Tintin kalandjai (2011)

Spielberg az elmúlt évben két filmmel is megajándékozott minket. Mindkettő egyfajta visszatérés a régi énjéhez. Míg a War Horse egy nagyszabású kalandfilm jókora giccsel nyakon öntve, addig a Tintin című filmje már inkább a felhőtlen, gyermeki lelkesedéssel készült kalandfilmjeihez tartozik. Igen, olyan alkotásokról beszélek, mint az Indiana Jones és társai. De míg a lovas produkciója több szinten csalódást okozott, addig ez egy igazán kielégítő munka. Sőt, továbbmegyek. Hosszú évek óta ez a legjobb, legszórakoztatóbb filmje.

Maga a film egy képregényből nőtte ki magát, gondolom mindenki találkozott már imitt-amott Tintin nevével. Ki képregényekben olvasta őt, ki rajzfilmsorozatban látta, most pedig nagy vásznas produkció lett belőle, a számítógépes technika legfejlettebb eszközeivel elmesélve. Őszintén szólva meglehetősen szkeptikus voltam még anno, mert a normális animációs filmeket ugyan szeretem (lásd: Wall-E, Toy Story, stb…), de ennek a Robert Zemeckis-féle “animációs-élőszereplős”-filmeknek nem vagyok nagy rajongója. Pusztán azért, mert hiába próbálkoznak, tökéletesen nem tudják visszaadni az adott színészek arcvonásait, tekintetüket. Legalábbis ez volt eddig a helyzet, de ami azt illeti, itt ezt szinte tökélyre vitték. Most sem tökéletes, de ezúttal csak néha, nagyritkán volt az az érzésem, mintha mondjuk egy számítógépes játék bemutatóját nézném. Örömmel jelenthetem be, hogy minden szkeptikus attitűdöm ellenére a Tintin teljes mértékben levett a lábamról. Ennek azért is örülök, mert – mint említettem – Spielberg mostanában képtelen volt teljes mértékben elkápráztatni engem.

A film abszolúte az Indiana Jones-művek szellemében készült. Sodró lendületű, sokszor lélegzetelállító akciók követik egymást (a végén az a vágás nélküli üldözés jelenet egész egyszerűen kurvára bravúros), és telis tele van az egész cucc szellemességgel, kreativitással és remek gegekkel. Bő másfél órás játékidőben mozog az egész, nincsen túlnyújtva és nincsen túlbonyolítva, semmi üresjárat vagy ilyesmi. Spielgberg rég volt ennyire sziporkázó. Egyedül a forgatókönyv lehetett volna egy kicsivel jobban kidolgozott, de még ezt is megbocsátom, mert elképesztően old-school volt mindenestül és egy percre nem lankadt a figyelmem. Tehát örülök. Spielberg, ha csak egy film erejéig is, de újra lenyűgözött és seggbe rúgott elég rendesen. Képtelen vagyok belekötni.

 

Hadak útján (2011)

Spielberg az elmúlt jónéhány évben képtelen volt engem levenni a lábamról. Hiába nyúlt sokat ígérő science-fiction témához (Különvélemény, A.I.) vagy tért vissza Indiana Jones karakteréhez (Indiana Jones és a…), a katarzis elmaradt. Hiába a sok jó ötlete, hiába tudja valóban élettel megtölteni a képeket, gyönyörű, jól beállított szcénákat produkálni, valamit félúton a karrierje során elvesztett és nem nagyon tudta azóta visszaszerezni. Pedig látszólag mindig megvan minden a későbbi filmjeiben is, és mégis hibádzik valami. Vagy pedig szimplán a stílusa az, ami néha kivágja nálam a biztosítékot.

Legújabb filmjének előzetese kvázi beígérte azt, hogy a jó öreg Steven visszatért a nagyszabású, jó kiállású eposzok készítéséhez. Szélesvászon, magasztos zene, naplemente, harc, verejték, becsület, dicsőség…Stb. Néztem a trailert és az volt az érzésem, hogy Spielberg végre visszatért és formában lesz, megint ad valamit a filmvilágnak, amit évek múltán is előveszünk és könnyes szemekkel nézzük végig huszadik alkalommal is. Na persze sejthettem volna, hogy valami bűzlik Dániában. A helyzet az, hogy rég voltam ennyire szétszakítva egy film által. Tegnap a mozit enyhén frusztrálva és kissé csalódottan hagytam el, mert itt bizony sok minden nem stimmel és nem hinném hogy teljes mértékben velem volna a gond. Úgy ültem be, hogy akartam szeretni és őszintén szólva sokszor sikerült is belemerülnöm ebbe a cukormázas világba. Ugyanakkor nem egyszer szerettem volna fejjel beleborulni a popcornos zacskóba, mert a Hadak útján nincs híján a jó öreg spielberg-i szentimentalizmusnak. Ha ez még nem volna elég, sajnos gyakran lapossá válik. Két és fél óra nem feltétlen sok idő, ha jól van elosztva, itt viszont totálisan el lettek tévesztve az arányok.

Igaz ami igaz, a történet és maga a koncepció egészen érdekes (vagy totálisan érdektelen, nézőpont kérdése az egész): egy ló, akinek a neve Joey, gyakorlatilag végiggázol az I. világháború poklában. Összebarátkozik egy angol sráccal aki felneveli őt, majd a háború kezdetekor szétszakadnak. Az angoloktól átkerül a németekhez, onnan egy francia kislányhoz, és minden kínt átél, mire újra visszakerül a sráchoz, hogy aztán happy end-del zárjuk le a napot. Szerintem nem túl nagy spoiler, ha elárulom hogy happy end van a végén, tekintve, hogy Spielberg-filmről van szó. Ezt már megszokhattuk a “mester”-től, hogy szereti a filmjeire kvázi ráerőltetni a boldog végkifejletet, többek között ezért is szoktam az elmúlt jópár évben készült filmjeitől gutaütést kapni.

A gond ott van leginkább, hogy meglehetősen túl van nyújtva a dolgozat és bizony belekerült nem egy, hanem több üresjárat is, és tényleg sokszor vontatottá és unalmassá válik az amúgy csodaszépen fényképezett alkotás. Igen, újból Janus Kaminski áll a kamerák mögött, aki itt szeret eljátszani a plánokkal, nagytotálokkal és úgy mindennel ami a nagyszabású műveket jellemzi. Igazi eposzt kívántak együtt letenni az asztalra, mégis hiányzik egy csomó minden. Potenciálisan egy zsebkendő-áztató cuccal van dolgunk, ámbár talán velem van a baj, hogy egyszer sem éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, nem támadt kedvem sírni. Talán a kőszívűségem az oka vagy pedig Spielberg valóban elnézett valamit. Személy szerint az utóbbira tippelek.

A színészekkel úgy nagy általánosságban nincs túl nagy gond, igaz a főszereplő srác néha idegesítő a folytonos “mindjárt sírok”-tekintetével és hanghordozásával. Tom Hiddlestone jó volt, Toby Kebell is, nem lehet igazán panaszra okunk de senki nem kiemelkedő. Talán Emily Watson az, ha jobban belegondolok. Az akciók is remekbeszabottak, grandiózus kivitelezettségűek, és van néhány olyan jelenet, ami tényleg arra készteti a nézőt hogy előre dőljön a székében és konkrétan rászegeződjön a tekintete a vászonra, de ez mégse elég. Nem elég, mert a úgy éreztem hogy a játékidő többségében kedvenc rendezőnk inkább erőlködött mintsem kreatívkodott volna, szellemessége is jobbára elhagyta őt (hát mi a helyzet azzal a libával? de komolyan. miért van ott a filmben?), néha azt éreztem hogy egy Disney-produkciót nézek. Nincs baj egyébiránt a Disney-vel, nem kívánom szapulni.

Még mindig kettészakítva érzem magam a film által. Egyrészt jó, mert bírtam hogy nem erőltettek bele felesleges romantikus szálat és tényleg a LÓ volt a főszereplő (habár nem mindig tudtam teljes egészében azonosulni vele, lehet azért nem bőgtem). Szóval egy pont oda. A zene is szép. Még egy pont. Az operatőri munka kiemelendő. Oké, újabb pont. A “szabadítsuk ki a lovat”-jelenet zseniális. Az is plusz két pont, hogy Joey-t nem egy patriótának írták meg, mert szépen összehaverkodik a németekkel, az angolokkal, a franciákkal (apropó, a francia fejezet is elnyerte tetszésemet). Mindazonáltal úgy gondolom inkább vagyok negatív (vagy inkább közepesen pozitív) véleménnyel mint jó véleménnyel. Nem rossz, de nem is túl jó. Szentimentális a végletekig, optimista és ez így szuper meg minden, de Steven Spielberg-nek össze kéne lassan szednie magát, készítenie kellene egy újabb olyan filmet ami inspiráló hatással van a nézőre, és amitől az embernek egyből kedve támad filmet készíteni a saját udvarán.

Utódok (2011)

“Clooney végre bebizonyítja, hogy jó színész.”

Azt hiszem bal lábbal kezdjük ezt az egészet. Bevallom őszintén, soknak tartom néha ezt a Clooney-”szapulást”, miszerint ő nem egy nagy színész, de ebben a filmben bizonyítja hogy mégis az. Ebben persze van egy féligazság, mégpedig hogy Mr. Cool itt ténylegesen levedli minden sármos attitűdjét és egy másfajta szerepben tündököl. Itt nem hidegvérű vagány, hanem egy totálisan más szereptípussal próbálkozik, és valljuk be: ez IS jól áll neki. De hogy nem eddig miért nem tartották őt egyesek jó színésznek, az számomra majdhogynem teljesen érthetetlen. Szerény véleményem szerint ő minden idők egyik legszimpatikusabb, legkarizmatikusabb színésze, aki még rendezőként is képes volt bizonyítani a nagyérdeműnek jól megválasztott témákban készült dolgozataival. Itt sem néz ki máshogyan a helyzet, Alexander Payne elég szépen beválogatta őt legújabb filmjébe, idősödő korára adott neki egy hálás szerepet. Hadd dicsérje a szakma, hadd szüneteltesse még kicsit a szokásos manírjait (mondjuk ugyanilyen jó választás volt az Amerikai főszerepére, sajnos azt azonban nem nagyon ismerte el a jónép…pedig fantasztikus film). Persze C. teszi mindezt jóízű nyugalommal és kissé félvállról, mintha csak azt mondaná: Ugyan, mit nekem Oscar? Node…Meglehet, kissé elsétáltam, sietek vissza. Nézzük csak meg, milyen is maga a film.

Az Utódok több szempontból is – hangulatát tekintve például – emlékeztet a tavalyi The Kids Are All Right című leszbikus opuszra csakúgy, mint a többéves Little Miss Sunshine-ra. Mindkét, pontosabban mindhárom film a hétköznapiságból merít. Hétköznapi karakterek kerülnek bizonyos helyzetekbe, döntés-szituációkba, melyek többé vagy kevésbé felforgatják az életüket. És mindhárom film középpontjában ott virít nagybetűkkel hogy CSALÁD. A család jó, a család mindenek felett. A The Kids Are All Right-ban Julienne Moore került dilemmába nemi identitását illetően, a Little Miss Sunshine-ban pedig egy egész família lett próbára téve egy utazás alkalmával. Az Utódokban George Clooney élete nehezül meg felesége balesetét követően. Coming-of-age történetnek is nevezhetjük, hiába tapossa az ötvenet a főszereplő, fel kell hogy nőjön az apaszerephez, és ahhoz, hogy eltartson egy családot. Hogy levetkőzze munkamániáját.

A mű legfőbb pozitívumai közé tartozik a főszereplő alakítása, azon kívül pedig maga a hangulat. Könnyed, mondhatni rendhagyó feel-good atmoszféra övezi át az egész filmet, végig duruzsol a fülünkbe a hawaii muzsika, a tájak szépek, az operatőri munka finom és érzékeny, és bizony akad jónéhány remek beköpés vagy szófordulat (Robert Forster, mikor bepancsol a kölyöknek, egészen zseniális). Könnyed hangvételbe csomagolja a direktor a súlyosnak mondható mondanivalóját. Beszél családról és megbocsátásról, halálról, becsületről és még sok minden másról. A didaktikusságot sokszor megüti és néhol át is ugorja a lovat, de sose annyira hogy ízléstelen legyen és giccses. Mindezt figyelembe véve kicsit ott bukik el a film, hogy bizony sokszor túl könnyed és túl sok mindent szeretne mondani, ezért nem mindig lehet érezni a dolgozat súlyát. Ez idáig nem is volna baj, ha nem ajnároznák agyon a filmet mind a kritikusok, mind pedig a nézőközönség, és így bizony óvatlan mozilátogató számára a film végén talán az a gondolat sejlik fel, hogy: túlértékelt. Talán így is van, őszintén szólva kissé frusztrálva éreztem magam a szűk két óra alatt. Mert míg tényleg, nincsen rosszul megírva, sem eljátszva, kellemes időtöltésnek lehet mondani könnyű szívvel, mégis több helyen parányit félresiklik. Több szál nincs tökéletesen kibontva és értelmezve, akad egy-két felesleges karakter és a végére nem egészen világos, hogy pontosan mit akart kifejezni a rendező. Persze, kapunk sokmindent…De nem eleget, az ígéretéhez képest. Ezért érzem túlzónak az Oscar-jelölést. De ha ezen túltesszük magunkat, kellemes élményben lehet részünk. Humorral, könnyekkel és szeretettel. És hát Clooney tényleg jó. De ezen nem kell annyira meglepődni.

 

A három testőr (2011)

Paul W.S. Anderson számomra egy “egyszer talál, egyszer félretrafál”-típusú rendező. Filmjei jobbára harmadrangú marhaságok, de olykor képes összehozni ebben a kategóriában valami pofátlanul szórakoztatót. Guilty pleasure-t mondanék, ha még jobban akarnám ezeket az alkotásokat jellemezni. A Death Race, a Resident Evil is ezen kategóriákba sorolandók, és most A három testőr is. Pedig utálni kellene ezt. Egy klasszikus, nagyapáink által holtig szeretett regénynek az adaptációjáról van szó, melyet annyi helyen erőszakol meg, ahány helyen tudtak. Anderson fogta a matériát és totálisan a maga képére formálta. Egy olyan alternatív univerzumban játszódik ez a film, ahol a három testőr igazi badass, a Milady szexi “kettős ügynök”, az akciók pedig szégyentelenül túl vannak stilizálva. Talán ott lett pont eltalálva az egész, hogy olyannyira semmibe vették a cucc klasszikus mivoltát, annyira pofátlanul kicsavarták minden részét, hogy túljutott azon, hogy fel kellene háborodni rajta.

Egy féktelen és akciódús átirat készült itt B-módra, ami ugyan híján van épkézláb történetnek vagy jó érzékkel megírt dialógusoknak, de mégis működhet azok számára, akik nem határolják el magukat. Perszehogy ostoba film. Perszehogy idióta az egész és néhol arcpirító, ha belegondolunk: mindez Dumas klasszikusának nyomán készült. De a rajzfilmszerű, látványosan és jól kivitelezett akciójelenetek meg a tempó simán eladják a filmet, és akkor Milla formás lábairól nem is beszéltem. Amik dögösek. Ez ellen semmi kétség. És hogy milyenek úgy amúgy a színészek? Vállalhatók. Ray Stevenson hozza a karizmáját, Christoph Waltz nem zavar sok vizet, Mads Nikkelsen pedig megint félszemű, amellett pedig nagyongonosz. Lehet szidni, tényleg…De nem lehet nem szeretni a film őszinteségét. Szórakoztatni kíván csupán, és ezt jól csinálja. Ami azt illeti, mérföldekkel jobban, mint Michael Bay Transformers-opuszai, pedig hasonlóan idióták. De itt még az akciók is sokkal jobban vannak megrendezve, a vágás nem nehezíti meg a dolgunkat, látunk mindent. Ez jó. Ez tetszik.

Persze, lehet hogy csupán jó hangulatban voltam, és azért tetszett annyira. Mindenesetre jó kis szórakozás ez, még akkor is ha bűnös a szentem.

 

 

Kritikák röviden

Néztem egy-két filmet az elmúlt pár napban, amikről most nem írnék hosszabban, csak így gyorsan. Volt köztük jó, kevésbé jó és akadt borzalmas is. Vámpírok, sorozatgyilkos anyuka, stb…Hétvégén lehet meglesem a The Iron Lady-t moziban, és még itthon is vár egy csomó film, amit meg akarok már lesni sürgősen. Addig is…Itt vannak ezek.

ALKONYAT: HAJNALHASADÁS – 1. RÉSZ

Tudom, tudom. Mit is vártam én ettől? Igazából az égvilágon semmit, de úgy gondoltam, hogy ha már az előző részeket is láttam, megnézem ezt is, mert a kíváncsiság azért hajt (még ha minimálisan is), és olykor üdítő érzés tud lenni megnézni egy rossz filmet. Mert kétség nem fér hozzá, ez egy rossz film. Vámpír-mitológia úgy ahogy van kidobva a kukába, de ha ezen túl is tesszük magunkat, még így is van min vakarnunk a fejünket. Kezdve azzal, hogy másfél óra úgy telik el, hogy nem történik semmi (de tényleg semmi), az első percben Taylor Lautner letépi a pólóját, Edward szomorú, Bella szomorú, és terhes lesz. A végén felpörögnek az események, és nem mondom, volt egy-két korrekt megoldás, de ezt csakis önmagához képest lehet értelmezni. Így is vacak film, amit egyszerűen felesleges volt elkészíteni, sőt: megírni. Csak lenne már vége ennek az őrületnek…

KOSZORÚSLÁNYOK

Az elmúlt év egyik leginkább túlértékelt filmje. Úgy értem, 90% a Rottenen, ami azt mutatja, hogy a kritikusok imádták. Most pedig Oscarra is jelölték, ami méginkább arcpirító. Feleslegesen túlnyújtott gusztustalankodás az egész, két órányi tömény klisé, alpári humor és pofoznivaló női karakterek, kevés értékelhető humorral. Oké, a végén összeszedte magát és becsúszott egy-két jó pillanat, de olyan ez mint az Alkonyatnál. Nem teszi jó filmmé, csak azt jelenti, hogy önmagához képest nyújtott valamit. Ez pedig édeskevés. Ha legközelebb is ehhez hasonló szart jelöl az Akadémia Legjobb forgatókönyv kategóriában, bojkottálom az egészet.

TITKOS GYILKOS MAMA

Na ez a film kedvemre való volt. Csontig maró szatíra, fekete humorral és egy csipetnyi társadalomkritikával, bár utóbbit nem akarom túlságosan ráerőltetni. Kathleen Turner abszolút eltalálta a szerepet, zseniálisan hozza a családját mindentől védelmező kispolgári háziasszonyt. John Waters rendező nem fogja vissza magát, abszurdabbnál abszurdabb fordulatokat vesz a cselekmény, a végére pedig tátott szájjal bámulja az ember a képernyőt hogy “Jézusom”. Romlott egy alkotás ez, romlott emberekről, a szó legnemesebb értelmében. Nem éppen feelgood-film, de aki meg van áldva némi beteg humorral, annak mindenképpen ajánlott látnivaló.

SEBEZHETETLEN

Minden kétséget kizáróan a legjobb szuperhősfilm a Hihetetlen család mellett. A forgatókönyv abszolút minimalista, Bruce Willis és Samuel L. Jackson egyaránt csúcsformában, a rendezés pedig elegáns. Elegáns, visszafogott és az atmoszféra piszkosul odaver. Ne számítson senki nagy számítógépes effektusokra, felesleges erőfitogtatásra, ez a film olyan, mintha egy Superman-képregényt a sorok között olvasva értelmeznénk. Nem popcornfilm, hanem komoly hőstanulmány, plusz hab a tortán, hogy eredeti ötlet alapján készült. Folytatás talán várható, de őszintén szólva kétlem, hogy Shyamalan a befejezés okozta elvárásoknak meg tudna felelni. Mindenesetre ezt tekintem az ő mesterművének.

FATHER’S DAY

Nem, nem a Robin Williams-féle filmről van szó. Ez a film a legújabb kísérlet arra, hogy a köztudatba visszahozzák az exploitation fogalmát és hogy a grindhouse-ba új életet leheljenek, továbbá hogy Tromát feltámasszák. Utóbbi kettő abszolút sikeres, bár nem vagyok tökéletesen elégedett a kész filmmel. Egyrészről elképesztően szórakoztató, otromba és pofátlanul szadista, másrészt pedig néhol túl ütődött és és hülye, hogy komolyan lehessen venni. A befejezés viszont a maga nemében egészen mesteri, és végtére is kielégítő alkotás kerekedett. Az effektek kézzel készültek, egy-két jelenet volt, ahol az olcsóság szagát lehetett érezni, de úgy összességében egész jól lett megcsinálva, a zene pedig baromi jó. Exploitation-fanoknak kötelező, Tromásoknak is. Remélem a Dear God No! is hamarosan nézhető lesz, mert kíváncsi lennék az hogyan sikerült.

TÖRJÖN KI A FRÁSZ!

Kissé frusztráló, mert úgy gondoltam hogy ütni fog ez a film, de végeredményben annyira nem vett le a lábamról. Valahogy a poénok nincsenek teljesen a helyükön, sokszor azt éreztem, hogy csupán arra szolgál a film, hogy néhány szellemes trükköt elsüssenek (de azok a trükkök is mára már nagyon elavultak, CGI-nál sokszor kilóg a lóláb). Szórakoztatónak szórakoztató, főleg  a végén vadul be a történet, az tetszett nagyon, de nem is tudom…Valahogy el van számolva. Hiába néhány jó poén, néhány jó ötlet, hiába érezni hogy Peter Jackson jót szórakozik saját kreativitásán, valami akkor is hiányzik. Helyenként erőltetett, ámbár egy péntek esti szórakozásnak megteszi.