de az élet és az értelem kiveszett belőlük, és történet meg…Nincs történet, basszus. Ne is hozzuk fel a történetet. Még a Függetlenség napjának és az Armageddonnak is nagyobb sztorija volt. Ott legalább voltak jó beállítások meg jobb színészek. Épkézláb történet még ha az bután is volt megoldva. De itt nincsen semmi. Ó, igen! Vannak effektek. Na az effektek azok egészen impozánsak egyébként, a végén már akciókat is kapunk katonai helikopterekkel meg mindennel, de bocs ha azt mondom, ez édeskevés egy jó inváziós filmhez. Mert a Strauss-tesók megtanulhatták volna már az AVP2-ből hogy ha nincs egy rohadt szereplő akit megkedvel a néző, akiért tud izgulni, akkor lőttek az egésznek! Nem érdekel mi történik Eric Balfour karakterével. Sem azzal a fekete színészével aki a Dokik-sorozatból pottyant ide és az sem érdekel…Nem, semmi nem érdekelt. Egy átkozott karakter sem érdekelt.

Az effektekre visszatérve pedig csak annyit, hogy hiába vannak jó akciók, ezek a rendezők egyszerűen képtelen feszültséget teremteni. Hiába jönnek az ufók nagy sebbel-lobbal, mintha nem történne semmi. Egyszerűen. Semmi.

Egyes, leülhet.

The Green Lantern-előzetes

Megérkezett a Green Lantern teljes, életnagyságú trailere, aminek alapján még mindig azt mondom hogy nagyon ütősnek néz ki. Persze, kicsit klisészerűnek tűnik ez igaz és a CGI sincsen még teljesen a helyén de azon kívül jó mókának ígérkezik.

DAYBREAKERS (2009)

A vámpírfilmek reneszánszát éljük, akármilyen fájó is ezt így kimondani, tekintve hogy erről a bizonyos reneszánszról a meglehetősen méltatlanul híres és népszerű Alkonyat-széria tehet. Újra visszatértek a köztudatba a vérszívók, de nagy változáson mentek keresztül. Az Alkonyat-ban már a lázadó tinédzserek, kamaszok életérzései manifesztálódásaként jelennek meg, az Engedj be! című remek svéd filmben pedig szintúgy – rendhagyó módon meséli el egy feltételek nélküli gyermekszerelem történetét. Hová lett Lugosi Béla, hová lettek az utálnivaló, sápkóros vérszopók, akiket Penge oly’ előszeretettel irtott ki? Változott a világ, ez egyértelmű.

A DAYBREAKERS egy újabb rendhagyó, eredetinek mondható megközelítése a sokak által kedvelt és oly’ sokszor feldolgozott témának. Egy utópisztikus világképet helyez középpontba, egy olyan világot mely kifordítottja a mi világunknak: a vámpírok átvették az uralmat. Mindenki vámpír lett, az ember veszélyeztetett fajjá vált, a vérszívók saját társadalmi rendszerüket kialakítva élik életüket. Üzletemberek, büfések, hétköznapi életeket élnek, éppen azt leszámítva hogy a napfény halált hoz rájuk (igaz, bizonyos fokig viszont gyógyír, de ez maradjon a SPOILER keretein belül) és csak éjjel tudnak normális életet élni. A film protagonistája szerepében Ethan Hawke-ot láthatjuk. Edward (Hawke) egy vámpír-tudóst alakít aki a műfaj íratlan szabályainak megfelelően a vámpírlét ellenszerét keresi sokáig kevés sikerrel, de töretlen lelkesedéssel. Természetesen – hogy még inkább szimpatikussá tegyék a karaktert – Edward kvázi megtagadja a vámpírságot azzal, hogy nem hajlandó emberi vért inni, ennek megfelelően kissé sápkóros a lelkem. Egy cég hideg, rideg főnökének dolgozik, akit Sam Neil alakít szinte rutinosan. Ilyen téren a film a megszokott sémákon belül mozog, nem okoz túl nagy meglepetést, sorsa már kezdetektől megpecsételődni látszik: a saját fajtája által pusztul el, ezzel új értelmet adva a kannibalizmusnak. Ethan Hawke karaktere mellé hamarosan csatlakozik egy jack crow-i vámpírölő, akit Willem Defoe alakít és az övé a legvagányabb szerep a filmben. Szerepe szerint ő is vámpír volt, de visszaváltozott emberré, így az ő figurájában rejlik az ellenszer kulcsa. Igazi macsószövegeket kapott a szájába a forgatókönyvíróktól (Motherfuckers! I loved that car.) és a beceneve is árulkodó: Elvis. Defoe tényleg nagyon vagány, csípőből adja a badass-t, de azért közben nem esik át a ló túlsó oldalára. A kötelező női szerep egy relatíve ismeretlen színésznőnek jutott, Claudia Karvan-nak (eddig csak ismeretlenebb filmekben kapott szerepet, a Star Wars harmadik epizódjának kisebb szerepe ez alól természetesen kivételt képez). Ők hárman indulnak szembe a rendszerrel, hogy végül sikert arassanak és visszaadják az emberiségnek egy szebb, emberibb jövő reményét.

Amiben a DAYBREAKERS újdonságot illetve frissítést jelent az nem csupán a fordított világrend prezentálása, hanem az a részletgazdag pontosság, mellyel meg lett rajzolva mindez. A film látványvilága és hangulata egyszerre idézi meg a BLADE RUNNER-t és a GATTACA című szintén kisebb nézőszámot vonzzó, de mára kultuszfilmmé beért sci-fit. Utóbbival több szempontból is rokonságot mutat és nem csupán azért, mert mindkettő film főszerepe Ethan Hawke-nak jutott, mindkettő egy „szép új világot” mutat be, mindkettőben van egy főhős aki szembemegy a rendszerrel, és maga a hangulat is néha olyannyira rideg, olyan komor, csak épp a GATTACA nem bővelkedett éppen ilyen mennyiségű brutalitásban és vérben. Mert igen, a DAYBREAKERS amellett hogy enyhén szólva felfrissíti a zsánert egyedi látásmódjával és hangulatával, megadja azt az őrült mészárlást és vérengzést, amit azért – valljuk be őszintén – elvárunk egy ilyen filmtől. De ha akcióra kerül sor, az sem csupán agyatlan vérengzés, és ami azt illeti, nem esett abba a hibába hogy mindent olyan nagyon zsigerien és valódian mutasson be; az akciók jól kivehetőek, ha valakinek letépik a fejét akkor az ott van, azt látod és ha szegény csókának szétrobban a feje, hát az benne van az arcodban. Van ebben a filmben néhány szent szar!-momentum, ami a horror- és/vagy akciórajongót abszolút kielégíti, ha bele akarnék kötni, azt mondanám hogy a bennem lévő geek vágyott még több Defoe-vagánykodásra. Az operatőri munka az abszolút remek, a látványilág csúcs-szuper, és általában a szereplők sem hagynak nagyon kívánnivalót maguk után.

Ami még nagyon bejött a filmben, az az enyhe noir hangulat, mely a film első felében van leginkább jelen. Hawke a régi idők kopóihoz hasonlatos szerelésben ül az autójában és szájában folyton cigaretta füstől. Ez, meg eleve az éjszakai élet is kicsit a noir-ra emlékeztet. Ez piszkosul bejött.

Persze ha egy film ilyen erős nyitánnyal és ennyire eredeti koncepcióval rendelkezik, akkor fennáll annak a veszélye, hogy egy idő után kifullad, vagy legalábbis a középszer-kategóriába süllyed. Itt kicsit ez megtörténik, a film második fele nem mentes némi közhelytől, de még itt is megőrzi original mivoltát és bődületes képi erejét. Itt ugye már átveszi a helyét az akció, a hentelés, és olyan képeket kapunk, amik már szinte festménynek is beillenének, úgyhogy mindez kárpótol a cselekmény esetleges botladozásaiért (amik amúgy tényleg minimálisak, megbocsáthatók).

Melegen ajánlom tehát ezt a filmet a vámpírfilmek rajongóinak, akiknek már a tökük tele van a sok nyálas, metroszexuális vérszopókkal az Alkonyat-filmekből, ajánlom azoknak akik valami eredetiségre szomjaznak és azoknak is akik szeretik ha egy filmben ugyanúgy van levágott fej mint komoly mondanivaló. Mert ugye erőszak, szórakozás és gondolkodás megfér egy szobában csak tudni kell megfelelően adagolni az arányokat. Ajánlom a sci-fi filmek kedvelőinek, és azoknak akik imádták a GATTACÁT. Azoknak akik szeretik a vámpírokat de már félnek kimondani ezt mert ez már egyet jelent azzal sokak szemében hogy: szereted a Twilight-ot. Csak azt sajnálom hogy ez nem kapott akkora hírnevet és reklámot mint amaz. Nem baj, mert míg amaz hamar a feledés homályába fog merülni, a DAYBREAKERS biztos vagyok benne hogy lesz még beszélgetés tárgya filmrajongók körében.

95%