Cyborg – A robotnő (1989)

Először azt hittem a cím alapján, hogy Jean-Claude Van Damme lesz a cyborg, aztán megláttam a “Robotnő” alcímet és kicsit kétségbe estem, gondolván most akkor biztos Van Damme egy transzvesztitát alakít poszt-apokaliptikus környezetben. Megnézve a filmet fellélegeztem, erről szó sincs. Bár ami azt illeti, nem tudom pontosan, hogy a CYBORG cím mire akar utalni, mert egy kiborgot se láttam, hacsak nem arról a csajról van szó akit meg kell menteni és akinek a szeme helyén egyszer kódok voltak. Na mindegy.

Albert Pyun nem éppen az A-kategóriás opuszokról ismert, hanem leginkább arról, hogy előszeretettel dolgozik alacsony költségvetésből, B-színészekkel, faék-történetekkel. Példának okáért ő rendezte a KICKBOXER 4. részét. Dolgozott együtt a legnagyobb nevekkel: Sasha Mitchell, Christopher Lambert, Rutger Hauer, Jean-Claude Van Damme, Gary Daniels, és még sorolhatnánk de nem teszem meg.

Eme 1989-es remekművében Pyun igyekszik meglovagolni mind a TERMINATOR-kultuszt, és még a MAD MAX-et is. A távoli jövőben játszódó film tele van az unalomig ismert poszt-apokaliptikus elemekkel, díszletekkel, az ellenség és emberei mintha csak a MAD MAX-filmekből léptek volna elő, csak kevesebb karakterrel rendelkeznek (rakja össze az olvasó, hogy ez vajon mit jelenthet). Ugyan az imént említett film se rendelkezik éppen egy remek történettel, semmi ahhoz képest, amit itt összefukarkodtak az alkotók. Ennek a filmnek kvázi se eleje, se közepe, se pedig vége nincs, egy szűk másfél órás akciófolyam az egész, miközben folyamatosan duruzsol a fülünkbe a séma szerint megírt világvége-muzsika nyolcvanasévek módra. Maga a sztori férc-szerűen összecsapott, vázlatos marhaság, amit akár egy ötéves is megírhatott volna, nem kellett volna ezért felbérelni valakit. Tudom, hogy ezeket a filmeket nem a sztorijaikért szeretjük, ezzel tisztában vagyok. Én bevallottan rajongok az ehhez hasonlatos másodrangú művekért, szóval nem bántásból mondom, csupán leírom az észrevételeimet.

Akciók szempontjából a film már jobban teljesít, még ha nem is olyan emlékezetesen. A vágás néhol túl gyors volt (vagy én vagyok már túlérzékeny erre, nem tudom), de azért így se vett le az ütések erejéből. Van Damme többször is pörgőrúgásával teszi hatástalanná az ellenfelét, ami jól áll neki, de ha kell, a kardot is tudja használni. Van a filmben egy közel félórás üldözős-bujkálós akciójelenet, ami egyrészt figyelemre méltó, másrészt egy időre unalomba fullad, köszönhető a monoton zenének.

Ahogyan azt a B vagy C-kategóriás filmektől el is várhatjuk, ez a film mérhetetlenül ostoba, a főgonosznak nincsen más szerepe amellett, hogy nagyon gonosz, és ha megszólal, hát akkor is tudjuk hogy ő gonosz, mert olyan tónusban beszél és olyan szövegeket adtak a szájába. Kb. mint ahogyan a COBRA című Stallone-filmben volt az a gennyláda. Na, az a kategória, csak ez annak a B-változata.

Oké, mindezek ellenére nem mondhatom hogy annyira alacsony volna az élvezeti faktora a filmnek, mert jót lehet rajta szórakozni. Van egy tipikus poszapokaliptikus hangulata, atmoszférája az egésznek, és az is jó, hogy érezhetően ez még a nyolcvanas években készült, hangulat szempontjából. Van Damme is jól verekszik, de érdemes megemlíteni a flashback-jeleneteket, amelyekben bődületesen hülye frizurával jelenik meg a színen. Amit én nem értettem. Ember…

B-rajongóknak és Van Damme-fanoknak mindenképpen ajánlom.

Szörnyecskék (1984)

Ez baromi jól jött. Fene se gondolta volna amúgy, hogy ezt a filmet Chris Columbus írta. Az, aki a Reszkessetek betörőket is csinálta meg a Harry Potter első két részét, komolyan meglepett, mikor megláttam a nevét. Nincs a fickó ellen semmi kifogásom, csak meglepett, ennyi az egész. A rendezőről viszont tudomásom volt, Joe Dantét tudtam, ezen kívül még jópár családi produkció mögött ő állt, többek között még azt a Looney Tunes-filmet is ő rendezte amiben Brendan Fraser a főszereplő és Steve Martin a gonosz (ha tudásom nem csal, anyagilag és szakmailag is bukott ez a cucc, de néhány helyen olvastam hogy igazából nem is rossz film). Na, a Szörnyecskék egy korai remeke ennek az emberkének, amiben a kis zöld dögök ellepik a várost, terrorizálva a lakókat.

Szóval ami leginkább ledöbbentett a filmmel kapcsolatban az az, hogy mennyire durva. Nem “annyira” durva, de ha családi filmként nézzük, akkor bizony néhol rezeg az a bizonyos léc, látszik hogy nem ilyen giccses-édes mozit kívántak készíteni, hanem valamit, ami a felnőttek számára is bír szórakoztató értékkel. Például itt emberek is halnak meg, plusz elhangzik minden idők egyik legbizarrabb karácsonyi története, amit ember nem felejt el, ha egyszer hallja. Ezért mondom, sokszor túlmegy a határon a cucc, de pont ebből nyeri a báját az egész. Mert nem fél túlmenni a határon, ettől válik emlékezetessé és abszurdan szórakoztatóvá.

Az első fele a filmnek még csak bemelegítés, kicsit lassúnak is tartottam, a szokásos klisék felsorakoztatása mellett látunk néhány édes jelenetet (Gizmo marha aranyos), kissé lúzer főszereplőt megismerjük, a családja is hasonlóan fura, a szomszéd gonosz kurva, a hangvétel kellően családi.

Onnan kezd eldurvulni a helyzet, amikor a fiú megszegi a szabályokat (ne etesd Gizmót éjfél után, ne érjen vízhez), és sokszorozódik a kis lény. A replikák azonban gonosz kis férgek, akik rohadtul alattomosak és utálnivalóak. Innentől kezdve szép lassan elszabadul a pokol, egyre abszurdabb hangnemet üt meg a cucc, a finálé pedig eszméletlenül hisztérikus és fantasztikus.

Baromi szórakoztató egy film ez, ezerszer inkább ezt nézetném meg egy kisgyerkőccel mint a Transformers-mozikat. Tényleg, a kezdeti finomkodás után annyira belelendül a film, hogy csak nézel. Kötelező! Karácsonykor elő kell venni.

Kockázatos üzlet (1983)

Tom Cruise, a tejfelesszájú

Igen, volt idő, amikor még Cruise nem a szcientológiai marhulásairól volt híres, hanem arról, hogy mennyire tehetséges ifjú színészpalánta. Persze itt még nem kellett neki mélyrehatoló karakterábrázolást végrehajtania, de azért látszódott már ekkor, hogy a srácban lakozik némi tehetség. Ugyanakkor a későbbi bevett manírjai is megmutatkoznak, amelyek miatt az ember előszeretettel utálja őt. Mindenesetre a RISKY BUSINESS korántsem rossz film, sőt meglehetősen élvezetes és szórakoztató alkotás, igazából a komolyabb felnőttéválási dráma és tinikomédia határán mozog, előbbire rátesz egy lapáttal Maurice Jarre zenéje.

Tom Cruise egy fiatal, szépreményű, gazdag, már-már arisztokrata családból származó gimnazista srácot alakít, akinek egyetlen igazi célja, hogy bekerüljön a legmenőbb egyetemre. Ezt akarják a szülei is, hogy legyen belőle valaki. A szülők egyébként igazi utálnivaló, sznob seggfejek, de tényleg, pofoznivalóak. Történik egy héten, hogy a szülők elutaznak pár napra. Tom egyedül marad a díszes, flancos házban és egy barátja unszolására úgy dönt, hogy kiéli magát, call-girlt rendel. Pontosabban a haverja rendel neki. A call-girl megjelenik, eltöltenek együtt egy éjszakát, másnap pedig aztán jönnek a problémák…

Mondom, érdekes film ez, mert egész ügyesen keveri a drámát az ártatlan tinikomédiával, megszórva egy jó adag hip, cool-életérzéssel. Na most, Tom Cruise egy szimpatikus srácot alakít, szerintem egész jó volt már itt is a srác, remekül alakította a film további részeiben az önjelölt, autodidakta stricit, aki dúskál a jóban és megkap mindent, mi szemének-szájának ingere.

A cselekmény folyamatosan sorozza a bonyodalmakat hősünkre, hol a call-girl stricijével kerül szóváltásba, hol pedig interjúznia kell a prostikkal teli házban (egyetemi jövője a tét), és akkor a lopott tárgyakról nem is szóltam egy szót se, amik eltűnnek a házból, és aztán záros határidőn belül vissza kell szereznie őket. A vége egészen frappáns és poénos a maga nemében, ahogyan a Tom Cruise által alakított srác élete visszakerül a régi mederbe. A pénz, melyet olyan könnyedén megszerzett magának, úgy tűnik tova, viszont nyert magának tapasztalatot és egy kalandos hetet. A romantika, a szerelem is megkérdőjeleződik a filmben, nem lehet biztosan tudni, hogy a Rebeca De Mornay által alakított lány valóban érez-e valamit a fiú iránt, vagy csak a pénz miatt mutat bizonyos érzelmeket.

Szórakoztató, vicces dolgozat az etika felborításáról és annak kérdéseiről. Ollé. És Rebecca De Mornay pedig nagyon szexi.

Ahogy peregnek a könnyek (1988)

Hongkongban is aljasak az utcák

Nem véletlenül adtam ezt a címet ennek a kritikának, ugyanis Wong-Kar Wai debütáló filmje sokban merít Martin Scorsese klasszikusából. Egyrészt a történet is több hasonlóságot mutat, a szereplők mind a társadalom perifériájára kiszorult karakterek. Az AS TEARS GO BY egy férfi történetét meséli el aki azon van hogy testvérét folyton kihúzza a csávából, azon kívül összemelegedik a szépséges, félszeg kuzinjával.

Maga a film leginkább a gengsztertörténetekből merít, a rendezőnek nem volt sok választása, ekkoriban volt Hongkongban az a mánia hogy mindenkinek hasonló típusú filmet kellett készítenie, mint amilyen John Woo BETTER TOMORROW című dolgozata volt. Ez is kicsit hasonló darab, még ha nincs is olyan remekbe szabott mint az elődje.

Wong-Kar Wai itt még nem egészen villantja ki foga fehérjét, érződik, hogy még csupán próbálgatja a képességeit, vagy legalábbis igyekszik beleszőni a kommersznek mondható anyagba a saját mániáit, a maga stílusát. Többnyire sikerült, a látványvilág, az operatőri munka és a képek például abszolút a számlájára írhatók, a felvételek színesek, élénkek, valósággal lélegeznek. Az intenzitás legtöbbször nem is az akciókból fakad (bár olyan is található), hanem főként a szereplők egymáshoz fűződő viszonyából. Ahogy a rendező későbbi filmjeiben, úgy már itt is nagy hangsúlyt kap a szerelem. A direktor már itt első filmjében is rendkívüli érzékkel irányítja a színészeit, az érzelmeket kellően szubtilisan ábrázolja, néminemű poétikus hangnemmel meséli el egy reménytelennek tűnő szerelem történetét. Nem megy át melodrámába – vagy csak ritkán – ahogyan Woo tette, Wong stílusa sokkal finomabb.

A színészek közül a főszereplő Andy Lau az akit igazán ki lehet emelni, remekül formálta meg az érzelmeit legtöbbször magába záró, folyton cigiző, testvéreit védelmező férfit, de Maggie Cheung is kiemelkedő a szerepében.

Nem tökéletes film, a végefelé kicsit szétesőnek éreztem, nem annyira kiforrott mestermű mint a későbbi CHUNGKING EXPRESS vagy a FALLEN ANGELS. Mindazonáltal így is egy említésre méltó dolgozat egy szárnyait próbálgató rendezőtől, érdekes nézni miként formálja saját képmására a közkedvelt zsánert, a jól ismert sémákat.

Egyébként még azt hozzátenném, az egyik legszenvedélyesebb csókjelenet ebben a filmben van. Állítom. Komolyan. Amikor Andy Lau behurcolja Maggie-t a telefonfülkében, majd vadul elkezdenek csókolózni, az zseniális. Közben pedig a Take my breath away kínai verziója szól. Pure cheese? Fuck no. Romantikus, mint a fene.

Ha eljönnek a bomberek (1984)

Welcome to the eighties!

Megint Walter Hill. Ahogy fedezem fel általam eddig nem látott filmjeit, úgy rajzolódik ki előttem az akciórendező pályafutása. Egy pályafutás, mely a hetvenes évektől egészen a kétezres évek elejéig virágzott. Kritikusok szapulták ugyan egyes filmjét (például a THE LAST MAN STANDING-et, aminek én rajongója vagyok), de ki lehet jelenteni, hogy egy igazán tehetséges, stílussal rendelkező direktorral állunk szemben. De közben azért azon is gondolkoztam, hogy mik azok a stílusjegyek, visszaköszönő kis rafinériák, amelyek jellemzik őt? Persze, mondhatjuk, hogy a magányos hős (vagy anti-hős) figurája sokszor megjelenik. Jó példa erre a THE DRIVER, vagy a THE LAST MAN STANDING. Aztán a bandák szembenállása (itt azt hiszem felhozhatjuk megint Bruce Willis filmjét vagy a TRESPASS-t), de leginkább az akció kezelése ami szembetűnő. Az akciók, és az atmoszféra, azt hiszem itt lehet leginkább megfogni a fickót, ha ízekre akarjuk szedni és rá akarunk jönni hogy rejlik a kulcs. Na meg a zene, ami tényleg szerves részét képezi a dolgozatainak. leginkább azokban jelentkezik olyan markánsan és figyelemfelkeltően, amelyekben Ry Cooderrel dolgozott. Azt hiszem ezt most így összeszedtem, úgyhogy térjünk át erre a bizonyos filmre, melynek eredeti címe úgy hangzik, hogy STREETS OF FIRE. Szerintem jobb ez, mint a magyar cím. Utóbbi marha hülyén hangzik és olyan bárgyún, bár ha úgy vesszük, ilyen téren illeszkedik a film hangulatához.

Szóval STREETS OF FIRE. Walter Hill itt kicsit félredobta a fapofát amit a THE DRIVER-ben alkalmazott, és egy sokkal ironikusabb, szellemesebb mozit készített, mely látványvilágában erősen érződik a nyolcvanas évek, azon kívül pedig elképesztően vizuális cuccal állunk szemben. Vizuális, mert itt tényleg leginkább a képeknek van hatásuk, egyfajta definitív videoklip-esztétika hatja át a mű minden egyes momentumát. A karakterek mintha képregényekből kivágott figurák volnának, a főhős (az azóta Uwe Boll-hoz átpártoló, itt ultramacsó Michael Paré) keveset beszél, sztoikus, van érzéke a seggbe rúgáshoz, ugyanakkor legbelül mégis érző szívű. Kicsit a vadnyugati hősökre emlékeztet. Szikár férfi, egy kőszikla tulajdonságaival rendelkezve, és a végsőkig küzd a nemesnek vallott célért. Az akciók is inkább rajzfilmszerűek, mint realisztikusak, a zenebetétek megadják az alaphangulatot, a szórakozás tehát garantált, ha az ember nem vágyik többre a színpompás képeknél és a vadromantikánál.

Miazhogy csak ennyit szerepelek ebben a filmben???!! Rúglak szét!!

Rettentő mód élvezetes egy film szerintem, egyetlen hibája viszont az, hogy a történet nagyon soványka vonalon halad, a látvány előtérben van. Ami nem feltétlen baj, de ez kicsit visszavon az értékéből, egy kevéske hiányérzetet hagyott bennem. Továbbá, még egy szálka a szívemben az, hogy Willem Dafoe-t nem használták ki kellőképpen, mint fő ellenlábast. Gyakorlatilag alig jelenik meg a filmben. Úgy értem, ha megkapod őt mint főgonoszt, akkor basszus, szerepeltesd többet, könyörgök! Ez a színész marhajó, és amikor jelen van itt, akkor is élvezetes, még akkor is ha úgy néz ki néhol mint egy transzvesztita. Na de ez a nyolcvanas évek, ne feledjük.

A THE DRIVER természetesen jobb film, jobban is tetszett, de ez viszont igazi zsigeri, über-szórakoztató, agykikapcsolós macsómozi remek zenékkel és jó beszólásokkal. Amolyan lazítós cucc.

Robotzsaru (1987)

Vannak filmek, amiket ha megnézel, akkor azt gondolod magadban, hogy: “Kész. Ennél jobb nem kell. Ennél többre nincs szükségem, ez minden idők legjobb filmje. Pont.” Ezen kaptam magam, amikor megnéztem újra a napokban a Robotzsarut (kétszer is), és azon morfondíroztam még, hogy Paul Verhoeven miért nem csinál újra egy ilyen tökös, agresszív és erőszakos remekművet. Nem mintha csalódnom kellett volna a BLACK BOOK-ban (az egyik legjobb háborús akciófilm amit valaha láttam), de szívesen venném, ha visszatérne egy újabb dolgozattal, hogy megmutassa mindenkinek: Így kell csinálni, látjátok?

A ROBOCOP nem csak a nyolcvanas évek, hanem minden idők egyik legfontosabb, legjobban kitalált és megrendezett akciófilmje. Egy rendőrről szól, Alex Murphy-ről, aki egy akció során rendesen bekapja a horgot. Szitává lövik, szinte péppé lyukasztják a testét, de csodák csodájára valahogy túléli. Éppenhogy. Az új Robotszaru-programnak pont egy ilyen alanyra van szüksége, és megalkotják a félig ember, félig gép, de mindenestül zsaru prototípusát. Egy rendőr, aki folyton talpon van, nem rúg be, nem mond ellent a parancsnak és lefizethetetlen. Engedelmeskedik, a bűnözőket könnyű kézzel hidegre teszi, igazi követendő példa, igazi hős.

Persze, hogy szinte közhely azt állítani, hogy ez a film egy istenverte klasszikus és nem kevesebb, mint mestermű. Mert az. Verhoeven megalkuvás nélkül készítette el filmjét, mely igazi mocskos, vérben gázoló mű, agresszív, faragatlan stílussal rendelkező alkotás. A legszebb az, hogy azon kívül, hogy véres akcióival és fekete humorával egyfajta bűnös élvezetet nyújt a nézőnek, még emocionális töltettel is rendelkezik. Néminemű parodisztikus hangvétel jellemzi még a filmet, idézhető egysorosok és párbeszédek röpködnek, a zenét pedig még napokig dúdoljuk utána, és mikor kimegyünk az utcára, úgy érezzük mi vagyunk a kibaszott robocop és most aztán beintünk a genyáknak. “Dead or alive, you’re coming with me.”

A film Verhoeven-től megszokottan briliánsan csinál hülyét Amerikából, különböző kamu reklám-betétekkel mulattatja az együgyű nézőt (aki nem együgyű, azt is mulattatja, de közben érzi az iróniát), miközben a brutalitás olyan méreteket ölt, hogy megnyaljuk mindenünket. Szatíra ez, nem csak akció.

A színészek között láthatjuk Nancy Allen-t (itt annyira nem dögös mint a DRESSED TO KILL-ben), Peter Weller (ő Robotzsaru), Miguel Ferrer (már említettem korábban, imádom ezt a fickót), de a prímet a Clarence Boddicker-t alakító Kurtwood Smith viszi. Ő a film igazi gennyládája, egy fickó aki utálja a zsarukat (és a zsaruk is őt), azon kívül pedig nem nehéz megkedvelni őt, mert annyira élvezi azt, amit csinál, hogy öröm nézni.

Összesítve

Szatirikus hangvételű überkemény-akciófilm, ami ma is megállja a helyét. Verhoeven egyik legjobbja!

A herceg menyasszonya (1987)

Rob Reiner filmográfiájában találunk egyet s mást. A fickó, ahogy elnézem folyton más zsánerben utazik, nem tud leragadni egyetlen műfajnál. Nem láttam tőle sok filmet azt hiszem. Bakancslista, Harry és Sally, Tuti dolog. Meg most ez. Szóval nem láttam tőle a Tortúrát, tudom hogy ez bűn, már tervbe van véve hogy meglesem, csak még nem jutottam el odáig. Na de majd most, megígérem magamnak, hogy megtekintem mert olyan sok jót hallani róla. A négy film alapján amit láttam tőle, Reiner inkább tekinthető tisztes iparosnak, de leginkább olyannak, aki tényleg érti a szakmáját és ha nincs is olyan markáns kézjegye, képes maradandót alkotni. Kb. mint Howard Hawks volt. Nem akarom a kettőt hasonlítani, de még ő volt az a rendező aki mindig más utat járt, és a legtöbb terepen lerakta a magáét.

Reiner ebben a ’87-es filmjében a tündérmeséket vette alapul, egy igazi “hercegnő-beleszeret-parasztfiúba”-típusú művet csinált, mely egyben tiszteli az alapot, de ugyanakkor kellő mennyiségű iróniával kezeli azt, tehát nem veszi magát olyan húdekomolyan, a bája pedig épp ebben rejlik. Ha valaki látta (van olyan aki nem?) a STARDUST-ot, az képben lehet, ez is hasonló módon nyúl a meséhez. Tudjátok, tiszteli úgy hogy nem csinál majmot magából azzal, hogy halálosan komolyan adja elő.

Ez a fajta ironikus, humoros hozzáállás az ami megfogott a filmben, az hogy egy cseppet paródia, felsorolja a szokott elemeket és mégis frissnek hat. A dialógusok sziporkázóak, William Goldman nagyon odatette magát (ő írta ha jól tudom a Maraton életre-halálra című remek fogas filmet), a szereplők pedig kellő alázattal adják át magukat ennek a mesés dimenziónak.

Megvan ebben a filmben minden amit az ember kívánhat egy mesétől és még több. Van humor, van bosszúállás, jóképű-vicces főhős, megmenteni való hercegkisasszony, galád rosszfiú, kalózok meg óriási patkányok. És persze Peter Falk, aki a mesét előadja az unokájának. Kicsit olyan, mintha mi lennénk a kis unoka, aki videójátékokkal játszik, és húzza a száját először annak hallatán hogy mesét fog hallani, de aztán hamar elragad ez a világ és nemigen akarunk belőle szabadulni, végül pedig hangosan örvendezünk a filmvégi romantikus csókjeleneten.

Összesítve

Nagyon tetszett ez a film, így kell mesét csinálni. Mindenkinek ajánlom. Komolyan.

Deadly Prey

Ha a Kommandó kiverte nálad a biztosítékot olyan téren, hogy “no hiszen ez tiszta képtelenség, mekkora hülyeség ez már”, akkor ez a film végképp ki fogja. A DEADLY PREY pontosan az aminek mutatja magát. Egy akciófilm. Nem akármilyen akciófilm, éppenséggel ez abból a fajtából van, amit a nyolcvanas évek csak úgy lökött magából. Buta, erőszakos, olcsó filléres akció amely látható komolysággal a háta mögött készült, de természetesen a nézőnek nem kell bedőlnie. Komolyan venni nem lehet és nem is szabad. A DEADLY PREY egy Danton nevű fickóról szól akit random elfognak katonák, hogy aztán a hecc kedvéért egy dzsungelben levadásszák. Később kiderül, hogy Danton (Ted Prior) annak idején vietnamban szolgált, így baszhatja az ellen. Rossz fickót akarnak szopatni. Gyakorlatilag ennyi a történet, de nem is számít, az egész filmben az a lényeg, hogy Danton menekül egy szál gatyában és sorra öli meg az életére törő tagokat, miközben később azzal is kell számolnia hogy barátnőjét elrabolták. Akcióról akcióra ugrál a történet, közben fájdalmasabbnál fájdalmasabb dialógusokat hallhatunk, amiken ha az ember nem nevet akkor nincsen humorérzéke.

Színészi alakítást ne várjunk, mert az kimerül a szokásos klisékben, egydimenziós karaktertípusokban, de ez nem is baj, ezt szeretjük ezekben a filmekben. Igazi, vérbeli trash ez, amelyet a legjobb haverokkal nézni egy rekesz sörrel, és amit egyszerűen nem lehet nem szeretni. Véleményem szerint, az, aki nem képes értékelni a trash-t, az nem is szereti igazán a filmeket. Mert persze, lehet isteníteni Nolan-t meg Bergman-t, akit csak akarsz, de ha megnézel egy ilyen filmet, akkor…Nos, muszáj imádni. A maga bumfordi bájával, olcsóságával és amatőr attitűdjével együtt. Olyan ez a film, mint a Kommandó, csak kicsiben, a főszereplő Ted Prior kellően izmos és vicces amikor színészkedni próbál, az a body count pedig amit levág a film alatt, lenyűgöző. Továbbá az sem elhanyagolható dolog, hogy valószínűleg nem fogsz más filmben nevetni egy ilyen mondaton: “He raped me, daddy!” Ha megnézed, megtudod. Hidd el, fetrengeni fogsz a nevetéstől. Legalábbis én azt tettem, bár lehet hogy már annyira le voltam zsibbadva agyilag, hogy nem volt más választásom.

Szóval én úgy vélem, ezzel a filmmel valóságos kincsre bukkantam. Akaratlanul vicces, férfias, maszkulin és nagyon macsó film amit a nyolcvanas évek akcióinak a szerelmeseinek látni kell, és ha látják majd akkor megimádják.

Alkonytájt

Kathryn Bigelow az Oscar előtt

Nos igen. Tudjátok pont erről beszélek amikor arról tépem a számat hogy vannak ám vámpírfilmek a TWILIGHT-on túl is. Ráadásul ezt is egy nő rendezte, szóval rakjátok össze a képet magatok. Bigelow, még mielőtt megcsinálta volna a THE HURT LOCKER című Oscar-nyertes filmjét (sokak szerint borzalmasan túlértékelt, szerintem megérdemelte a dicséretet nagyon is), még “csak” Cameron exe (meg barátnője) volt aki mellesleg kurvajó akciófilmeket rendezett. Némelyek közülük anyagilag bukta (STRANGE DAYS), van amelyik a “guilty pleasure” kategóriájába sorolható (POINT BREAK), de valahogy mindig sikerült megütnie azt a bizonyos szintet. Atmoszférateremtésből jeles, akciót is tud rendezni és ha kell akkor bombasztikus képorgiákkal lep meg minket aminek még mögöttes tartalma is van.

A NEAR DARK (vagyis Alkonytájt) csupán a második nagyjátékfilmje volt a rendezőnőnek. ’87-ben készült ami az egyik legvagányabb évtized volt az akciófilmekhez és horrorfilmekhez egyaránt. Itt mindkettőbe belekóstolt, és az eredmény egy furcsa ötvözete lett drámának, akciófilmnek, horrornak és western-nek egyaránt. Ha nagyon akarjuk, akkor még a szerelmes filmet is belevihetjük (és miért ne akarnánk?).d

A történet annyi, hogy egy bizonyos Caleb Colton (Adrian Pasdar) nevű fiatal ember a film elején felcsíp egy csinos lányt. Elviszi autókázni, majd a farmra ahol a lova elég furcsán viselkedik a lány közelében (értsd: megőrül). A kocsiban a leány nyakon harapja a fiút ami bizony végzetes következményekkel jár. Elkezd átváltozni, majd a következő jelenetben már a csaj barátaival van akik szintén vámpírok. Együtt élik az éjszakát és igyekeznek megtanítani az újoncot a gyilkosság örömeire és szükségletére.

Meg kell mondjam, jobban tetszett ez a film mint amit vártam. Már az elejétől kezdve teljesen magával ragadott, amiben nagy szerepet játszott a Tangerine Dream csodálatosan hipnotikus zenéje és a képek, jelenetek. Bill Paxton és Lance Henriksen a két ismertebb név ebben a filmben, mindkettőjük vámpírt játszik, és mindketten olyan intenzív energiát visznek a szerepükbe hogy öröm nézni, még akkor is ha nincsen annyi játékidejük amennyi a főszereplőnek. Lance a csendes őrült típusát jeleníti meg, ő az ész a csoportban, de nem rest hidegvérrel ölni ha a jelenet úgy kívánja. Ellenben Paxton totálisan kattant. Vérszomjas, mániákus gyilkos aki ezer örömmel tépi le az arcodat a fejedről ha úgy hozná a sor. Azt hiszem fura volt ilyen szerepben nézni őt, mert még szerintem nem láttam ilyen kattantként. Az biztos, hogy remek alakítást nyújtott és az embernek a film végén kedve támad bemenni egy bárba vért ontani (csak viccelek). Ők ketten voltak számomra a film színészi alakításait tekintve az alappillérei mert mocsokmód magnetikusan hatottak rám. Ha épp ott voltak a színen, akkor muszáj volt lesni minden mozdulatukat. Egyik legjobb jelenet a filmben, amikor bemennek egy bárba egy kis vérért, majd mindenkit megölnek. A jelenet nem igazán vámpírfilmbe illő volt, sokkal inkább el lehetne képzelni mondjuk a NATURAL BORN KILLERS-ben, de ez így még jobban tetszett. Feszült volt, intenzív és erőszakos. Kifejezetten bejött ez a vonulata a dolognak, hogy ezeket a vámpírokat mint “született gyilkosok”-ként ábrázolja, olyan egyéneknek akiknek a gyilkosság valóban fontos a túléléshez, ha akarják ha nem. De hát miért ne akarnák? Láthatóan nagy örömmel csinálják, és az ember alig tudja eldönteni hogy most akkor ez mennyire helyes. Oké, bocsánat. Rossz. Persze, hogy nem helyes. De az ő szemszögükből nézve szükségszerű. Ezért voltak drámaiak azok a pillanatok, amikor főhősünk arra volt kényszerítve, hogy embert öljön. Átéreztük a fájdalmát, mert tudta, hogy ez nem helyes, de mi tudtuk, meg valószínűleg ő is sejtette hogy nincs nagyon más út. Ez tetszett.

Hangulatát és stílusát tekintve a film mocskos, piszkos. Nagyban hasonlít Walter Hill korai filmjeire, nem lennék meglepve ha Bigelow-ra hatással lettek volna azok a produkciók. A cselekményt illetően nem nagyon lehet panasz, ha mégis akadna valami bökkenő akkor azt így nem vettem észre mert mondom, annyira magával ragadó és lebilincselő (mind képileg, mind másként) hogy lehetetlen nem élvezni ezt a menetet. És persze a Tangerine Dream is borzalmasan jó, de ezt már mondtam. Cameron filmjeihez is lehetne hasonlítani, pontosabban a TERMINATOR első részéhez, annak volt még ilyen bekebelezően sötét hangulata. De gondolom ez se véletlen, tekintve hogy….Tudjátok.

Ami a vámpírokat illeti, a film velük kapcsolatban is szolgált néhány újdonsággal (legalábbis számomra). Például érdekes volt ahogy a végén meg lett gyógyítva a lány (érdekes, bár…mondjuk azt: olcsó és happy end-vágyó) és a fiú, illetve az is tetszett, amikor a nap égette a vámpírokat. Tetszett, hogy amennyire tudtak, realisztikusak maradtak és hitelesek, például nem egyből égtek porrá hanem konkrétan még perzselődtek egy darabig, amíg szanaszét robbantak. Külön pacsi azért a jelenetért mikor a végén az országúton üldözik hősünket. Az a rész kifejezetten jóra sikerült, nagyon el lett kapva az egész.

Összességében tehát: a NEAR DARK nagyon hangulatos, nagyon lebilincselő és veszettül szórakoztató alkotás, és mindenképpen az egyik legjobb alkotás a vámpírfilmeket illetően, csak úgy mint az akcióhorrort nézve. Aki esetleg Bigelow nevét csak onnan ismerné hogy Oscar-t nyert egy komoly, drámai háborús filmért, az nézze csak meg ezt a produkciót. Meg fog lepődni, mire nem képes ez a nőszemély. És igen…volt idő mikor még a vámpírok menők voltak és nem nyápicok. hajj, de hiányoznak azok a régi szép idők…

Mother’s Day (1980)

Még mielőtt a cím bármely laikus, naiv lelkű egyént megtévesztene, ez a film korántsem egy negédes családi film az anya-gyerek viszonyról. Nem is komédia, nem bizony. Ha azt mondom TROMA, kezd már világosodni a kép, ugye? Kezd tisztulni? Meséltem már arról mennyire szeretem azokat a horrorokat amelyek a nyolcvanas években készültek? Persze hogy meséltem, ott van a MANIAC-cikkben. A MOTHER’S DAY három lányról szól akik éves kirándulásuk alkalmából egy erdő szélére mennek. Hátizsákkal, sátorral, füves cigivel. Ahogyan az lenni szokott, az ígéretesnek tűnő kiruccanás hamar vérfürdőbe torkollik. Rossz helyet választottak arra hogy lazuljanak.

A legtöbb Troma-filmmel ellentétben a MOTHER’S DAY sokkal komolyabb – de nem kevésbé bizarrabb – hangnemet üt meg. A három női főszereplő beillenének akármelyik másik slasher-filmbe, a negatív figurák azonban már sokkal érdekesebb karakterek. Nem azt mondom, hogy a lányok érdektelenek, kellő mennyiségű szimpátiát kapnak, hogy aztán még jobban tudjunk izgulni értük mikor a helyzet durvábbra fordul. Mert a helyzet bizony keményre fordul. Történik ugyanis, hogy az erdőben melynek szélére letelepednek hőseink, egy meglehetősen beteg család lakozik. Egy nagyanyó korú nőszemély és két retardált fia. Bocsánat, tudom: legyünk politikailag korrektek, nevezzük őket agyilag sérült személyeknek. De ha megnézed őket, akkor nem ez jut eszedbe, hanem az jut eszedbe hogy ezek komolyan fogyatékosak és valamit nagyon elbasztak a nevelésükben. Na de ők is isten gyermekei…hmm…Pláne hogy nagyon szeretik édesanyjukat és bármit megtesznek azért hogy a kedvében járjanak. Feltételezem ez a két figura még sose szexelt szerelemből, csak erőszakoltak. Bár ez nem egy nagy feltételezés, csak le kellett írnom. Szóval a két retardált foglyul ejti hősnőinket. Ez után az történik hogy különböző szituációs játékokat játszanak, szexuális jellegű játékokat. “Sétálj úgy mint egy kislány!”, “Ülj le a padra és olvass!”. Ezeknek a vége az hogy rámászik az egyik tag és megbecsteleníti a leányzót. Szépen fogalmaztam ugye? Gyakorlatilag ez a film jobban illik bele a rape n revenge filmek soraiba, semmint a slasher-filmekébe, de mindkét szubzsánerből táplálkozik ez a dolgozat. Slasher a felállás miatt, de a közepe táján jön az erőszakolás s bosszúállás.

Meg kell mondjam, érdekes film ez. Baromi elmeháborodott, beteg produkció (de mi mást várunk Tromától? ugye-ugye), az erőszakot tekintve pedig nem fogja vissza magát. Már az első 5 percben pofánkba tömnek egy fejlevágást. Akkor már tudtam hogy kedvelni fogom ezt a filmet. Utána persze kicsit vissza lett fogva a dolog és az igazi hentelés majd csak az utolsó fél órában következik be, amikor is a két életben maradt leány bosszú esküszik és megölik az egész bagázst. Pár szó a befejezésről. Az ember ilyenkor azt várja hogy totálisan kielégüljön, felsóhajtson hogy: “ó, hálistennek megkapták a magukét! ezaz, erőszak! Üsd szét a dögöt!” Igen, ez helytálló persze, de becsúszik az utolsó jelenetekben egy olyan vonulat amit mondjuk nem fejtettek ki teljesen a filmen de attól még tisztának mondható. A lány ott ül a meggyilkolt anyuka mellett és zokogni kezd mert eszébe jut a saját édesanyja. “I’m a sick woman!” Kicsit lehangoló végkifejlet, de mondom, véleményem szerint jobban is kibonthatták volna ezt a vonalat, ám így is erősnek bizonyult a szememben. Emiatt is elkülöníthető a többi tromától. Átgondoltabb, komolyabb hangvételű és hiába az abszurd expozíció, mégis hatásos. Merem mondani hogy ez egy igazi gyöngyszem.

Ami a színészi játékokat illeti, mindenki teljesít amennyit tud, kifejezetten tetszett az anyuka karaktere és a fiaihoz fűződő viszonya. Ők egy család, szeretik egymást csak betegek egy “csöppet”. Nem ismernek se istent, se embert és nem is állnak olyan messzire Bőrpofáéktól. Mind mocskos elméjű eltorzult figurák, eltorzult értékrendszerrel. Ilyenformán amellett hogy utáljuk őket és halálukat kívánjuk, bizonyos értelemben sajnáljuk őket.