Lady Blue Shanghai (2010)

- rövidfilm David Lynch-től -

Nos, holnapra Filmelemzés szemináriumra ezt az aprócska kis filmet kellett megtekintenem, mivelhogy ebből fogok referálni, így akkor leírom ide is a gondolataimat a LBS-sel kapcsolatban.

David Lynch ugyebár arról híres, hogy szereti absztrakt, földöntúli formákat vetíteni a vászonra, összezavarni a nézőt és ellentmondani a hagyományos, lineáris történetkezelésnek. Kezdve már a korai rövidfilmjeivel, aztán megfigyelhetjük, miként teszi magáévá a hollywood-i történetmesélést, és azt is megtanulta, hogy hogyan vigye bele ebbe a rendszerbe az ő látásmódját. A BLUE VELVET-tel vált leginkább híressé, aztán a TWIN PEAKS sorozattal, ezekben a produkciókban még valamennyire végigvitt egy normális történetet (megtartva a kedvelt motívumait), utána úgy tűnt, hogy újra visszatér az alapokhoz. A LOST HIGHWAY egy zseniálisan bizarr és néhol érthetetlen és látszólag illogikus dolgozat lett (és egyben borzasztó szórakoztató thriller némi erotikus felhanggal), a MULHOLLAND DRIVE pedig még tovább vitte ezt a vonalat (egyik legzseniálisabb és legkiforrottabb filmje, jelentsen ez bármit). Aztán szünet. Hallgatás. Sokan rebesgették, visszavonult az öreg. Elfoglalt lett a meditációval. Kis idő elteltével aztán fogta a digitális kameráját és megcsinálta az INLAND EMPIRE-t. Na ez olyan film, hogy vagy gyűlölöd, vagy értékeled. Úgy igazán szeretni talán nem lehet, de értékelni igen. Én az utóbbi kategóriába tartozok, valahogy én úgy tekintek erre a filmre, mint ha Lynch direkt, a kőkemény rajongóit szűrte volna. Mert az hagyján, hogy lenyelted az ERASERHEAD-et, a MULHOLLAND DRIVE-ot, nade!! Az INLAND EMPIRE még olyanabb öcsém! Ha ezt szereted, na akkor már aztán nagy rajongó vagy!

Na, de most nem erről a filmről beszélek, hanem a 2010-es rövidfilmjéről, melynek az az érdekessége, hogy eredetileg egy Dior-reklámnak indult. Majd lett belőle 16 perc. Újra digitális kamera, ezúttal Marion Cotillard a múzsa, egy nőt alakít aki megérkezik Hongkongba egy hotelbe. A hotelszobában egy táska várja. Táskából fény áramlik. Sose látta ezt a táskát. Ki hagyta ott? Miért hagyta ott? Kezdődik a szokásos lynch-i sztorivezetés, értetlenkedő arcok, öltönyös alakok jönnek, kikérdezik a csajt, csaj pedig emlékezik. “Sose jártam még itt…De lehet hogy mégis, mintha jártam volna.” Flashback-et látunk, amiben azt figyeljük, miként esik szerelembe egy férfival.

Nos…Igen, Lynchet nehéz értelmezni. Logika hanyatlik, itt nem is arról van szó, ő is mindig mondja, hogy ne az eszünkkel próbáljuk feldolgozni a történeteit, hanem a szívünkkel, a megérzéseinkkel, úgy lehet normálisan megfogni a látottakat. Úgy egyszerűbb dolgunk van. Ebben a filmben újra az emlékezetét vesztett, meghasadt nő problematikáját láthatjuk (lásd: MULHOLLAND DRIVE; INLAND EMPIRE), és Cotillard meglehetősen jól mutat ebben a szerepben. A hangulat furcsa, kissé melankolikus és persze rejtélyes, a néző csak néz maga elé hogy most ez itt mi? Van egyfajta noiros beütése is, szerintem a cím bizonyos értelemben tisztelgés Orson Welles klasszikusa, a THE LADY FROM SHANGHAI előtt (ez mondjuk eléggé vázlatos elmélet, de talán lehet erről szó). A klasszikus Lynch-motívumok közül megjelenik az ötvenes évek hangulata (zeneileg, főleg a végén), a vörös függöny, az elmosódott képek, a szürrealisztikus hangulatvilág.

Azt hiszem ez leginkább érdekességnek jó, meg arra, hogy megnézzük mit kezd a direktor egy Dior-reklámmal. Fogja és saját arcmására készíti el. Ez azért nem rossz, ezt muszáj tisztelni. Ugyanakkor némileg üresnek is éreztem, mint aki csak játszadozik a képekkel, és a rejtélyt csak úgy a saját szórakozására tette bele. Mindenesetre el lehet ütni vele 16 percet, aztán kicsit agyalhat is az ember, hogy mit is látott tulajdonképpen. Ennyi a mondandóm.

I Saw the Devil (2010)

Na, ezek a dél-koreaiak megint megmutatták hogyan és mint kell azt a híres-nevezetes, mára már többé-kevésbé elkoptatott szubzsánert, nevezetesen a bosszúmozit kezelni. Míg amerikai kollégáik semmit se tudnak kezdeni vele, addig Dél-Korea tele van tehetségesebbnél tehetségesebb filmrendezőkkel, akik mindig irányt mutatnak és sokkolnak minket. Az I SAW THE DEVIL az egyik legintenzívebb és legőrültebb film, amit az utóbbi időben láttam.

A rendező Jee-woon Kim, aki a THE GOOD, THE BAD, THE WEIRD-et is jegyezte (ami amúgy egy kurvára szórakoztató akciófilm, csodálatosan koreografált akciókkal), fogta az amúgy egyszerűnek mondható alapszituációt: férfi jegyesét egy sorozatgyilkos megöli. Férfi bosszút esküszik. Eddig korrekt minden, láttunk már ilyet, de ott csavar egyet a helyzeten a direktor, hogy a bosszú nem ám csak úgy egyenesen történik és point blank, hanem sokkal cizelláltabban. Főhősünk nem öli meg egyből áldozatát, hanem folyton elkapja, majd elengedi. Majd újra elkapja, szétveri, megint elengedi, mondván, hogy a lehető legnagyobb kínt akarja neki okozni, és ezt nem tudja elérni azzal, ha simán megöli őt. Egy rettentő feszült, izgalmas macska-egér harcnak lehetünk szemtanúi bő két óra hosszában, amely semmiképpen nem ajánlott azoknak, akik elrettennek a nyers, brutális erőszak látványától.

Az operatőr remek munkát végzett, a képek remekül vannak megkomponálva, tényleg kapunk szép képeket amellett, hogy törnek a csontok és fejek gurulnak jobbra meg balra.

Az erőszak mellett jut idő a drámára is, csakúgy mint az OLDBOY esetében, nincsen elhanyagolva a főszereplő motivációja és lelki vívódása, szenved a néző is a mérhetetlen brutalitástól és akaratlanul is eszembe ötlött Hattori Hanzo híres mondása a KILL BILL című filmből a bosszúállásról mint olyanról. A bosszú sose tisztás, a bosszú erdő, amiben könnyű eltévedni. Hol a határ? Meddig lehet elmenni? A bosszú bizony rohadt egy dolog, és erre rá is játszik ez a film, a végére nincs katarzis, az elvesztett hozzátartozónkat nem lehet visszahozni azzal hogy megöljük a tettest, nem lehet betölteni az űrt akkor se, ha ezerszer nagyobb fájdalmat okozunk az illetőnek.

Mocskosul intenzív és a maga nemében baromi szórakoztató alkotás lett a végeredmény, ami tartalmaz rengeteg zseniális erőszakos jelenetet (apám most csak szomorúan bólogatna, de tényleg, voltak jelenetek, amelyeknél felordítottam, ilyet ritkán érzek filmnél, ezt becsülöm). Megállja a helyét thrillerként és bosszúfilmként is, utóbbiért pedig pirospont, amiért sikerült másként megközelíteni a témát.

Rare Exports (2010)

Kapott egy kis hype-ot ez a film az elmúlt pár hónapban, ezért gondoltam hogy meg kéne nézni. Egyébként is szeretem a jó karácsonyi mozikat, amik nem a giccsfaktor szerint játszanak, hanem arra mennek, hogy szembemenjenek a konvenciókkal. Tudjátok, mint a SILENT NIGHT, DEADLY NIGHT, a DIE HARD, a BAD SANTA. Ezek a legjobb karácsonyi filmek véleményem szerint, és a kritikák a RARE EXPORTS-ot illetően egy hasonló kaliberű művet igyekeztek sejtetni. Sőt, sokan John Landis műveihez hasonlítják ezt a finn produkciót. Tudjátok azokhoz a filmekhez, ami egy kicsit horror, de a tűréshatáron belül van, olyan amit ha gyerekként megnézel, akkor nyomot hagyhat benned. És simán felnőhetsz rajta, majd felnőttként klasszikusként tekintesz rá. Na, egy ilyet vártam a filmtől.

A történet Finnországban játszódik, ahol – és most rövidre fogom – találnak egy fószert akiről kiderül hogy a Mikulás egyik krampusza (egy elf…). Eltűnik a városkából az összes gyerek. Közben megismerjük a Télapó igazi történetét. Mert a Télapó bizony létező figura. Csak éppen nem annyira jófej és kedves, mint ahogyan az a nagykönyvben meg vagyon írva, és ez a csavar az, ami valamilyen szinten eredetivé teszi a RARE EXPORTS-ot. Holott, ezzel már sokan eljátszottak a filmtörténet során (megint: SILENT NIGHT, DEADLY NIGHT például), hogy a csúnya rossz kisfiúkat meg kell büntetni.

Ami különlegessé teszi ezt a produkciót, szerintem egyértelműen a hangulat. Az ilyen alkotásoknál egyébként is marhára fontos, merjél úgy karácsonyi filmet csinálni, hogy nem fog el a karácsonyi atmoszféra. Nem tudom lehet-e olyat, de ha már azt elbaszod, akkor nem érdemes tovább folytatnod. Itt, ahogy néztem a filmet, egyre inkább elfogott egy különös hangulat, a karácsony érzése, közeledte, az a kellemes, bizsergető érzés. Tudjátok. Mindenki átélte már a karácsonyt. Nem vagyok én se olyan érzéketlen. Szóval tetszett, ahogy a rendező az atmoszférát megteremtette, pusztán a képekkel, és a havas tájakkal. Van egy sanda gyanúm, hogy elő fogom venni az ünnepnapokon.

De…

A hangulat önmagában nem elég. A film – habár gyönyörűen van fényképezve és jó a sztori – kicsit tökéletlenre sikeredett összességében. Folyton azt éreztem, hogy a direktor visszafogja magát egy kicsit az erőszak terén, nem lett sose eléggé félelmetes vagy fenyegető, még mielőtt azzá vált volna, meggondolta magát és megszelídült. Ez nem olyan nagy probléma, inkább egy észrevétel, nem volt annyira zavaró tényező, de mégis, akár egy aprócska tüske ott szúrt. Ezen kívül a befejezés lehetett volna erőteljesebb. Poén volt ez is, de valami nagyobb durranásra számítottam. Nem tudom, talán nekem voltak az elvárásaim nagyobbak, vagy pedig szimplán kritikusabb voltam mint alapjáraton. Franc se tudja. Csak egy ilyen sztori, valahogy jobb cselekményt igényel véleményem szerint. Fenyegetőbbet, veszélyesebbet. Ugyanakkor mégse tudok igazán haragudni a cuccra. Oké, vannak kifogásaim, persze. Nyilván. De így is több mint korrekt lett az eredmény, talán a finn vér teszi. Vagy a hangulat és a képek kettőse, amit nagyon eltaláltak. Az alapsztori. A kicsit sötét tónusú atmoszféra ami néha még Spielberg családi filmjeit is eszünkbe idézi. Mondom én. Ezért bejött. Ezért tetszett. Nem vagyok tőle annyira elájulva (habár kitudja, lehet eljutok idővel arra a szintre), de említésre méltó dolgozat született, olyan ami kicsit alázza megint Hollywood-ot.

Ajánlom hát megtekintésre, leginkább Karácsonykor, mikor a hó nagy pelyhekben esik kint, bent meleg, a bejgli illata száll a levegőben…Olyankor jólesik az ilyen.

The Puppet Monster Massacre (2010)

Náci alapokra fektetett bosszúfilmbe burkolt horrorfilm. Bábokkal. Említettem, hogy bábokkal? Ez az aprócska de fontosnak vélhető tényező volt az, amely arra “kényszerített”, hogy megtekintsem eme művet. És a helyzet az, hölgyeim-uraim, hogy akármennyire is akartam szeretni, már az ötödik perc után világossá vált számomra, hogy itt enyhe parasztvakítás folyik.

A sztori annyi, hogy néhány fiatal meghívót kap egy Wagner nevű fickótól, hogy töltsenek el egy éjszakát a kastélyában. Aki túléli, kap egy millió dollárt. Ez a Wagner alak – ahogyan az kiderül a film során – azonban egy náci “motherfucker”, aki létrehozott egy szörnyet ami elkezdi tizedelni a fiatalokat. Plusz, vannak segédei is. Pingvinek.

A THE PUPPET MONSTER MASSACRE kicsit Rob Zombie filmjeire, illetve stílusára emlékeztet, állítom hogy az alkotók próbálták utánozni a fickót, de ami Zombie-nak éppenhogy megy (paraszthumor és agresszivitás), az ezeknek a fickóknak nem akaródzik. A történet, illetve a cselekmény erőteljesen táplálkozik a horrorfilmekből, az egyik szereplő ráadásul egy geek, aki folyton köpi magából a filmes referenciákat. Alapjáraton ezzel a figurával tudnék a leginkább azonosulni, de annyira undorítóan és visszataszítóan van ábrázolva, hogy képtelen voltam erre. A szereplők is a szokásos sémákra épülnek. Itt van a gátlásos szűz srác, a lánybarátja, a trágárul beszélő hülye paraszt és a barátnője, meg a geek. És van egy nagyapa is, aki többször hangoztatja a film során, hogy Hitlert tökönvágta annak idején.

A probléma azonban nem ott rejlik, hogy a jól ismert sémákat veszi alapul a film. Hanem ott, hogy teszi mindezt fantázia és kreativitás nélkül. Az a baj, hogy bármennyire is vicces az alap (Muppet-szerű bábokkal horrorfilmet), ebből az ötletből próbál táplálkozni, anélkül hogy továbbvinné. Minden bizonnyal az alkotók megelégedtek ezzel, úgy gondolták hogy így el lehet adni egy filmet. Nem lehet. A humor kimerül abban, hogy a szereplők finganak, böfögnek, csúnyán beszélnek és néha darabokra tépi őket a szörny. Ennyi és nem több. Ilyentéren talán olyan akart lenni a cucc, mint a South Park, csak épp az SP nem azért vicces mert csúnyán beszélnek a szereplők, hanem azért, mert amit mondanak – bármennyire ocsmányul fejezik ki magukat – igaz, és ezzel görbe tükröt állítanak a társadalom elé. Itt ez az él nincsen meg, holott láthatóan próbáltak valami nagyobb szabású történetet kerekíteni (apáink bűne, stb.), mégse jött össze nekik mert a tálalás egyszerűen nincsen annyira erős és fantáziadús.

Nagyon felbosszantott ez a film, leginkább azért, mert azt hitte a rendező, elég egy jó filmhez az, ha bábokat horrorhelyzetbe helyezünk és csúnyán beszéltetjük őket. Ez a hülyének nézés egy magasfoka, amit utálok. Ha már Muppet-szerű bábokkal csinálsz horrort, akkor legyen annyi kreativitásod, hogy írsz mellé egy normális forgatókönyvet. És ne a trágárságra meg a parasztságra építs. Mert abból megélni nem lehet.

Somewhere (2010)

Kiégve

Sofia Coppola rendezőnő az ELVESZETT JELENTÉS című filmmel szerzett magának igazi hírnevet és elismerést, amit azóta rendre le-lebont minden egyes filmjével. Első filmje, az ÖNGYILKOS SZÜZEK szintén egy szakmailag elismert mű volt, ami lehetőséget adott neki, hogy valami nagyobbat csináljon, nemzetközileg jobban elismert színészekkel. Így készülhetett el az imént említett dolgozat Bill Murray (aki élete egyik legjobb alakítását nyújtotta) és Scarlett Johansson (szintúgy elmondható hogy emlékezeteset játszott) főszereplésével. Mindezek után készített egy filmet Kirsten Dunst-tal (MARIE ANTOINETTE), mely a hozzáértők szerint csak egy üres videoklip. 2010-ben pedig újra dobott egy csontot, amin lehet rágódni. Ezúttal egy sokkal rágósabbat, amit a közönség és a kritikusok egyaránt helyből ki is köptek, mondván hogy ez már tényleg emészthetetlen. Hová tűnhetett az a tehetséges ifjú rendező asszony, aki Bill Murray-ből olyan fantasztikus performanszot varázsolt elő? Hová tűnt az a hölgy, aki Tokio utcáit és az elveszettség érzését olyan hitelesen és remekül megragadta?

Új filmje gyakorlatilag majdnem ugyanazt a témát célozza meg, mely az ELVESZETT JELENTÉS. Itt is egy színész áll a középpontban, aki teljesen megcsömörlik a hollywood-i, dorbézoló, örömöket nagykanállal habzsoló élettől. Kiégés. Lelki válság. Önmagunk keresése. Mindez egy fiatal lány segítségével (Elle Fanning, aki a Stephen Dorff által játszott színész lányát alakítja). Láttuk már. Ismerjük a történetet.

A SOMEWHERE – ahogyan a kritikusok is leszögezték már előttem – valóban nem egy könnyű darab. Formai jegyei az előző filmjeihez képest sokkal letisztultabbak, olyan, mintha csak maga a csont maradt volna, a váz, mintha az összes hús le lett volna róla zabálva mások által. Nyilvánvaló rendezői akarat, hogy így nézzen ki. Nyilvánvalóan Coppola nem kívánt egy teljes mértékben közönségbarát filmet alkotni, nem próbálta meg lemásolni és utánozni kultuszfilmjét, hanem csupán a vázat fogta és egy letisztultabb darabot forgatott. Ez a letisztultság a filmen mindvégig ott van, levakarhatatlanul, a hangulat és az atmoszféra, a helyszínek és a dialógusok szűkre szabása mind a főszereplő lelkének belsejét hivatottak megidézni. Stephen Dorff színész (akire én legutóbb a PENGE első részében figyeltem fel) itt totálisan merev, kifejezéstelen arccal játssza végig a filmet, tekintetére mindvégig kiül az a bizonyos érzés, ami előbb vagy utóbb mindenkit utolér (vagy nem, ha szerencsés az ember és boldog életet él). Hétköznapjai annak ellenére hogy telve vannak ilyen-olyan forró kalandokkal, sajtókonferenciákra jár és díjátadóra, mégis teljesen üres életet él, erre pedig akkor döbben rá, mikor kislányával együtt tölt néhány napot.

Sokan unalmasnak fogják titulálni ezt a filmet. Sokan felállnak a moziban és kimennek a feléről, mert értetlenül bámulják csak a csendes, meditatív képeket a vásznon. Lesznek páran akik öncélú művészkedésnek látják majd. De az igazság az, hogy a SOMEWHERE igenis egy érett munka Sofia Coppolától. Nem olyan üdítően szórakoztató és melankolikus mint Bill Murray és Scarlett tévelygései Tokióban, annál sokkal keserűbb életképet szemléltet. Stilárisan lepusztult dolgozat, aminek egyetlen hibája talán, hogy ugyanolyan hideg és távolságtartó mint főszereplője. Mégis értékeltem ezt a filmet, pont a stílusa miatt, pont amiatt a dolgok miatt amiket utáltak benne a többiek. A rideg atmoszféra, a kilátástalanság érzete és a kitűnő, akár szimbolikusnak is mondható végejelenet miatt.

The Blood Bond (2010)

Michael Biehn minden idők egyik legalulértékeltebb színésze, akiről mindenki tudja hogy marhajó (mert mindenki látta a TERMINATOR első részét, az ALIENS-t meg miegymást), de sajnos keveset foglalkoztatják, valahogy neki mindig inkább a B-kategória jut, azon belül is mellékszerepek. Ez a film lett volna rendezői debütálása, de mint utóbb kiderült, Biehn elhatárolódik a kész alkotástól mint direktor, mondván nem az ő filmje, mert az utómunkálatokat átvette valaki más. Viszont az egyik főszerep az övé. Buksz is, nyersz is. Igazság szerint próbáltam nagyon szeretni ezt a filmet, mert az előzetes egy vagány, ütős kis retro-akciót ígért vérrel, verejtékkel, harcművészettel, mintha a nyolcvanas évekből maradt volna ránk, azonban az eredmény meglehetősen felemás. Egyrészről azért, mert érződik a filmen a rendezői gyengeség, a fájó pénzhiány és a forgatókönyv által sugárzott fogyatékosság. A sztori nagyon soványka, pedig talán lett volna benne potenciál, egy kis erőbefektetéssel akár jól is elsülhetett volna a dolog, de sajnos azt a benyomást kelti, mintha csak lazán összecsapták volna. Azon kívül sokszor olyan, mintha egy amatőr filmet (vagy tv-filmet) nézne az ember, a színészi játékok gyakran egész egyszerűen bénák, a dialógusok sem segítenek a helyzeten, sokszor rontanak az összképen, bár ha nagyon elnéző akarok lenni, akkor mondhatom azt: egy B-filmnél ez így van jól. Michael Biehn karakterét mintha egy archetípus-gyűjteményből rángatták volna elő, hazudnék ha azt mondanám nem áll jól neki, a kor rendesen megacélozta a tekintetét és az arcéleit, de neki is jutnak kínos pillanatok. A főszereplő csajszi is küzd, de sokszor alulmarad, ami a színészi képességeit illeti.

De nem mondhatom azt, hogy nincsenek a filmben jó pillanatok. Igazság szerint az akciók kifejezetten jók, tényleg a nyolcvanas éveket tükrözik, mindenféle kézikamerás bizbasz nélkül, a pofonok hangosak, és láthatóan a koreográfiára is ügyeltek, ez pedig nagyon bejött. Tehát amikor akcióra került sor, a film hirtelen marha élvezetessé vált, de utána vissza a mederbe.

Ha B-filmként nézzük, és nincsenek nagy elvárásaink a filmmel kapcsolatban, akkor jót szórakozhatunk rajta. Ha megfelelő hangulatba hozzuk magunkat. De egyébként sajnos nem lett annyira jó. A maga nemében egy helyenként baromi jó, de összességében középszerű munka lett az eredmény. Remélhetőleg Biehn másik filmje, a THE VICTIM már sokkal jobb.

Biutiful (2010)

Betonkemény melodráma.

No persze, mi másra számíthatnánk Alejandro González Iñárritu-tól, aki már jó párszor sokkolt minket többrétegű, nehezen emészthető, hatalmas odafigyelést igénylő mozijaival? Filmjeinek témája általában a halál, szerelem, élet, elmúlás, mindezeket pedig olyan hangnemben tálalja és olyan stílusban, amit aztán a mű megtekintése után napokig lehet elemezni és magunkban feldolgozni.

A BIUTIFUL talán az eddigi legmasszívabb alkotása. Ha szabad ezt mondani. A 21 GRAMM is egy remek dolgozat volt, de ha ehhez hasonlítjuk, akkor az egy sokkal kisebb film. Méretében és ambíciójában is, pedig az se volt semmi tényleg. Itt azonban Inárritu olyan magasra teszi magának a mércét, hogy attól félünk lefejeli, de aggódnunk nem kell, veszi az akadályt. Legalábbis mondhatni. Mindenesetre kudarcot nem vall, na de csak szép sorjában haladjunk, na. A konklúziót még toljuk magunk előtt.

A történet egy férfiról szól, aki megtudja hogy halálos beteg. Ez már önmagában elég húzós téma, sokféleképpen lehet hozzányúlni. A férfinak el kell tartania a családját, a gyárban meg kell felelnie, közben ilyen meg olyan ügyekbe bonyolódik, amik egyáltalán nem könnyítik meg a hátralevő napjait.

Mocskosul kemény film ez. Kemény, és ugyanakkor – ahogyan a címe is mutatja – gyönyörű. Gyönyörű, mert olyan érzelmek sorát jeleníti meg a direktor, amiktől a legtöbben ódzkodnak. Gyönyörű, mert nem köntörfalaz. Gyönyörű, mert egyfajta fura költőiség lengi át az egész művet, azon felül Javier Bardem játéka is rátesz egy lapáttal. A színész talán soha nem nyújtott még ennyire intenzív alakítást, ezért már csakis és kizárólag miatta érdemes megnézni, és muszáj értékelni az igyekezetét. Azon kívül fájdalmas és kemény, mert nem fordítja el az arcát, a főszereplő betegségének különböző fázisait szinte rossz nézni, a kamera a várost és a környéket a maga reális valójában mutatja meg legtöbbször, ami nem valami szívderítő látvány, továbbá maga a kontextus az, ami nehézkessé teszi a befogadást. Ez jó is meg rossz is. Egyrészt jó, mert ez azt jelenti, hogy kissé több idő kell a film értékeléséhez, fel kell dolgoznunk. Ezt jónak tartom. Viszont a melodráma egy kicsit így is sok, a végére könnyedén belerokkanhat a néző, a direktor túl sok súlyt rak a vállunkra, melyet nehezen bírunk el így elsőre. Ezért a hatás a mű fináléjában kétes. Ha kibírtad, meghatódsz. Ha nem bírtad ki, akkor csak nézed fáradt arccal és felfogod mi történik, de sírásra már nem lesz erőd.

Látjátok, fura hogy ennyire kétes érzelmeket váltott ki belőlem ez a film. Értékelem a direktor igyekezetét és a intencióját, a szép és naturalista képek sorozatát valamint Bardem világraszólóan zseniális alakítását, de úgy érzem ez sok volt így egyszerre. Időt kérek hát a befogadáshoz.

Jonah Hex (2010)

Lehetett volna ez a film sokkal jobb is, de rohadjak meg, még így is tudtam élvezni valamennyire. Sőt, láttam én ennél sokkal, de sokkal rosszabb filmeket is.

Josh Brolin egy elbaszott arcú fejvadászt alakít, akinek megölték a családját, és tud beszélni a halottakkal. John Malkovich (aki megölte Hex családját) pedig le akarja igázni Amerikát narancssárga golyókkal, amik itt tömegpusztító fegyverként működnek.

Igazából nehézkesen szedem össze a történetet, mert a film egyik legfőbb fogyatékossága az, hogy nem tud semmire se hangsúlyt fektetni. A forgatókönyv szétesik, nincs igazi koncepció, nincsen normális történet, pontosabban van, de olyan mintha nem lenne, mert képtelen elérni bármilyen hatást. A szereplők élettelenek, gyakorlatilag tíz perccel a film megtekintése után alig emlékszek rájuk, nem tudnám jellemzőkkel felruházni egyiket se. Kivéve Josh Brolin karakterét, ő nagyon jó volt a filmben. Abszolút badass volt a csávó, megvolt hozzá a hangja is. Kicsit olyan volt mint egy természetfeletti képességekkel felruházott Josey Wales, és még csak erőlködnie se kellett nagyon, hogy cool legyen és karizmatikus. A fickó így született. Akit még bírtam valamennyire, az Michael Fassbender, aki a főellenségnek a jobbkezét alakítja. Szadista fickó, és láthatóan élvezi hogy az lehet. Ez dicséretet érdemel, és bár igazi nagyjelenete nincs, sőt karaktere elsikkad, azért jó volt nézni ahogy Fassbender játssza. Malkovich szegény meg totálisan jelentéktelen és halovány, mint Hex fő nemezise. Megan Fox viszont nem idegesített, ez már jó.

Az akciók úgy gondolom egész jók voltak, legalábbis korrektek véleményem szerint. Volt egy-két jó robbanás. Az viszont érződik, hogy R-es moziként sokkal jobban működött volna, mert akadt volna egy-két potenciális gore-szcéna, úgyhogy haragszok az alkotókra hogy nem voltak elég merészek. Akadtak élvezetes pillanatok még, mint például amikor Hex tüzes kézzel arcon pancsolja Fassbender-t, az jó volt. Meg amikor a temetőben beszél az egyik hullával, az is tetszett. Ennyi.

Összesítve

Kidolgozottabb forgatókönyvvel lehetett volna a film sokkal jobb is. Kár hogy elszúrták, pedig potenciálisan kurvajó. Josh Brolin viszont így is menő, miatta érdemes megnézni.

Submarine (2010)

Szomjaztam erre a filmre, mint az az ember aki napokig járkál a sivatagban minden folyadék nélkül. Tudjátok, mint mikor Clint Eastwood a Jó, a Rossz, a Csúfban, amikor már tiszta cserepes a szája és az arca teljesen szét van csúszva mert a Csúf nem ad neki vizet. Na, hát ennyire. Talán túlzok, oké, lehet hogy annyira nem szomjaztam rá, csak próbálom hangsúlyozni és megmutatni, hogy ez az a film ami ott volt a radarom alatt és már vártam, mikor tekinthetem meg.

Richard Ayoade neve eddig nekem nemigen volt ismerős, nem rendezett semmi olyat amit ismernék, egy sorozatnak volt szereplője (Kockafejek, csak címről ismerem), és rendezett néhány sorozatot, de az igazi nagyjátékfilmes debütje ez az alkotás, a SUBMARINE. Ne tévesszen meg senkit a cím, ez se nem Beatles, se nem egy tengeralattjárós háborús mozi mint a Tengeralattjáró volt vagy az Atomcsapda. Sőt, oké a Beatles-párhuzam még olyan szinten él, hogy a főszereplők britek, és a főhős hasonlít a gombafejekre. Főként talán Paul-ra. Vagy John Lennon-ra, de most hagyjuk ezt, ebbe ne menjünk bele nagyon mert megkavarom saját magamat és belegabalyodok a szavaimba. Abból nem sülne ki semmi jó, úgyhogy próbálok összeszedett lenni és konkrét.

A SUBMARINE (tehát nem háborús film) egy 15 éves fiúról szól, aki egy igen különc egyén. Kicsit depressziós, szeret egyedül lenni, ahogy ő mondja: “A saját társaságomat preferálom.”, de egy nap megismerkedik egy szintén különc lánnyal. Összejönnek. Közben megtudjuk, hogy a srác szülei nincsenek már olyan hajdejóban mint azelőtt, már 7 hónapja nem feküdtek le egymással, alig szólnak egymáshoz, és Oliver feltett szándéka, hogy rendbetegye köztük a dolgokat. És persze közben a barátnőjének is “meg kell felelnie”. A csaj egyébként tényleg nagyon fura, meg az egész kapcsolatuk nagyon…Hogy mondjam…Mintha nem evilági volna. A lány tartózkodó, csendes, néhol borzasztóan őszinte, de azok a jelenetek amiken csak úgy bohóckodnak, játszanak és csókolóznak, az nagyon megkapó és mosolyra fakasztó. Egyik kedvenc jelenetem ebből a filmből. A sok közül. Mert van még jópár.

Salinger után szabadon

Ez a film talán az eddigi legjobb Zabhegyező-adaptáció. Nem, igazából nincs közük egymáshoz, mert ez egy másik regényből készült, de azért sok közös vonás van bennük. Mindkettő a tinédzser szétszórt, kételyekkel teli lelkébe, szívébe tesz pillantást. Mivel a Zabhegyező a kedvenc könyvem (ezt most már nyugodtan mondhatom, kb. 5-ször olvastam. semmi mást nem olvastam ennyiszer, őrült vagyok esküszöm), ezért örömmel néztem azt a filmet, ami a szellemiségét ilyen szuperül megidézi. A britekre jellemző száraz humorral átszőtt, helyenként szürreális mozi ez, kreatív, ötletes képi világgal nyakonöntve. Szellemes, remekül megírt dialógusok sorjáznak, a színészi alakítások mind zseniálisak (direkt használom ezt a szót, mert…tényleg azok), főleg Craig Roberts játéka az, mely egyből megfogja az embert, de Sally Hawkins és Noah Taylor is valósággal ragyognak.

Baromi hangulatos film a SUBMARINE, sokban hasonlít a HAROLD ÉS MAUDE című klasszikusra, leginkább a két főszereplő között vonhatunk párhuzamokat. Közben megidézi a francia újhullámos filmeket jó ízléssel, a zene úgy passzol hogy egy szavunk nem lehet, és tényleg…Nagyon beránt a cucc.

Annyi kifogásom volna, hogy a film felénél kicsit olyan irányba megy ami nem teljesen ér fel a zseniális nyitányhoz, de igazából ez csak szőrszálhasogatás.

Külön dicséret illeti az operatőrt, mert iszonyatosan remek képeket sikerült alkotnia, komolyan sokszor csak ámultam, pedig ez nem “az a fajta” film. És de mégis.

Összegezve?

Kisebb hibái akadnak, de ez még nem akadályoz meg abban, hogy nagyon szeressem. Tele van szívvel és lélekkel ez a film, kicsit feel-good mozi, de azért annál több. Igazi gyöngyszem. 2010-es ugyan, de inkább idénre sorolom, és mint olyan, helyet kap nálam végül a Top 5-ben. Ennyire jó. Ajánlom mindenkinek

BloodRayne 3: The Third Reich

Tudvalevő, én nem tartozok abba a csoportba mely minden megszólalásáért és filmjéért külön megkövezi Uwe Boll-t és azt követeli tőle, hogy “monnyon le!”. A fickó csinált néhány fos filmet, tény ami tény, de nem a legrosszabb filmrendező Hollywood-ban. Lehet hogy baszottul egocentrikus stílusa van, és volt egy-két beszólása ami arra enged következtetni hogy bizony nincsen tisztában a dolgok állásával, de szögezzük le hogy például a RAMPAGE egy meglehetősen figyelemre méltó és érdekes darab volt. Ahogyan a TUNNEL RATS is nézhető produkció, még akkor is ha akadnak kisebb-nagyobb hibái. A lényeg, hogy Boll bár lehet hogy nem a legjobb rendező, de tény hogy megvan a magához való esze, és ha megfelelő anyaghoz nyúl, akkor valami frappáns is kisülhet abból amit csinál. Ezért is gondolom, hogy ez az “utáljuk Boll-t” kicsit már idejét múlt és avítt vélekedés. Lejárt lemez, hogy úgy mondjam.

Nos, az előbbi bekezdésből a kedves olvasó azt gondolná, hogy ezúttal is beletrafált a germán rendező, és hogy arról fogok írni, hogy mennyire meglepően jó lett a BLOODRAYNE harmadik epizódja. Hogy érdemes megnézni mert Boll már tényleg jó rendező lett. Ez azonban nem igaz. Hazudnék ha azt mondanám hogy szerettem ezt a filmet, sőt az is hazugság volna ha azt állítanám: szórakoztam rajta. Mert tudvalevő az is, én szeretem a rossz filmeket, bizonyos esetekben nagyon is tudom őket élvezni és hajlamos vagyok egyes filmeket csak azért az egekig magasztalni mert annyira pocsékak, hogy azt már tanítani lehetne, de nem ebben az esetben. Sajnos akármennyire kedvelem a fickót, erről a filmről egy árva pozitív szót nem tudok mondani. Pedig esküszöm, az előzetes alapján tetszett. Komolyan rá voltam készülve hogy látok egy jófajta trash-t, sok vérrel, akcióval, egy javított Boll rendezésében, aki tanult az első rész hibájából (azért említem csak az első részt, mert a másodikat nem volt szerencsém még látni) és megtanulta hogyan kell cselekményt és színészeket vezetni. De olybá tűnik, ez tipikusan a “kettőt előre, hármat vissza” esete. Érthetőbben fogalmazva: az utóbbi időben ugyan javuló tendenciát mutatott a direktor úr, de ezzel a filmjével visszalökte magát a kezdetekhez.

Kezdjük a legalapvetőbb problémával, a történettel. Van a főszereplőnk, a hősnő, a dhampir csaj. Vannak felkelők. A helyszín a náci Németország, az idő természetesen a II. világháború. Az igazság az, hogy leírnám én a történetet de nehézségekbe ütközök mert nemigen van olyan itt. Illetve akad. Néha elejtenek egy-két megjegyzést a szereplők melyből a néző arra következtethet hogy a forgatókönyvíró fejében volt egy apró szikra, valami történetre gondolt írás közben, de hogy kurva lusta volt leírni, az egészen biztos. De a film játékidejét nézve, ezen nincs is mit csodálkozni. A BLOODRAYNE másfél órás sincsen, szóval mondhatjuk azt, hogy ha hosszabb lett volna akkor jobb lett volna. De ne mondjuk ezt, mert ami azt illeti, ez az egy óra és 9 perc így is elég borzalmas volt, bele se merek gondolni milyen lett volna ha 100 perc lett volna mondjuk. A történetet tehát felejtsük el, a cselekmény kb. annyiból áll hogy harapnak, náci doktor vizsgál, főhős kaszabol és néha kefél. Ennyi és nem több. Ami a szereplőket illeti, hiú ábránd volna azt várni hogy lássunk konkrét karaktereket, mert annak is híján van ez a cucc. Egyik szereplő iránt se éreztem egy csepp szimpátiát se, a felkelőknek semmi jelentőségük nem volt, és gyakorlatilag egyetlen jelenlevőnek se volt semmi jelentősége az égegyadta világon. Ilyenformán pedig az a kevés akció hiába véres, a szexjelenetekben hiába vannak csöcsök, nem elég jók ahhoz hogy elvonják a figyelmet a “történet” über-fogyatékosságairól. Na jó, a mellek jók voltak. De a főhősnőt inkább tudnám egy pornófilmben elképzelni. Ennyire tehetséges volt.

Ha már a szexjeleneteknél tartunk, a filmben kettő is van. Mindkettő nevetségesen random és totálisan felesleges. Persze, mondom…Jó mellek. De ez kevés ahhoz hogy élvezzem a filmet.

Röviden tehát, a sorozat harmadik része annyira rossz mint az első volt. Unalmas, érdektelen, egész egyszerűen ROSSZ minden értelemben. Értelme nincs annak hogy megnézzük, aki hozzám hasonlóan megkedvelte valamelyest Boll-t, az kerülje el ezt a filmet, mert még a végén visszaesik és újra utálni kezdi szegény fickót.