Cosmopolis (2012)

Frusztrálva érzem magam. Elmentem megnézni David Cronenberg legújabb filmjét, és a végén zavarodottan álltam fel a székből. Hogy történhetett ez? Miért történhetett ez? Normális esetben egy Cronenberg-filmnél ez teljesen érthető és bizony pozitív dolog, most azonban más a helyzet. Valami nem olyan, mint volt. Valami megváltozott a híres kanadai rendezőben, ami biztos vagyok abban, hogy rendesen meg fogja osztani nem csak az átlag nézőket, de a hardcore rajongóit is, és mondom ezt annak a tudatában hogy igen, eddig is csinált olyan alkotásokat, amelyek kivágták a biztosítékot sokaknál (gondolok most a Karambolra vagy épp a Pókra). Utóbbi időben azonban olybá tűnt hogy visszavett magából egy kicsit a mester és elkezdett csendesebb, kevésbé szürreális és horrorisztikus alkotásokat letenni az asztalra (Eastern Promises, Dangerous Method), ezért is jöttem izgalomba, amikor először láttam a Cosmopolis trailerét, mely egy zseniálisan beteg, szürreális utazást ígért a nézőnek. Főszerepben a magát Alkonyat-filmekkel reflektorfénybe helyező Robert Pattinsonnal. Hogy mely téren vallott kudarcot a dolgozat, arról a későbbiekben beszélek, de most vegyük át először, hogy pontosan mivel van dolgunk.

Packer egy milliárdos aranyifjú, aki információkból él. Okos, jól kezeli a pénzt, sikeres. Egy nap azonban rengeteg pénzt veszít egy hiba folytán, eközben pedig elindul a nagyvárosban limuzinnal hogy hajat vágasson. A film Don Delillo 2003-as regénye alapján készült, amely a pénzügyi válságot, de legfőképpen a kapitalizmust veszi górcső alá. De ha úgy vesszük, a kapitalizmus szemén keresztül láttatja a világ végét, a teljes, totális összeomlást, mindezt ráadásul egy limuzinból szemlélve. Leírva ez baromi jól hangzik, de így vásznon látva már sokkal neccesebb. Mintha a rendező elvesztette volna ítélőképességét az alapanyag felett, vagy pedig szimplán én vagyok túlságosan hülye. Nem tudom. De legújabb filmje nem igazán lopta be magát a szívembe, mindjárt el is mondom miért.

Kedvenc direktorunk már a forgatókönyvnél elszúrta a dolgot véleményem szerint. Azért mondom ezt, mert legfőképpen a dialógusok azok, amelyek megölték az amúgy ígéretes alapkoncepcióval rendelkező filmet. Hogy miért? Kezdve azzal, hogy iszonyatosan furcsán hatottak néha így mások szájába adva, olyan papírízű volt az egész és túlságosan száraz. Ez még a kisebbik baj sajnos, mert – lehet ugyan hogy könyvben másként hat – de végig érződött, hogy igazán filozofikusnak tűnni akaró párbeszédeket akart papírra vetni az író, de végeredményben inkább hatottak művinek és ál-filozofikus ömlengésnek, üres szócséplésnek, mely sokszor unalomba is fullad. Feltesznek a szereplők kérdéseket, amelyekre válasz nem érkezik, beszélnek összefüggéstelen dolgokról. Pénz, szex, testnedvek, és mindezt teszik fapofával, rezzenéstelen arccal. Az, hogy egyik szereplő se rendelkezik igazi jellemrajzzal és dimenzióval egy dolog, de hogy ez a semmi a végén sehová nem vezet, már dühítőbb. Mert nem vezet sehová semmi, az volt az érzésem a végén, hogy mindez felesleges volt, hiába akadt néhány remek momentum és kiváló mellékszereplők, egész egyszerűen nem állt össze egy szerves egésszé, nem szólt semmiről. Nem az itt a probléma, hogy olyan dolgokról beszéltek, amihez nem feltétlen értek, hanem hogy tették ezt ennyire sekélyesen.

Cronenbergnek tehát egy visszalépés, de speciel Robert Pattinsonnak nagyon jól jött a Cosmopolis. Pattinson kitűnő választás volt a rideg, érzelemmentes fickó Eric szerepére. Megmutathatta, hogy másra is képes Edward megformálásán kívül és őszintén örülök, hogy bevállalta ezt a szerepet. Merész, de dicséretes vállalkozás részéről, remélhetőleg továbbra sem fog beletenyerelni nagyon a szarba, ami a szerepvállalásait illeti. Csak dicsérni tudom őt. A jelenet, mikor a végén Paul Giamattival folytat hosszas beszélgetést (mely egyébként a film egyik csúcspontja) azért is emlékezetes, mert addig rendben van, hogy Giamatti pazar, de a vicc az, hogy Robert P. simán felveszi vele a versenyt és nem tűnik ki a képből. Azt hiszem, ez sokatmondó.

Összegezve hát azt mondható, hogy…Igen, akármilyen nehezemre esik leírni és beismerni, de a film csalódás. Csalódás, de közben nem írható le teljesen, mert megvannak a maga pillanatai és sokszor érdekes. Nem írható le teljesen, mert a vége tetszett. De a sok szócséplésnek nincs alja, és ez lehúzta a cuccot, ezért kudarcnak mondható. Mondjuk legalább érdekesebb fajtából való.

The Raid: Redemption (2011)

Megnéztem a The Raid-et is a mai nap folyamán, piszokjó film volt, csak ajánlani tudom akciófanoknak. Íme a kritikám, ezúttal csak szimplán belinkelem:

http://www.moziverzoom.hu/2012/05/raid-redemption-2011.html

Safe – A biztonság záloga (2012)

Ha az ember leül megnézni egy Jason Statham nevével fémjelzett filmet, akkor tudja nagyon jól mire számíthat: akcióra. Úgy tekintek rá, mint a kétezres évek igazi akcióhősére, Stallone, Seagal, Bruce Willis igazi örökösére, aki kellően karizmatikus és mindig, minden helyzetben tud badass lenni. Elég neki egy pillantás. További hasonlóság, hogy Statham is hajlamos béna filmekben szerepelni, de az az igazság, hogy ha a film maga béna is, ő benne csalódni nem lehet, mert kvázi mindig ugyanazt a karaktert hozza, és mindig menő. Most ezen kár vitatkozni, innen üzenem azoknak akik folyton fanyalognak a színészt illetően, hogy nem érdekel, a Stath menőbb ma bárki másnál. Igen, még Vin Diesel-nél is, mert ő túl sokat gondolt magáról és jobbára csak vizezett akciófilmekben szerepel.

Jelen tárgyalt filmünkről rezzenéstelen arccal és őszintén ki merem jelenteni, hogy eddig az év egyik legjobb akciófilmje. Persze erre mondhatjuk azt, hogy ez nem mond sokat, mert eddig nem volt sok jó akciófilm, de nem így kell ezt a mondatot értelmezni; a SAFE egy szolid, saját lábán szépen megálló igazi akciófilm, amit kétpofára zabálhatnak azok, akik hiányolják azokat a kilencvenes évek elején készült filmeket, melyben egy badass figura átgyalogolt mindenen és mindenkin, és tette ezt végig szigorú fapofával, egysorosokat köpködve. Ilyen ez a film. Hogy pontosítsak, olyan mint egy régi Seagal-alkotás: erőszakos, akciódús, és a történetét tekintve is hasonlóan egyszerű – leszámítva, hogy itt kicsit megbonyolították a cselekményt, na nem annyira hogy követhetetlen legyen.

Statham hozza a szokásos formáját itt is, véleményem szerint a jobbik filmjei közé tartozik. Ugyan Oscar-kaliberű színészi alakítást nem várunk tőle, így is kitesz magáért, egészen hitelesen és jól játszik a lepukkant, jobb napokat is látott ketrecharcos szerepében, aki aztán megtalálja az élet értelmét egy kislányban, akit üldöz az egész város. A kislány egyébként egy kódot birtokol, amit a fejében tárol, ezért is akarják őt elkapni. Zsaruk is, gengszterek is, oroszok és kínaiak egyaránt. Just like the good old days.

Mint mondtam, a SAFE kellően erőszakos akciófilm, aminek az első negyede nem rest bevezetni a történetet, megismertetni a szereplőket. Teszi mindezt úgy, hogy nem érezzük erőltetettnek vagy unalmasnak. A vágástechnika terén is párszor igyekezett eredetivel előrukkolni a rendező, ez mindenképpen dicséretes. Ahogyan az is, hogy később az akciójelenetekkel se spórolt, bőszen köpik itt az ólmot mind a jófiúk mind a rosszfiúk, és akad egy-két kreatív halálnem is (villa a torokba például). Gyors, vad és jól kivitelezett jelenetek ezek, amik újra ráébresztettek arra, hogy mennyire hiányoznak a régi szép idők. Kicsit csodálkozok is, hogy ilyet még adnak moziba, DVD-re szokták száműzni az ehhez hasonlatos produkciókat. Mondom ezt úgy, hogy azt gondolom, DVD-re már jobb akciókat nyomatnak mint a moziba. Tudjátok, UNDISPUTED II-III meg egyebek. Isaac Florentine nagy ász. Szerencsére Statham tartja a frontot a mozivásznon, aminek nagyon örülök. Ahogyan annak is, hogy egészen szimpatikus színésznek tűnik. Nemrégiben nyilatkozta, hogy ő bizony nem akar változtatni a karrierjén, valószínűleg nem fog elkezdeni hamarosan kőkemény drámában vagy családi filmekben szerepelni, mert tudja magáról, hogy nem olyan jó színész. Az akciófilmekben viszont jó, szóval marad a kaptafánál. Úgy érzem, ez nagyon korrekt dolog. Még úgy is, hogy a filmjei tényleg nem olyan jók sokszor.

A SAFE egy szolid kis akciófilm, amely nem kér elnézést, nem szórakozik, rezzenéstelen arccal ontja az akciókat old-school módon (csak olykor volt zavaró a vágás, de úgy összességében jól oldották meg, például ha valakit fejbelőttek, azt te láttad és nem kezdett el a vágóolló vadul csattogni), amikben Statham a tőle megszokott módon pisztollyal és puszta kézzel tesz igazságot. És ha még ehhez hozzávesszük, hogy a cselekmény kellően – sőt néha a zsánerhez képest is – csavarosan és érdekesen van megírva, akkor egy nyerő produkcióval állunk szemben. Aminek még szíve is van, anélkül hogy ez a része bénának hatna. Nincs vita, long live the Stath!

Matiné (1993)

Egy korszak felé irányított szerelmi vallomás

Szeretem a nosztalgiát. Szeretek elmerengeni a múlton és szeretek álmodozni. Imádom a mozit és a B-filmeket. A mozgóképet, mert véleményem szerint az felér egy csodával. Számomra a FILM az emberiség egyik legnagyobb találmánya, amiért örökké hálás leszek. Szeretem azokat a filmeket, amelyek egy letűnt korszakot hivatottak bemutatni, pontosan azért, mert ilyenkor feltámad bennem a nosztalgia, és akaratlanul is elvágyódok. Mindig is szerettem volna az ’50-es években fiatal lenni. Tudom, badarság, hiszen mindenkinek meg kell tanulnia a jelenben élni, de azt hiszem erre mindig is képtelen voltam bizonyos értelemben. Joe Dante rendező ezt az életérzést, a mozi szeretetét és egy korszakot igyekezett megfogni 1993-as filmjében, melyet sokáig nem is ismertem. Egy újabb eltűnt gyöngyszemre találtam hát rá, aminek nagyon örülök.

A film egy filmproducerről szól, aki olcsó B-filmeket gyárt, és amelyekre büszke is. Szeret ráijeszteni a közönségre, szereti rájuk a frászt hozni, lelkesedése felér egy gyerekével, amikor látja az eredményt. Új filmjét megy bemutatni személyesen egy kisvárosba, ahol is megismerünk egy családot, azon belül is fiú testvérpárt, akik rajonganak a rémfilmekért. A hangulat maga fenyegető és aggodalommal teli, ugyanis a film a kubai rakétaválság idején játszódik, az atomtámadástól való félelem tehát ott van a levegőben és szinte áthatja az egész alkotást. Ezáltal kap a Matiné egy olyan vonulatot, mellyel nem sok ifjúsági film büszkélkedhet. A félelem valós, ezért jobban átérezhető, mint bármi más. Fura dolog egyébként egy ilyen családi filmben ezt a témát érinteni, de furcsa mód működik; nem árnyékolja be teljesen a produkciót, nem nyomja rá a depresszió a bélyegét, sőt – felhasználja ezt arra, hogy a végén egy szép tanulságot levonjunk és mosolyogva keljünk fel a székünkből.

Bájos, szeretni való gyöngyszemmel van dolgunk, ami amellett hogy szépen megragad és illusztrál egy korszakot, szórakoztat és ki is kapcsol. Teszi ezt bájosan és ügyesen, egy remek koncepciót és egy még jobb forgatókönyvet használva, mely gyanítom hogy tele van az alkotókat érintő megannyi személyes benyomással. Ez érződik a filmen, és ez teszi még szerethetőbbé. A lelkesedés a mozi iránt érződik minden egyes jeleneten, és a mániákus, szivarozó és gyermeklelkű filmproducert alakító John Goodman igazán szerethető figura. Állítólag William Castle-ről mintázták, ez be is bizonyosodott számomra, amikor megnéztem a The Tingler című film trailerét, melyben hasonló eszközöket használtak a nézők ijesztgetésére, mint ebben a filmben.

Különösen tetszettek a film-a-filmben jelenetek, imádnám megnézni a Mant! című filmet moziban (tudom hogy erre nincs sok esély), és komolyan mondom nagyban vigyorogtam, amikor a végén a fiatalok összejöttek és az imént említett film nézése volt az első randevújuk. Ez szép. Szép és ártatlan. Ugyanakkor tudom, hogy ilyen általában a filmekben fordul elő, de pont ezért…Basszus, álmodozni csak szabad!

A Matinét tehát mindenkinek ajánlom aki szeret moziba járni, szereti a B-filmeket, a szörnyfilmeket és aki nem riad el attól, ha egy ilyen, fiataloknak szánt filmben olyan komoly témát is boncolgatnak, mint az atomtámadás. Jó, nem kell félni, nem olyan durván vágnak bele, igazából csak érintőlegesen, de végig ott van az árnyéka a dolognak. Mindenesetre örültem, hogy felfedeztem magamnak ezt az alkotást, imádtam minden percét.

 

 

Jackie Brown (1997)

Hogy is van az a mondás a jó borról? Hogy idővel csak jobb lesz? Valami ilyesmi, ugye? Akkor ezt most szépen írjuk át erre a filmre: ez a film idővel egyre jobb és jobb. Furcsa nem? Véleményem szerint ez az egyik legérettebb és legjobb Tarantino-film, ezt mondom úgy, hogy nagy rajongója vagyok az összes alkotásának. Imádom a Ponyvaregényt a végletekig, a Kill Bill máig alapműnek számít nálam, a Death Proof-ot alulértékelt gyöngyszemnek tartom, az Inglourious Basterds pedig egy kibaszott mestermű. Igen, a Reservoir Dogs is. Bocsánat, hogy utoljára hagytam. De a Jackie Brown egy teljesen más fajba tartozik. Ennek talán az is az oka, hogy ez az egyetlen QT-film, amely nem saját ötletből íródott, hanem egy már kész regény volt az alapja, a Rum Punch című Elmore Leonard-műnek az adaptációja ez. De lehet, hogy nem itt van az ok. Talán az idő, amiben fogant. Az, hogy a Ponyvaregény után készült, ami nemzetközileg elismert film és ami gyorsan kultikussá érett, az emberek pedig egy olyat akartak még egyet, csak pepitában. Erre kaptak egy Jackie Brownt, ami ízig-vérig Tarantino ugyan, de mégiscsak más. Míg a Pulp Fiction-t áthatotta a popkultúra ízvilága és az olcsó bűnügyi regények, ponyvák régies illata/szaga, addig a Jackie Brown már egy sokkal összetettebb és finomabbra hangolt alkotás.

Miről is van szó? Egy negyvenes évei derekán álló fekete bőrű stewardessről, akit a vámosok elkapnak pénzcsempészés vádjával. Ebből a kulimászból igyekszik aztán magát kirángatni egy idősödő óvadékügynök segítségével.

Miben is rejlik e film különlegessége? Mondanom sem kell, a dialógusok csak úgy repkednek és trágárak ugyan, de gyönyörűen meg vannak írva. Tarantino nem szűkölködik a szavakkal, már-már költészet az, amit itt művel. Ebben természetesen társul szegődnek a színészek is. Pam Grier – a hetvenes évek blaxploitation-királynője – alakítja a főszereplő Jackie Brownt, aki remekel ebben a szerepben, egy Oscart simán megérdemelt volna. Erős, magabiztos nőszemélyt formál meg, aki azonban merőben eltér a régen alakított figuráktól. Jackie nem szuperhős. Nem tud karatézni, se kung-fuzni, a saját józan paraszti eszével kell túljárnia a többiek eszén, hogy elérje célját, ez pedig nagyobb mélységet ad neki, mint bármi más. Tarantino ért ahhoz, hogy erős női karaktereket írjon, itt pedig bombasztikus sikert ért el.

Grier mellett Robert Forster is megállja a helyét. Forster egy nagyon alulértékelt színész, akit sajnos kevesen alkalmaznak jó szerepekre, itt azonban imádom az alakítását. Azzal a faarcával, távolba meredő, merengő tekintetével többet mond el, mint bárki más újonc ebben a szakmában, egész egyszerűen fenomenális. Tarantino sokszor rajta is hagyja a kamerát, és csak nézzük őt, csak nézzük…De nem is bánom, remek arc. Szeretem.

Samuel L. Jackson-t se szabad kifelejteni. Ő sajnos mostanában elvállal minden lószart és csak ritkán adódik olyan szerep, amiben igazán megmutathatja a képességeit azon kívül, hogy ő mekkora faszagyerek. Itt pályafutása egyik legjobbját hozza. A laza, magát marha okosnak gondoló fegyverdíler szerepében hozza a maximumot úgy, hogy a végén még félelmetessé is válik anélkül, hogy túlzásba lenne víve az alakítás. De Niro mellette meg külön poén, aki igazából itt csak mellékszerepet kapott, de azt kurvajól hozza. Sokan mondják hogy alul van használva, de szerintem nem. Ennyit igényelt maga a karakter és rohadtjó benne. Emlékezetes mellékszerep Bridget Fondáé is, aki folyton bikiniben van és tudja hogyan rántsa magába a niggert.

Még valami, ami dob a filmen: az a halványan kirajzolódó szerelmi történet, amely annyira szubtilisan és finoman van ábrázolva, hogy szinte észrevehetetlen. Mégis ott van. És jó hogy ott van. Szép, őszinte, csendes és kedves vonulat ez a filmen kissé meglepő húzás Quentintől. De örülök, hogy van egy ilyen oldala is.

Elhiszem, ha valaki azt mondja erre a filmre, hogy unalmas és semmitmondó. De annak azt tanácsolom, nézze újra! Volt, hogy nekem se tartozott az abszolút kedvenceim közé, de most, hogy újra megnéztem, újra belészerettem. A részletekben rejlik a varázs, az apró mozzanatokban. Az arcok filmje ez. Egy látszólag harsány, de amúgy meg csendes és szerény film ez többek között az öregedésről és az újrakezdésről. Nem csak egy trágár gengszterfilm, amiben mindenki átver mindenkit. Annál sokkal több és sokkal összetettebb. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

 

21 Jump Street (2012)

Ez nem is volt olyan borzalmas. Tudom, a kritikák igazán nem is húzták le – épp ellenkezőleg – de valahogy mégis óvatosan nyúltam a filmhez. Ebben az óvatosságban nem volt benne az, hogy annyira szívem csücske volna az eredeti sorozat Johnny Deppel, hogy is lehetne? Nem is láttam egy epizódot se, úgyhogy fogalmam nincs, honnan is indult ez az egész. Hogy milyennek kellett volna ennek a filmnek lennie, és a többi, és a többi. Azt tudom, amit látok. És mit látok? Egy zsarufilmet tinikomédiába oltva. Főszerepben két olyan színésszel, akiket nem kedvelek különösképpen, de ha őszinte akarok lenni, most mindkettőjük nőtt a szememben. Az egyik Channing Tatum, akire egészen eddig egy antitálentumként tekintettem, akinek tényleg semmi tehetsége a színészethez; most azonban bebizonyította hogy tud ő vicces is lenni és ismeri azt, hogy önirónia. A másik Jonah Hill, akit…Oké, őt eddig is bírtam valamennyire, és itt is vicces, viszont könyörgök, valaki adjon neki enni, mert így soványan nem fest túl jól. Ő és Peter Jackson fogjanak szépen össze és szedjenek vissza pár kilót. Kéretik ezt megtenni a világbéke érdekében! Köszönjük!

A történet amúgy nem egy nagy húzás, a klasszikus drogos-beépülős sztorik sémájára épül, kicsit parodizálva is azt, és a lényeg hogy hőseinknek vissza kell menniük a gimibe, és ott beépülni. Ez a szál az ő jellemfejlődésük gyanánt is kiemelendő, hiszen szereplőink osztálytársak voltak annak idején, és nem voltak igazán jó viszonyban. Ahogy azt valahogy sejteni lehet, itt aztán fordul a kocka. A gátlásos geekből lesz a suli menője, az egykori szépfiúból, focistából pedig a nerd-közegbe fog tudni beilleszkedni. Igazából ez tetszik, valahogy jól mutatja a mai helyzetet. Egyszerűen semmi sem olyan mint régen…Ezzel a vonallal persze ki is pipálhatjuk a film közepe táján bekövetkező kötelező drámát, melynek során a két főszereplő egymás torkának ugrik. Ez tényleg akkora toposz már, hogy a fal adja a másikat, de itt is működik. Tetszett ez a szerepcsere, jó húzás volt a forgatókönyvírók részéről.

A 21 Jump Street – vígjátékról lévén szó – nem szűkölködik a poénokban. Sokszor igencsak trágár vicceket sütnek el a film alkotói, nem egyszer eljutnak a pisi-kaki poénokig (de sose válik gusztustalanná), és előfordul az is, hogy félremegy a komédia (volt hogy nem tudtam nevetni), mindenesetre kijelenthető, hogy 80%-ban működik és ez már nagy szám. Akciók is akadnak, de azok nem olyan hangsúlyosak, érezhető rajtuk, hogy csak azért vannak benne, mert megköveteli a műfaj, nem pedig másért. De azért ott se szúrták el nagyon a rendezők.

Összességében egy korrekt alkotás ez. Nem lesz belőle klasszikus, mert ahhoz hiányzik belőle valami, de egy nagyon szórakoztató és mulattató másfél órás marhulást raktak le elénk, amivel el lehet ütni egy kis időt.

The Girl and Her Trust (1912)

Csak gondoltam belinkelem, érdemes megnézni, ha érdekelnek a némafilmek még a mozi őskorából. Ezt a darabot D.W. Griffith rendezte ’12-ben, és igazából ha azt nézzük semmi extra, de valahogy mindig örömmel nézem meg a régieket. Látni, hogy honnan fejlődött hova a mozgókép, miként kezdtek el a rendezők narratívákban gondolkozni az attrakció helyett illetve mellett. Griffith volt kb. az első, aki elkezdett sztorikat mesélni. Egyszerű vonalvezetésű sztorikat ugyan, de kezdetnek megtették ezek is. Rengeteg rövidfilmet készített, meg néhány egész estét művet is. Ez egy aranyos, szolid darab:

 

 

Rejtélyes manhattani haláleset (1993)

Woody Allen sok műfajt kipróbált, ’93-ban éppen krimit csinált. Nem ez az egyetlen bűnügyi filmje a filmográfiájában, de mindenképpen az egyik legjobb. Még úgy is, hogy egyébként maga a film a rendező erősebb filmjeihez képest (Annie Hall, Match Point, Manhattan, stb.) inkább egy “korrekt” helyezést ér el. Ezt persze úgy kell értelmezni, hogy még így is remek film, de inkább egy kellemes időtöltés, egy szolid alkotás, mint betonkemény remekmű. Tudjátok, nem feltétlen az a fajta film, ami után valami iszonyatos katarzist érzel, de nem is vész kárba az a rászánt másfél óra.

Woody és Diane Keaton a két főszereplője ennek a filmecskének, az Annie Hall után ez volt a második közös filmjük, gondolom azért is jöttek itt össze újra, hogy kicsit visszakacsintsanak a múltra. Egy középkorú házaspárt játszanak, akik élik unalmas életüket, mígnem a szomszéd felesége meghal rejtélyes körülmények között. Dehogy rejtélyes, inkább az van, hogy első látszatra tűnik egyértelműnek, majd a jelek arra mutatnak, hogy gyilkosság történt. Diane Keaton és egy másik férfi elkezdenek nyomozni és szimatolni, addig Woody karaktere folyton elégedetlenkedik, köszöni szépen ő aztán nem kér az ilyen dolgokból. Méghogy gyilkosság! Aztán odáig fajul a dolog, hogy ő is meggyőződik arról, hogy valami nincs rendjén. Ezzel fel is dobják szépen az unalmas hétköznapokat, ami Hitchcock Hátsó ablakára emlékeztetett. Ott is volt ilyen dilemma, hogy akkor most volt gyilkosság vagy nem volt gyilkosság, ráadásul abban is az volt, hogy egy párocska kezdett el gyanakodni.

Ami elmondható a filmről az az, hogy nagyon szórakoztató. Amolyan ártalmatlan szórakozás az egész, különösebb filozofálás és moralizálás nélkül, stresszmentesen, csak úgy, ahogyan azt Woody tudja. A párbeszédek klasszikusak, és tetszett ahogyan a krimi műfajába belekóstolt a fickó, közben még a stílusát is megtartotta. Diane Keaton is jó a szerepében, Woody is a tipikus Woody, hadar és idegeskedik. De imádom.

Korhatár nélküli a film, szóval ne várjon senki vért meg erőszakot, viszont poénokat és könnyű szórakozást mindenképp. Ajánlott néznivaló, ha szereted Allen-t.

A bűn hálójában

Ezen kritikám eredetileg a Moziverzoom oldalán olvasható, ott junkie07 néven írogatok, ha valaki kíváncsi rá.

Az egyszerű néha jobb.

Steven Soderbergh legújabb filmjével nem csak kritizálja a modern akciófilmek helyzetét, de kvázi állást is foglal az ügyben. Hányszor panaszkodtunk már, hogy egy akciójelenetben alig látunk valamit, mert a sok vágás, a zoom használata tönkrevágja az élményt, és kvázi parasztvakítanak minket? Legalább kismilliószor, jómagam is, egyre inkább elegem van abból, ahogyan az akciójeleneteket filmezik mostanság, ezzel pedig nem vagyok egyedül hál’ Istennek. Steven Soderbergh is így van ezzel, mert amikor úgy döntött hogy készít egy filmet ezen zsáner szabályrendszereiben mozogva, elhatározta, hogy ő nem esik bele abba a hibába, mint Paul Greengrass és társai.

  Döntése folyamán a Bűn hálójában-t úgy filmezte, amely módszer már szinte ódivatúnak számít, a divattal való szembelovaglásnak: statikus kamerákat használt és hagyta, hadd püföljék egymást a színészek, és csak akkor vágott, amikor valóban szükséges volt. Ez volna a normális, mégis ritkaságszámba megy ez az attitűd. Hogy miért, azt ne kérdezzétek, magam se tudom a választ.

A történet hót egyszerű: Mallory egy szuperkatona, akit felettese átver, ő pedig bosszút esküdve a nyomába ered.

Nem kell ezt tovább ragozni, és tudom, hogy mi jár a fejedben: láttuk már ezt a történetet nem egyszer, ebben igazad is van, de a különbség e film és a többi hasonló film között, az a stílus, a módszer, a hozzáállás. Persze tudom, egy laikus mozibajárónak ez a film nem feltétlen ad semmi pluszt, valószínűleg még unalmasnak is titulálná, hiszen látszólag semmi nincs benne, ami igazán izgalmas lenne. Ott egy csaj, akit átvertek, rohan, üt, rohan, üt, rúg, ráadásul mekkora gáz, az akciójelenetek alatt még csak zene sincsen, ami felkeltené a figyelmünket! Vérlázító, mi? (nem, nem az) A zsáner rajongói azonban képesek arra, hogy megtalálják a számításukat ebben a filmben és észrevegyék azokat az apróságokat, amik feldobják ezt a produkciót. Először ugye az operatőri munka, mely simán folyik, egyszerű, cool. A zene, ami még rádob erre egy lapáttal, iszonyatosan jó atmoszférát varázsol a cucchoz. Aztán maga Gina Carano, aki nem csak hiteles a szerepében (nem véletlen, MMA-s a csaj, szóval nem véletlenül övé a szerep), de még színésznőnek is megfelel, van neki karizmája, el hisszük neki ha Channing Tatumnak szétrúgja a fenekét, ahogyan azt is, amikor dögös koktélruhában jelenik meg. Angelina Jolie-t félkézzel lemossa a fenébe, ezt egy percig se kérdőjelezzük meg.

Ami még tetszik a filmben, az a stílus, ami némileg azokra a régi, rideg-hideg hetvenesévekbeli ügynökfilmekre hajaz. Néhol még a Bond-filmek is eszembe jutottak, név szerint az Oroszországból szeretettel. Az akciók is beleillenek a képbe, a Carano-Fassbender harc pedig igazi bravúr, mondanám, hogy idővel klasszikus lesz, de persze ki tudja, lehet, hogy nem. Mindenesetre egy csúcspontnak számít, véleményem szerint.

Soderbergh tehát újra megcsinálta. Megannyi műfajon keresztülment már a pályafutása során, és a legtöbbet sikerre vitte, ezzel sincs ez másként. Eredményt tekintve mindenképpen jeles, feszes és izgalmas másfél óra ez, ami nem ejt foglyokat, nem untat üresjáratokkal. Egyszerűen csak fog téged és fenéken billent, ahogyan azt kell.

Egy igaz ügy

Sean Connery nyomoz.

Igen, nyomoz. És nem mellesleg felbukkan a filmben Scarlett Johansson is, de még mielőtt örülni kezdene valaki, itt még nagyon kislány, úgyhogy ne számítson senki hatalmas keblekre. Mit tartogat az Egy igaz ügy a filmrajongóknak ezen kívül? Lássuk csak. Lawrence Fishburne, mint szadista, félig-rasszista zsaru. Ed Harris, mint Lecter-imitátor. És Ellen Barkin. Az az igazság, hogy ennyi az annyi, ami ezen kívül van, az sajnos egy tucatkrimi, ami semmi igazi meglepetéssel nem szolgál.

A helyszín mondjuk jó, New Orleans mocsaras vidékén játszódik a film nagy része, ott nyomozgat Connery, aki karizmatikus mint mindig, szóval őt lehet szeretni. Cselekményszinten megmarad az alapoknál, próbál mondjuk a rendező egy érdekes, csavaros thrillert összehozni a végén meglepivel, de nem nagyon jön össze neki, pusztán azért, mert kb. elejétől fogva kiszámítható. A végső csavart leszámítva, ami ugyan meglepő, de semmi hatással nincsen a nézőre, mert nem volt megágyazva a dolognak.

Harris nem rossz, ahogy a többi színész se, csak mondom sokszor tényleg fantáziátlanra sikerült a dolgozat, és feszültségkeltés terén se sikerült nagyot alkotnia, pedig utóbbira szüksége lett volna a filmnek. Ennyi kb. a mondanivalóm ezzel kapcsolatban, többre most nem futja. Meg lehet egyszer nézni, mert nem szar alkotás, viszont ahogy mondtam: tucatáru. De mindazonáltal, aki nosztalgiázni szeretne, annak tudom ajánlani, könnyű péntek esti programnak megteszi. Emlékezeteset azonban senki ne várjon.