Bryan Singer, még mielőtt kitérőt tett volna a szuperhősfilmek terepére és azt bizonyos mértékben felfrissítette volna, a kilencvenes években elkészítette az évtized egyik legelegánsabban és legjobban megírt/eljátszott/megrendezett krimijét. Ez pedig a THE USUAL SUSPECTS, vagy ahogyan a magyarok mondják: Közönséges bűnözők. Érdekes, hogy az eredeti és a magyar cím között most nincsen olyan sok eltérés, bár a suspect még mindig nem bűnözőt jelent, hanem gyanúsítottat, nade ne legyünk ennyire cinikusak. Ezt a filmet még annak idején kisgyerkőc fejjel sokszor láttam, de nem emlékszek arra, hogy olyan nagy hatással lett volna rám a végső csavar. Valószínűleg amikor először láttam, még nem fogtam fel teljes egészében, aztán mire eljutottam oda, hogy érettebb fejjel is megnézem, addigra már világos volt előre, tudtam azt, hogy ki a hunyó és ki nem. Ez azonban nem sokat vesz el a film értékéből, csak éppen sajnálom, hogy nem mesélhetek arról, milyen pofát vágtam, mikor az utolsó képkockák peregtek. Merthogy tipikusan az a fajta film ez, ami a befejezésével leveri a pofádról a mosolyt. Vagy épp ellenkezőleg, most ahogy sokadjára néztem, ott volt az arcomon az a bizonyos óriási mosoly, ami annak köszönhető, hogy ott ült mellettem barátnőm, aki most látta először. És azért egy olyan valakivel nézni ezt az alkotást, aki először látja, nos az enyhén szólva priceless. Csak hogy szép magyarosan fejezzem ki magam. Tótfalusi elmehet a sóhivatalba.
A film – csak hogy némileg ismertessem a történetet – arról szól, hogy van néhány profi bűnöző, akit elővesznek egy bűntény kapcsán. Egy cellába rakják őket, majd egy ügyvéd segítségével kijutnak, de közben már terveznek is egy következő melót. Közben a cselekmény párhuzamosan halad pár nappal később, ahol is látjuk, ahogy Verbal Kint (Kevin Spacey) faggatásra kerül egy ügynök által, aki azt akarja megtudni, mi a fene történt azon a bizonyos hajón, ahol meghalt az egész banda. Ki áll a dolgok hátterében? Ki a hibás? Miért nem volt kokain a hajón? (merthogy az lett volna a fő cél) És ami a legfontosabb kérdés: ki az a Kayser Soze? Na, történetmesélés indul, mi pedig hallgatjuk, és hisszük minden szavát.
A szereposztás igazi bravúr, több szempontból is. Egyrészt, a film egyik fő aduásza, Kevin Spacey egyik első alakítását nyújtja itt (és az egyik legjobbját) a sánta, nem túl beszédes Kint szerepében. Aztán ott van Gabriel Byrne, akit már régóta nem láttunk, de egy nagyon karizmatikus színész a fickó, személy szerint bírom. Benicio Del Toro is a szereplők között van, vicces akcentussal, még mielőtt sztár lett volna belőle és nemzetközileg elismert színész. Stephen Baldwint is megcsodálhatjuk, valószínűleg élete legjobb alakításában. Stephen Baldwinról annyit, hogy a Baldwin-família talán legkevésbé ismert tagja, és színészetet tekintve tőle várjuk általában a legkevesebbet. Kevin Pollak van még, akit többször láthattunk már mellékszerepekben és kedveljük őt.
Az ilyen csavarra kihegyezett filmeknél a legfontosabb kérdés az szokott lenni (legalábbis számomra), hogy vajon többszöri újranézés során is nyújtja-e ugyanazt a hatást? Vajon miután tudjuk már az összes fordulatot és párbeszédet, még mindig képesek vagyunk szórakozni a filmen? Nos, azt mondom hogy teljes mértékben, ugyanis sikerült egy olyan forgatókönyvet összeeszkábálnia Christopher McQuarrie-nek, ami egyrészt mindvégig fenntartja az érdeklődést, másrészt, sokadik nézésre is képes meglepetést okozni a nézőnek. Nem elhanyagolható az a tény se, hogy a párbeszédek precízen megírtak, itt-ott pedig akad egy-két remek beszólás és poén, szófordulat ami mosolyra fakasztja a nézőt. A karakterek mind remekül kitaláltak, mindenkinek megvan a maga pillanata, egyetlen személy se sikkad el, senki nem felesleges tényező.
Igazi férfimozi ez, ahol a nők szinte kizárólag másodlagos szerephez jutnak (sőt…jó ha egy olyan nő van a filmben, aki valamilyen fontosabb szerephez jut, de így is több, mint a RESERVOIR DOGS-ban). Egy kis homoszexuális felhang is becsúszott, de nem zavart.
A zenét lehet még kiemelni, nagyon fülbemászó, és kölcsönöz az egésznek valami ördögi hangulatot. Remek hangulata van a filmnek, ami folyamatosan bekebelezi a nézőt, és nem ereszti a végéig. A tempó ugyan kicsit lassúnak mondható, de ez Singer stílusa. Nem szereti elkapkodni a dolgokat, lassú tűzön süti a húst, hogy még ízletesebb legyen az eredmény.
Kifejezetten tetszenek azok az apró nüanszok, amik az ember figyelmét elkerülik első nézésre, de sokadjára már észreveszi. Ilyen az, amikor Kevin Spacey, míg egyedül van az irodában, nézelődik, bámulja a falat. Remek kis apróság, azt mondom.
Összegzésül tehát…Kurvajó filmnek tartom továbbra is, sokadik megtekintésre. Igazi kuriózum, olyan krimi, amilyet ritkán készítenek, és amit meg kell becsülni de nagyon. Szórakoztató pasimozi, izgalmas krimi és a végén a csattanó garantálja, hogy tátott szájjal áll fel az ember a fotelből. Aki még nem látta, sürgősen pótolja, aki meg már látta, az vegye elő újra.
