klasszikus kategória archívuma

Naked Lunch (1991)

Posted in '90-es évek, Cronenberg, horror, klasszikus, komédia, kritika címkékkel , , , , , , , on Január 11, 2012 by sanya08

-Long story short-

David Cronenberg-től lassan végre látok minden filmet, legutóbb ez volt a soros. A Meztelen ebéd című filmje William Burroughs művéből készült. Nem olvastam, tehát nem tudom összehasonlítani a kettő, mindenesetre az minden gond nélkül kijelenthető, hogy Cronenberg filmje nem szarozik, úgy osztja a pofonokat hogy nem győzzük állni. Szürrealisztikus hangnemben készült rémálom-mozi, ami azt hiszem ma már nem készülhetne el. Csodálatos effektekkel tarkított mestermű, amelyben Peter Weller (alias Robotzsaru) a főszereplő, mellette felbukkan Ian Holm (alias Bilbó), Roy Scheider (alias a fickó aki seggbe rúgta a cápát) meg még egy-két kvázi ismeretlen arc. Nem könnyű menet, de érdemes végigülni ha egy filmbuzi vagy, már csak azért is, hogy lássad mire képes a mozgókép, ha a rendezője egy akkora fenegyerek mint amilyen Cronenberg. Cronenberg pedig tényleg nem vacakolt, vannak itt óriási csótányok írógépnek álcázva magukat, Roy Scheider női öltözetben, szuggesztív látomások és kreatív horrorelemek, a hangulat pedig tényleg mocskosul magával ragadó, egyben visszataszító. Nagyon tetszett, faltam minden percét. Ugyanakkor ez az a fajta ebéd, amiből lehet nem kérek egyhamar repetát, gyomrot ugyanis megüli. De istenem, micsoda étel volt ez…

Cyborg – A robotnő (1989)

Posted in '80-as évek, akció, Jean-Claude Van Damme, klasszikus, kritika, trash címkékkel , , , , , , , , on Január 6, 2012 by sanya08

Először azt hittem a cím alapján, hogy Jean-Claude Van Damme lesz a cyborg, aztán megláttam a “Robotnő” alcímet és kicsit kétségbe estem, gondolván most akkor biztos Van Damme egy transzvesztitát alakít poszt-apokaliptikus környezetben. Megnézve a filmet fellélegeztem, erről szó sincs. Bár ami azt illeti, nem tudom pontosan, hogy a CYBORG cím mire akar utalni, mert egy kiborgot se láttam, hacsak nem arról a csajról van szó akit meg kell menteni és akinek a szeme helyén egyszer kódok voltak. Na mindegy.

Albert Pyun nem éppen az A-kategóriás opuszokról ismert, hanem leginkább arról, hogy előszeretettel dolgozik alacsony költségvetésből, B-színészekkel, faék-történetekkel. Példának okáért ő rendezte a KICKBOXER 4. részét. Dolgozott együtt a legnagyobb nevekkel: Sasha Mitchell, Christopher Lambert, Rutger Hauer, Jean-Claude Van Damme, Gary Daniels, és még sorolhatnánk de nem teszem meg.

Eme 1989-es remekművében Pyun igyekszik meglovagolni mind a TERMINATOR-kultuszt, és még a MAD MAX-et is. A távoli jövőben játszódó film tele van az unalomig ismert poszt-apokaliptikus elemekkel, díszletekkel, az ellenség és emberei mintha csak a MAD MAX-filmekből léptek volna elő, csak kevesebb karakterrel rendelkeznek (rakja össze az olvasó, hogy ez vajon mit jelenthet). Ugyan az imént említett film se rendelkezik éppen egy remek történettel, semmi ahhoz képest, amit itt összefukarkodtak az alkotók. Ennek a filmnek kvázi se eleje, se közepe, se pedig vége nincs, egy szűk másfél órás akciófolyam az egész, miközben folyamatosan duruzsol a fülünkbe a séma szerint megírt világvége-muzsika nyolcvanasévek módra. Maga a sztori férc-szerűen összecsapott, vázlatos marhaság, amit akár egy ötéves is megírhatott volna, nem kellett volna ezért felbérelni valakit. Tudom, hogy ezeket a filmeket nem a sztorijaikért szeretjük, ezzel tisztában vagyok. Én bevallottan rajongok az ehhez hasonlatos másodrangú művekért, szóval nem bántásból mondom, csupán leírom az észrevételeimet.

Akciók szempontjából a film már jobban teljesít, még ha nem is olyan emlékezetesen. A vágás néhol túl gyors volt (vagy én vagyok már túlérzékeny erre, nem tudom), de azért így se vett le az ütések erejéből. Van Damme többször is pörgőrúgásával teszi hatástalanná az ellenfelét, ami jól áll neki, de ha kell, a kardot is tudja használni. Van a filmben egy közel félórás üldözős-bujkálós akciójelenet, ami egyrészt figyelemre méltó, másrészt egy időre unalomba fullad, köszönhető a monoton zenének.

Ahogyan azt a B vagy C-kategóriás filmektől el is várhatjuk, ez a film mérhetetlenül ostoba, a főgonosznak nincsen más szerepe amellett, hogy nagyon gonosz, és ha megszólal, hát akkor is tudjuk hogy ő gonosz, mert olyan tónusban beszél és olyan szövegeket adtak a szájába. Kb. mint ahogyan a COBRA című Stallone-filmben volt az a gennyláda. Na, az a kategória, csak ez annak a B-változata.

Oké, mindezek ellenére nem mondhatom hogy annyira alacsony volna az élvezeti faktora a filmnek, mert jót lehet rajta szórakozni. Van egy tipikus poszapokaliptikus hangulata, atmoszférája az egésznek, és az is jó, hogy érezhetően ez még a nyolcvanas években készült, hangulat szempontjából. Van Damme is jól verekszik, de érdemes megemlíteni a flashback-jeleneteket, amelyekben bődületesen hülye frizurával jelenik meg a színen. Amit én nem értettem. Ember…

B-rajongóknak és Van Damme-fanoknak mindenképpen ajánlom.

Szörnyecskék (1984)

Posted in '80-as évek, horror, klasszikus, komédia, kritika címkékkel , , on November 26, 2011 by sanya08

Ez baromi jól jött. Fene se gondolta volna amúgy, hogy ezt a filmet Chris Columbus írta. Az, aki a Reszkessetek betörőket is csinálta meg a Harry Potter első két részét, komolyan meglepett, mikor megláttam a nevét. Nincs a fickó ellen semmi kifogásom, csak meglepett, ennyi az egész. A rendezőről viszont tudomásom volt, Joe Dantét tudtam, ezen kívül még jópár családi produkció mögött ő állt, többek között még azt a Looney Tunes-filmet is ő rendezte amiben Brendan Fraser a főszereplő és Steve Martin a gonosz (ha tudásom nem csal, anyagilag és szakmailag is bukott ez a cucc, de néhány helyen olvastam hogy igazából nem is rossz film). Na, a Szörnyecskék egy korai remeke ennek az emberkének, amiben a kis zöld dögök ellepik a várost, terrorizálva a lakókat.

Szóval ami leginkább ledöbbentett a filmmel kapcsolatban az az, hogy mennyire durva. Nem “annyira” durva, de ha családi filmként nézzük, akkor bizony néhol rezeg az a bizonyos léc, látszik hogy nem ilyen giccses-édes mozit kívántak készíteni, hanem valamit, ami a felnőttek számára is bír szórakoztató értékkel. Például itt emberek is halnak meg, plusz elhangzik minden idők egyik legbizarrabb karácsonyi története, amit ember nem felejt el, ha egyszer hallja. Ezért mondom, sokszor túlmegy a határon a cucc, de pont ebből nyeri a báját az egész. Mert nem fél túlmenni a határon, ettől válik emlékezetessé és abszurdan szórakoztatóvá.

Az első fele a filmnek még csak bemelegítés, kicsit lassúnak is tartottam, a szokásos klisék felsorakoztatása mellett látunk néhány édes jelenetet (Gizmo marha aranyos), kissé lúzer főszereplőt megismerjük, a családja is hasonlóan fura, a szomszéd gonosz kurva, a hangvétel kellően családi.

Onnan kezd eldurvulni a helyzet, amikor a fiú megszegi a szabályokat (ne etesd Gizmót éjfél után, ne érjen vízhez), és sokszorozódik a kis lény. A replikák azonban gonosz kis férgek, akik rohadtul alattomosak és utálnivalóak. Innentől kezdve szép lassan elszabadul a pokol, egyre abszurdabb hangnemet üt meg a cucc, a finálé pedig eszméletlenül hisztérikus és fantasztikus.

Baromi szórakoztató egy film ez, ezerszer inkább ezt nézetném meg egy kisgyerkőccel mint a Transformers-mozikat. Tényleg, a kezdeti finomkodás után annyira belelendül a film, hogy csak nézel. Kötelező! Karácsonykor elő kell venni.

A texasi láncfűrészes mészárlás (1974)

Posted in '70-es évek, exploitation, horror, klasszikus, kritika címkékkel , , , , on November 26, 2011 by sanya08

Szeretném néha fejbe vágni egy szívlapáttal azokat az embereket, akik a 2003-as TCM-re tekintenek úgy, mint definitív Bőrpofa-filmre. Ezen emberek többsége általában nincsen tisztában azzal, hogy készült egy láncfűrész-mozi ’74-ben is, és annak pedig pláne nincsenek tudatában, hogy a régebbi (eredeti) film sokkalta jobb, mint az, amelyik Jessica Biel főszereplésével készült, Michael Bay rendezőzseni (nem az) pénzéből. Nos, azoknak szeretném ajánlani ezt a klasszikust.

Tegnap láttam össz-vissz másodjára ezt a művet. Először még a youtube-on néztem meg pár évvel ezelőtt, akkor is tetszett, de nyilván az ember nem tud úgy normálisan értékelni egy ilyen filmet, ha egy megosztó oldalon nézi számítógépen. Az egész más úgy. Szinte sértés a mű számára, ha így tekinti meg az emberfia, ezért ezzel nem is dicsekszek, de muszáj volt leírnom. Meggyóntam bűneimet, most már leesett az a kő a szívemről. Esküszöm nyugodtabb lettem. Szóval ezt a filmet Tobe Hopper rendezte, akiről annyit érdemes tudni, hogy…Nos, ezt a filmet rendezte, ezek után pedig igazán nagy filmje egy sem volt, egyik alkotása se ért fel ehhez az ominózus dolgozathoz, azóta is próbálja újra meg újra felfedezni saját tehetségét, de nem megy neki. Mindenesetre így is muszáj felnézni rá, hiszen ha ő nincs, akkor nincsen ez a film. Akkor pedig a horrorrajongók szegényebbek lennének egy mesterművel.

Oké, most már világossá válhatott az eddig leírtak alapján, hogy tetszett ez a film. Maximális pontszámot adok rá. Azért, mert kurvajó. Najó, kifejtem. Először is, maga a stílus amelyben fogant a film. Már-már dokumentarista felfogásban készült a TCM, a képi világ, az operatőri munka is ezt az érzetet kelti. Az egész olyan faragatlan, csiszolatlan, piszkos és nyugtalanító. Maga a film is olyan kellemetlen érzést ad a nézőnek, mintha koszos lenne, mint amikor valami van a fogad között de nem tudod kipiszkálni. Vagy rosszabb. Rettentő mód tetszett tehát a képi világ, amellett a zene is elnyerte tetszésemet. Oké, nem igazán lehet zenének nevezni, inkább zörejeket hallhatunk itt, de passzolt a képekhez. Nincsen olyan jól felismerhető dallam, mint a HALLOWEEN-ben, csak zajokat hallasz, amik csak még nyugtalanítóbbá és nyomasztóbbá teszik az amúgy se túl sok jó kilátással bíró helyzetet.

A hangulat a kezdettől fogva kényelmetlen, kezdve a nyitó képsorokkal, az őrült stoppossal, a halott tatuval az út közepén, majd az elhagyatottnak tűnő házzal, amibe nem kellett volna hőseinknek bemenniük. Megúszták volna mindezt a szörnyűséget. Basszus…Na mindegy, ami történt, megtörtént.

A cselekmény akkor kezd el igazán mocsokmód gyomronbaszó fordulatot venni, amikor az utolsó életben maradt lány is fogságba kerül, és asztalhoz ültetik, ahol körbe van ülve egy velejéig rothadt lelkületű családdal. Itt van az a pont a filmben, amikor tényleg az az érzése van a nézőnek, hogy a földi pokolba került, ahonnan nincsen kiút. Ott ülsz az asztalnál, az asztal végén egy fonnyadt testű öregember aki szinte nem is él, egy pofátlan figura (szó szerint), egy szakács, stb. Nincs szó arra, hogy ez a jelenet mennyire elvetemült és beteg, egyértelműen az egyik legemlékezetesebb, legjobb szcéna a filmben.

Érdekes dolog, hogy itt szinte egyáltalán nincsen gore. Sőt. Tényleg, egyáltalán nincs. Vér se spriccel igazán, az erőszakábrázolás nem annyira arcbamászóan explicit, de nem is finomkodik, egyszerűen csak nem dobálnak testrészeket a pofádba, hanem valójában úgy játszik, akár egy doksi. Tényleg, gore nuku, és még így is sokkoló és gyomorforgató. Ezt kapd ki, Nispel!

Lenyűgöző és letaglózó mű ez, amitől felfordul a gyomrod és felakad a szemed. És nem azért amit látsz, Hopper nagyon ügyesen kezeli a sokkot, nem hatásvadászó módon csinálja a dolgát, hanem sokkal rafináltabban. A játékok mind élethűek, a helyzetek abszurdak de elhiszed, hogy vannak ilyen beteg állatok a világban és inkább ezután messziről elkerülöd Texas környékét. A műfaj egyik igazi alapköve ez, amit feltétlen látnia kell mindenkinek. Mert…Egyszerűen mert piszkosul hatásos és egy mestermű. Ragozzam még? Nézd meg és kész. Ha láttad már, nézd meg újra. Aztán beszéld meg valakivel a látottakat.

Kockázatos üzlet (1983)

Posted in '80-as évek, coming-of-age, dráma, klasszikus, komédia, kritika címkékkel , , , on November 16, 2011 by sanya08

Tom Cruise, a tejfelesszájú

Igen, volt idő, amikor még Cruise nem a szcientológiai marhulásairól volt híres, hanem arról, hogy mennyire tehetséges ifjú színészpalánta. Persze itt még nem kellett neki mélyrehatoló karakterábrázolást végrehajtania, de azért látszódott már ekkor, hogy a srácban lakozik némi tehetség. Ugyanakkor a későbbi bevett manírjai is megmutatkoznak, amelyek miatt az ember előszeretettel utálja őt. Mindenesetre a RISKY BUSINESS korántsem rossz film, sőt meglehetősen élvezetes és szórakoztató alkotás, igazából a komolyabb felnőttéválási dráma és tinikomédia határán mozog, előbbire rátesz egy lapáttal Maurice Jarre zenéje.

Tom Cruise egy fiatal, szépreményű, gazdag, már-már arisztokrata családból származó gimnazista srácot alakít, akinek egyetlen igazi célja, hogy bekerüljön a legmenőbb egyetemre. Ezt akarják a szülei is, hogy legyen belőle valaki. A szülők egyébként igazi utálnivaló, sznob seggfejek, de tényleg, pofoznivalóak. Történik egy héten, hogy a szülők elutaznak pár napra. Tom egyedül marad a díszes, flancos házban és egy barátja unszolására úgy dönt, hogy kiéli magát, call-girlt rendel. Pontosabban a haverja rendel neki. A call-girl megjelenik, eltöltenek együtt egy éjszakát, másnap pedig aztán jönnek a problémák…

Mondom, érdekes film ez, mert egész ügyesen keveri a drámát az ártatlan tinikomédiával, megszórva egy jó adag hip, cool-életérzéssel. Na most, Tom Cruise egy szimpatikus srácot alakít, szerintem egész jó volt már itt is a srác, remekül alakította a film további részeiben az önjelölt, autodidakta stricit, aki dúskál a jóban és megkap mindent, mi szemének-szájának ingere.

A cselekmény folyamatosan sorozza a bonyodalmakat hősünkre, hol a call-girl stricijével kerül szóváltásba, hol pedig interjúznia kell a prostikkal teli házban (egyetemi jövője a tét), és akkor a lopott tárgyakról nem is szóltam egy szót se, amik eltűnnek a házból, és aztán záros határidőn belül vissza kell szereznie őket. A vége egészen frappáns és poénos a maga nemében, ahogyan a Tom Cruise által alakított srác élete visszakerül a régi mederbe. A pénz, melyet olyan könnyedén megszerzett magának, úgy tűnik tova, viszont nyert magának tapasztalatot és egy kalandos hetet. A romantika, a szerelem is megkérdőjeleződik a filmben, nem lehet biztosan tudni, hogy a Rebeca De Mornay által alakított lány valóban érez-e valamit a fiú iránt, vagy csak a pénz miatt mutat bizonyos érzelmeket.

Szórakoztató, vicces dolgozat az etika felborításáról és annak kérdéseiről. Ollé. És Rebecca De Mornay pedig nagyon szexi.

Közönséges bűnözők (1995)

Posted in '90-es évek, klasszikus, kritika, thriller címkékkel , , , , on November 8, 2011 by sanya08

Bryan Singer, még mielőtt kitérőt tett volna a szuperhősfilmek terepére és azt bizonyos mértékben felfrissítette volna, a kilencvenes években elkészítette az évtized egyik legelegánsabban és legjobban megírt/eljátszott/megrendezett krimijét. Ez pedig a THE USUAL SUSPECTS, vagy ahogyan a magyarok mondják: Közönséges bűnözők. Érdekes, hogy az eredeti és a magyar cím között most nincsen olyan sok eltérés, bár a suspect még mindig nem bűnözőt jelent, hanem gyanúsítottat, nade ne legyünk ennyire cinikusak. Ezt a filmet még annak idején kisgyerkőc fejjel sokszor láttam, de nem emlékszek arra, hogy olyan nagy hatással lett volna rám a végső csavar. Valószínűleg amikor először láttam, még nem fogtam fel teljes egészében, aztán mire eljutottam oda, hogy érettebb fejjel is megnézem, addigra már világos volt előre, tudtam azt, hogy ki a hunyó és ki nem. Ez azonban nem sokat vesz el a film értékéből, csak éppen sajnálom, hogy nem mesélhetek arról, milyen pofát vágtam, mikor az utolsó képkockák peregtek. Merthogy tipikusan az a fajta film ez, ami a befejezésével leveri a pofádról a mosolyt. Vagy épp ellenkezőleg, most ahogy sokadjára néztem, ott volt az arcomon az a bizonyos óriási mosoly, ami annak köszönhető, hogy ott ült mellettem barátnőm, aki most látta először. És azért egy olyan valakivel nézni ezt az alkotást, aki először látja, nos az enyhén szólva priceless. Csak hogy szép magyarosan fejezzem ki magam. Tótfalusi elmehet a sóhivatalba.

A film – csak hogy némileg ismertessem a történetet – arról szól, hogy van néhány profi bűnöző, akit elővesznek egy bűntény kapcsán. Egy cellába rakják őket, majd egy ügyvéd segítségével kijutnak, de közben már terveznek is egy következő melót. Közben a cselekmény párhuzamosan halad pár nappal később, ahol is látjuk, ahogy Verbal Kint (Kevin Spacey) faggatásra kerül egy ügynök által, aki azt akarja megtudni, mi a fene történt azon a bizonyos hajón, ahol meghalt az egész banda. Ki áll a dolgok hátterében? Ki a hibás? Miért nem volt kokain a hajón? (merthogy az lett volna a fő cél) És ami a legfontosabb kérdés: ki az a Kayser Soze? Na, történetmesélés indul, mi pedig hallgatjuk, és hisszük minden szavát.

A szereposztás igazi bravúr, több szempontból is. Egyrészt, a film egyik fő aduásza, Kevin Spacey egyik első alakítását nyújtja itt (és az egyik legjobbját) a sánta, nem túl beszédes Kint szerepében. Aztán ott van Gabriel Byrne, akit már régóta nem láttunk, de egy nagyon karizmatikus színész a fickó, személy szerint bírom. Benicio Del Toro is a szereplők között van, vicces akcentussal, még mielőtt sztár lett volna belőle és nemzetközileg elismert színész. Stephen Baldwint is megcsodálhatjuk, valószínűleg élete legjobb alakításában. Stephen Baldwinról annyit, hogy a Baldwin-família talán legkevésbé ismert tagja, és színészetet tekintve tőle várjuk általában a legkevesebbet. Kevin Pollak van még, akit többször láthattunk már mellékszerepekben és kedveljük őt.

Az ilyen csavarra kihegyezett filmeknél a legfontosabb kérdés az szokott lenni (legalábbis számomra), hogy vajon többszöri újranézés során is nyújtja-e ugyanazt a hatást? Vajon miután tudjuk már az összes fordulatot és párbeszédet, még mindig képesek vagyunk szórakozni a filmen? Nos, azt mondom hogy teljes mértékben, ugyanis sikerült egy olyan forgatókönyvet összeeszkábálnia Christopher McQuarrie-nek, ami egyrészt mindvégig fenntartja az érdeklődést, másrészt, sokadik nézésre is képes meglepetést okozni a nézőnek. Nem elhanyagolható az a tény se, hogy a párbeszédek precízen megírtak, itt-ott pedig akad egy-két remek beszólás és poén, szófordulat ami mosolyra fakasztja a nézőt. A karakterek mind remekül kitaláltak, mindenkinek megvan a maga pillanata, egyetlen személy se sikkad el, senki nem felesleges tényező.

Igazi férfimozi ez, ahol a nők szinte kizárólag másodlagos szerephez jutnak (sőt…jó ha egy olyan nő van a filmben, aki valamilyen fontosabb szerephez jut, de így is több, mint a RESERVOIR DOGS-ban). Egy kis homoszexuális felhang is becsúszott, de nem zavart.

A zenét lehet még kiemelni, nagyon fülbemászó, és kölcsönöz az egésznek valami ördögi hangulatot. Remek hangulata van a filmnek, ami folyamatosan bekebelezi a nézőt, és nem ereszti a végéig. A tempó ugyan kicsit lassúnak mondható, de ez Singer stílusa. Nem szereti elkapkodni a dolgokat, lassú tűzön süti a húst, hogy még ízletesebb legyen az eredmény.

Kifejezetten tetszenek azok az apró nüanszok, amik az ember figyelmét elkerülik első nézésre, de sokadjára már észreveszi. Ilyen az, amikor Kevin Spacey, míg egyedül van az irodában, nézelődik, bámulja a falat. Remek kis apróság, azt mondom.

Összegzésül tehát…Kurvajó filmnek tartom továbbra is, sokadik megtekintésre. Igazi kuriózum, olyan krimi, amilyet ritkán készítenek, és amit meg kell becsülni de nagyon. Szórakoztató pasimozi, izgalmas krimi és a végén a csattanó garantálja, hogy tátott szájjal áll fel az ember a fotelből. Aki még nem látta, sürgősen pótolja, aki meg már látta, az vegye elő újra.

Star Wars-reakció

Posted in Egyéb, klasszikus címkékkel , , on Október 9, 2011 by sanya08

Kissrác először látja az EMPIRE-t és épp az “I am you’re father”-nál tart a film. Ez talán a legaranyosabb videó amit eddig láttam a youtube-on. De most komolyan.

Ha eljönnek a bomberek (1984)

Posted in '80-as évek, akció, klasszikus, kritika, romantikus, Willem Defoe címkékkel , , , , on Szeptember 28, 2011 by sanya08

Welcome to the eighties!

Megint Walter Hill. Ahogy fedezem fel általam eddig nem látott filmjeit, úgy rajzolódik ki előttem az akciórendező pályafutása. Egy pályafutás, mely a hetvenes évektől egészen a kétezres évek elejéig virágzott. Kritikusok szapulták ugyan egyes filmjét (például a THE LAST MAN STANDING-et, aminek én rajongója vagyok), de ki lehet jelenteni, hogy egy igazán tehetséges, stílussal rendelkező direktorral állunk szemben. De közben azért azon is gondolkoztam, hogy mik azok a stílusjegyek, visszaköszönő kis rafinériák, amelyek jellemzik őt? Persze, mondhatjuk, hogy a magányos hős (vagy anti-hős) figurája sokszor megjelenik. Jó példa erre a THE DRIVER, vagy a THE LAST MAN STANDING. Aztán a bandák szembenállása (itt azt hiszem felhozhatjuk megint Bruce Willis filmjét vagy a TRESPASS-t), de leginkább az akció kezelése ami szembetűnő. Az akciók, és az atmoszféra, azt hiszem itt lehet leginkább megfogni a fickót, ha ízekre akarjuk szedni és rá akarunk jönni hogy rejlik a kulcs. Na meg a zene, ami tényleg szerves részét képezi a dolgozatainak. leginkább azokban jelentkezik olyan markánsan és figyelemfelkeltően, amelyekben Ry Cooderrel dolgozott. Azt hiszem ezt most így összeszedtem, úgyhogy térjünk át erre a bizonyos filmre, melynek eredeti címe úgy hangzik, hogy STREETS OF FIRE. Szerintem jobb ez, mint a magyar cím. Utóbbi marha hülyén hangzik és olyan bárgyún, bár ha úgy vesszük, ilyen téren illeszkedik a film hangulatához.

Szóval STREETS OF FIRE. Walter Hill itt kicsit félredobta a fapofát amit a THE DRIVER-ben alkalmazott, és egy sokkal ironikusabb, szellemesebb mozit készített, mely látványvilágában erősen érződik a nyolcvanas évek, azon kívül pedig elképesztően vizuális cuccal állunk szemben. Vizuális, mert itt tényleg leginkább a képeknek van hatásuk, egyfajta definitív videoklip-esztétika hatja át a mű minden egyes momentumát. A karakterek mintha képregényekből kivágott figurák volnának, a főhős (az azóta Uwe Boll-hoz átpártoló, itt ultramacsó Michael Paré) keveset beszél, sztoikus, van érzéke a seggbe rúgáshoz, ugyanakkor legbelül mégis érző szívű. Kicsit a vadnyugati hősökre emlékeztet. Szikár férfi, egy kőszikla tulajdonságaival rendelkezve, és a végsőkig küzd a nemesnek vallott célért. Az akciók is inkább rajzfilmszerűek, mint realisztikusak, a zenebetétek megadják az alaphangulatot, a szórakozás tehát garantált, ha az ember nem vágyik többre a színpompás képeknél és a vadromantikánál.

Miazhogy csak ennyit szerepelek ebben a filmben???!! Rúglak szét!!

Rettentő mód élvezetes egy film szerintem, egyetlen hibája viszont az, hogy a történet nagyon soványka vonalon halad, a látvány előtérben van. Ami nem feltétlen baj, de ez kicsit visszavon az értékéből, egy kevéske hiányérzetet hagyott bennem. Továbbá, még egy szálka a szívemben az, hogy Willem Dafoe-t nem használták ki kellőképpen, mint fő ellenlábast. Gyakorlatilag alig jelenik meg a filmben. Úgy értem, ha megkapod őt mint főgonoszt, akkor basszus, szerepeltesd többet, könyörgök! Ez a színész marhajó, és amikor jelen van itt, akkor is élvezetes, még akkor is ha úgy néz ki néhol mint egy transzvesztita. Na de ez a nyolcvanas évek, ne feledjük.

A THE DRIVER természetesen jobb film, jobban is tetszett, de ez viszont igazi zsigeri, über-szórakoztató, agykikapcsolós macsómozi remek zenékkel és jó beszólásokkal. Amolyan lazítós cucc.

Palacsintás király (1973)

Posted in klasszikus, komédia, kritika címkékkel , , on Szeptember 15, 2011 by sanya08

A PALACSINTÁS KIRÁLY-ról én csak nemrégiben hallottam életemben először, pedig elvileg egy igazi magyar klasszikus. Egy kedves jó barátnőm hívta fel rá a figyelmemet, és azon nyomban meg is tekintettem, kíváncsi voltam hogy milyen is lehet egy magyar pénzből, magyar szereplőkkel forgatott zenés mesejáték. Alapjáraton, a magyar zenés film mint olyan, nem nagyon létezik, elvétve akadnak ugyan, de mára már kihalt regiszter, műfaj. És ha tudásom nem csap be, annak idején se volt annyira népszerű, vagy legalábbis úgy mondom: nem sok ilyen film készült. Készült, készült, de…Na jó, tudjátok mit? Tudásom ilyen téren meglehetősen fogyatékos, úgyhogy ebbe nem mennék bele. A PALACSINTÁS KIRÁLY tehát egy ’73-ban készült mesejáték sok-sok énekléssel, dalolással, csiricsáré díszletekkel, játékos dialógusokkal és az egésznek a hangulatát áthatja az a cukrozott ártatlanság, jószívűség, a naivitás finom leple.

Miről is szól?

Arról szól, hogy egy Dínom-dánom nevű ország szakácsa ki akarja fosztani titokban a kincstárat. A szakács neve Dödöle, és isteni étkeket készít, ezzel is elvakítva a folyton éhes, kissé pihentagyú királyt. Azonban a királyfit nem csaphatja be, hősünk hát elindul hogy Dödöle megakadályozásának érdekében feleséget keressen magának.

Kell ez nekünk?

Kell, persze hogy kell. Már csak azért is van szükségünk ilyen filmre, mert kevés van belőle, és mert nem akarjuk majd gyerekeinknek megmutatni a KIS VUK-ot, mely felér a Holocausttal. A PALACSINTÁS KIRÁLY-ban megvan minden, ami levehet a lábáról egy gyerkőcöt. A pozitív szereplők közül mindenki szimpatikus, az udvari bolond a leginkább, a királyfi szintén, talán a király az egyetlen akit fel lehetne pofozni tízszer egymás után, de belefér. Van itt szerelem, de abból is a legnaivabb, legegyszerűbb. Egyáltalán, a báját ennek a filmnek az adja, hogy úgy működik, akár a mesék. Jó értelemben véve primitívek, egyszerű vonalvezetésűek. Na persze akinek hányingere van attól hogy a szereplőket ilyen-olyan giccses ruhákban kell látnia és közben még énekelnek is, nos kerülje el messziről a filmet. Személy szerint én élveztem, de néha talán sok volt a jóból.

Kaparjuk a felszínt?

Kaparhatjuk, és akkor megkapjuk a szokásos reflektálást az adott korra, mely sokak szerint még ma is aktuális. Politika, politika, politika. Mire mennénk nélküled? Ország kizsákmányolása mézes-mázos mosollyal arcon, nép butítása, parasztvakítás. Ismerős szavak? Belemenni nem akarok, nem csípem az ilyesmit, szóval csak hagyjuk annyiban. Jobb szeretek erre a filmre naiv kis meseként tekinteni, nem kell hogy mindent megfertőzzön az aktualitás mocsara.

Szóval ragadjátok meg kisgyerekeiteket, unokáitokat aztán rakjátok be kazin ezt a filmet. Palacsintáról meg gondoskodjatok közben, mert hajlamos megéhezni az ember.

Mielőtt felkel a nap (1995)

Posted in Ethan Hawke, klasszikus, komédia, kritika, romantikus címkékkel , , , on Szeptember 6, 2011 by sanya08

Erről még nem írtam eddig, nem is értem miért, hiszen a kedvenc romantikus filmjeim közé tartozik. Na jó, sántít, mert igazából még csak kétszer láttam összvissz, így lehet még nem mondhatom el hogy favorit, de az biztos hogy nagyon tetszik. Richard Linklater rendező vett két fiatal színészt: Ethan Hawke-t és Julie Delpy-t, vonatra dobta őket és arra kérte őket játsszák már el hogy ők ketten idegenek akik együtt töltenek egy egész napot, egészen napfelkeltéig. Nem lenne elég izgalmas a történet? Bocsánat, ez itt nem az új Sandra Bullock-romantikus (jaj miket beszélek, már ő is kiment a divatból, annyira régimódi vagyok), akarom mondani Kate Hudson vagy tudja a tököm kik vannak most. Szóval ez nem az a romantikus film amit anyukánk megkönnyez, ez inkább az a fajta amit előszeretettel illetnek olyan jelzőkkel hogy: öncélú, művészkedő, unalmas, intelligensnek-látszani-akaró, stb, stb. Persze, minden eredetibe bele lehet rúgni, nem? Az viszont megintcsak ténynek számít, hogy ez a film az idők folyamán egész szép kis kultuszt kiverekedett magának a filmrajongók körében. Sokan kedvenc filmjüknek mondják ezt a dolgozatot, újra és újra megnézik, mert olyan ez, amit tényleg újra és újra meg lehet nézni. Gyakorlatilag olyan ez akár egy útifilmbe oltott szerelmi történet, vagy ahogyan a CINEMA magazin írta annak idején: “A kilencvenes évek Casablancája.” Az X-nemzedék romantikus története, mely jól tükrözi az adott kor fiataljainak szellemiségét, gondolkodásmódját. Nos, a kilencvenes évek elmúltak, a gondolkodásmód kissé változott, például ma már biztos hogy megadnák egymásnak a mobilszámukat vagy felvennék egymást facebook-on aztán chatelnének agyba-főbe, webkamerán keresztül dumálnának meg minden. De ez a kilencvenes évek, azt hiszem itt még nem volt facebook, meg mobil se mindenkinek. Igazából utóbbiról fogalmam nincs. De az biztos, hogy ebben a filmben mobiltelefont nem láttam. Itt egyetlen egy este adatik meg két fiatalnak akik akkor, aznap találkoznak egymással először a vonaton. Meg kell mondjam, tényleg ez az egyik legmegkapóbb szerelmi történet amit valaha láttam. Egyrészt azért, mert a két színész annyira hitelesek a szerepükben, hogy szinte el is felejtettem hogy ők igazából nem egy pár, de még csak nem is ugyanazok a karakterek a való életben. Másrészt, a kis apró mozzanatok amelyek megragadtak. Az egymásra vetett kósza pillantások, az első csók előtti csend, majd az azt követő ölelés, a tekintetek, a ki nem mondott szavak és persze a kimondott szavak, amiből sok van, tekintve hogy az egész másfél órát végig dumálja a két szereplő. Ezt külön élveztem, mert odavagyok a dumálós filmekért. A dialógusok néhol ugyan túlságosan értelmesnek tűnnek ahhoz hogy igazak legyenek, de mégis érezhető egyfajta hitelesség, naturalizmus, és mindenekfelett már megint az őszinteség. Beszélnek ők bolondságokról, álmokról, férfi-nő kapcsolatról, szerelemről és házasságról, néhol teljesen felnőttnek látjuk őket, máskor pedig gyerekek csupán akik nem sokat értenek a világból, de a látásmódjuk kezd kialakulni. Eltöltenek együtt egy fantasztikus napot meg éjszakát, megismerik egymást, nagyjából kiismerik a másikat, közben belebotlanak fura fazonokba (kedvencem az öltönyös, cigiző költő), nevetnek, isznak, szeretkeznek és az egészből annyira süt az ártatlanság, az a drága naivitás, már magukból a szereplőkből, hogy ez is ad az egésznek egyfajta bájt. Fura dolog belegondolni, hogy vajon hányan vagyunk akik kihagytak ilyen alkalmakat? Tudjátok, amikor meglátsz valakit a vonaton és azon morfondírozol megszólítsd-e vagy se, végül megvonod a vállad és úgy döntesz inkább mégse, hagyod a fenébe. Nem tudhatod, talán ő lehetett volna életed szerelme, vagy szimplán csak eltöltöttetek volna együtt egy szép kis időt. Ez a két fiatal belevágott a tutiba és ha csak egy napig is, de boldogok voltak együtt…Amíg a nap fel nem kel…

A végén azonban a nap felkel és a spontán szerelmeseknek el kell egymástól válniuk. Hebegnek-habognak, nem tudnak mit kezdeni az érzéseikkel, egyetlen nap folyamán teljesen egymásba estek. Ki tudja mikor látják egymást legközelebb. Ilyen előfordulhat veled, velem, akárkivel. Megismersz valakit akivel hamar kiderül hogy klappoltok, megvan a szikra, de közben mégsem lehettek teljesen egymáséi. Ez adja a történet szépségét és tragikumát egyben. Ugyanakkor felhívja a film a figyelmünket arra, hogy az élet minden pillanatában ott lehet az esély, a lehetőség egy szebb naphoz. Bármikor belebotolhatsz életed szerelmébe, aztán rajtad áll, hogy mindezt a sorsnak tulajdonítod, vagy a vak szerencsének. Komolyan, imádom ezt a filmet.

Összesítve

Elragadó filmes románc. Rendhagyó, őszinte, megható és mosolyra gerjesztő. Olvadsz mint a vaj, a végén.

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.