Aztán a Sebhelyesarcút minek újracsinálni?

A kérdés adott. David Ayer írja a forgatókönyvet. Persze, De Palma is Hawks-ot rimékelte, de az más tészta. Most tényleg. Nem kell. Már van egy mestermű. Nem kell új, mondom nem!

Pók (2002)

Nagy tisztelője vagyok David Cronenberg munkásságának, de ezzel a filmmel kissé keményebb fába vágta a fejszéjét. Korai filmjeivel ellentétben ebben a 2002-es alkotásban nem a testi metamorfózisra koncentrál és nem a gusztustalan FX-re, a gore-jelenetekre, hanem egy ízig-vérig pszicho-thrillert/drámát óhajtott megcsinálni, mely egy férfi elméjének legmélyebb bugyraiba hivatott alámerülni. Na most, a SPIDER nem egy könnyű darab. Ez elmondható a rendező többi filmjére is, egyiket se olyan könnyű végigülni ilyen-olyan okok miatt. Más alkotásainál a gore az, amely megnehezíti egyes emberek számára a befogadást, itt azonban nem az erőszak üli meg a gyomrot (abból kevés van, az a kevés se olyan megrázó), hanem a lélektan. Nem vagyok biztos abban, hogy imádom ezt a filmet, mert tényleg nem könnyű feldolgozni a látottakat, az viszont mindenképpen elmondható, hogy hatásos dolgozat, amely kerül minden kompromisszumot és mainstream-be hajlást.

Amit még Cronenberg javára lehet írni, az a színészvezetés. Ralph Fiennes már az első jelenetével megfogott, elképesztő hitelességgel formázta meg az agyilag bomlott figurát, aki folyton motyogva beszél az orra alatt, haja csapzott, négy inget hord egyszerre (“A ruha teszi az ember. Minél kevesebb az ember, annál több ruhát igényel.” – mondja az egyik lakó a filmben Fiennes karakterére utalva), tényleg el lehet hinni róla hogy nem épelméjű fickó. Nem a színészt látod, hanem magát a karaktert akit megformáz, ez pedig abszolút az ő érdeme. A többiek is nagyot alakítanak, Gabriel Byrne iszákos, nejét folyton csaló apa szerepében brillírozik (sok hálás jelenet nem jut neki, de megállja a helyét, aztán még Miranda Richardson az, akit ki kell emelni, ő is remek volt.

Az operatőri munka rideg, ahogyan a hangulat is, hiába másfél órás csupán a dolgozat, nem röppent el olyan könnyedén, elég nehéz alkotás kerekedett. De amúgy meg nem is várható el egy ilyen témájú filmtől, hogy könnyen elszálljon, ebben rejlik többek közt az erőssége, hogy nem hagyja magát olyan könnyedén lenyeletni. Mindenesetre kijelenthető róla, hogy egy komplex, hatásos, komoly és sokak által kissé alulértékelt filmről van szó, mely nem lesz ugyan a kedvenc C. filmem, de mégiscsak megér egy misét.

Waiting For the Train While Smoking a Cigarette

Ma délelőtt muszáj volt valami kreatívkodnom, ezért körülnéztem a kamerám memóriájában, ugyan miféle felvételek léteznek benne. Megtaláltam ezt. Megtaláltam, és felcsillant a szemem. Majd vágni kezdtem. Zenét raktam alá. Megint csak azt mondom, hogy az eredmény nem lett olyan nagyon speciális, de mégis örömmel dolgoztam rajta, már hiányzott ez, hogy vagdossak meg szerkesztgessek, komolyan. Jót tett a lelkemnek. Újfent fekete-fehér a szín, a zenét Godard egyik filmjéből kölcsönöztem, történet nincs (hacsak nem nevezhető történetnek az, hogy egy lány vonatra vár, miközben cigarettázik). Oké. Na mindegy. Ennyi.

Szörnyecskék (1984)

Ez baromi jól jött. Fene se gondolta volna amúgy, hogy ezt a filmet Chris Columbus írta. Az, aki a Reszkessetek betörőket is csinálta meg a Harry Potter első két részét, komolyan meglepett, mikor megláttam a nevét. Nincs a fickó ellen semmi kifogásom, csak meglepett, ennyi az egész. A rendezőről viszont tudomásom volt, Joe Dantét tudtam, ezen kívül még jópár családi produkció mögött ő állt, többek között még azt a Looney Tunes-filmet is ő rendezte amiben Brendan Fraser a főszereplő és Steve Martin a gonosz (ha tudásom nem csal, anyagilag és szakmailag is bukott ez a cucc, de néhány helyen olvastam hogy igazából nem is rossz film). Na, a Szörnyecskék egy korai remeke ennek az emberkének, amiben a kis zöld dögök ellepik a várost, terrorizálva a lakókat.

Szóval ami leginkább ledöbbentett a filmmel kapcsolatban az az, hogy mennyire durva. Nem “annyira” durva, de ha családi filmként nézzük, akkor bizony néhol rezeg az a bizonyos léc, látszik hogy nem ilyen giccses-édes mozit kívántak készíteni, hanem valamit, ami a felnőttek számára is bír szórakoztató értékkel. Például itt emberek is halnak meg, plusz elhangzik minden idők egyik legbizarrabb karácsonyi története, amit ember nem felejt el, ha egyszer hallja. Ezért mondom, sokszor túlmegy a határon a cucc, de pont ebből nyeri a báját az egész. Mert nem fél túlmenni a határon, ettől válik emlékezetessé és abszurdan szórakoztatóvá.

Az első fele a filmnek még csak bemelegítés, kicsit lassúnak is tartottam, a szokásos klisék felsorakoztatása mellett látunk néhány édes jelenetet (Gizmo marha aranyos), kissé lúzer főszereplőt megismerjük, a családja is hasonlóan fura, a szomszéd gonosz kurva, a hangvétel kellően családi.

Onnan kezd eldurvulni a helyzet, amikor a fiú megszegi a szabályokat (ne etesd Gizmót éjfél után, ne érjen vízhez), és sokszorozódik a kis lény. A replikák azonban gonosz kis férgek, akik rohadtul alattomosak és utálnivalóak. Innentől kezdve szép lassan elszabadul a pokol, egyre abszurdabb hangnemet üt meg a cucc, a finálé pedig eszméletlenül hisztérikus és fantasztikus.

Baromi szórakoztató egy film ez, ezerszer inkább ezt nézetném meg egy kisgyerkőccel mint a Transformers-mozikat. Tényleg, a kezdeti finomkodás után annyira belelendül a film, hogy csak nézel. Kötelező! Karácsonykor elő kell venni.

A texasi láncfűrészes mészárlás (1974)

Szeretném néha fejbe vágni egy szívlapáttal azokat az embereket, akik a 2003-as TCM-re tekintenek úgy, mint definitív Bőrpofa-filmre. Ezen emberek többsége általában nincsen tisztában azzal, hogy készült egy láncfűrész-mozi ’74-ben is, és annak pedig pláne nincsenek tudatában, hogy a régebbi (eredeti) film sokkalta jobb, mint az, amelyik Jessica Biel főszereplésével készült, Michael Bay rendezőzseni (nem az) pénzéből. Nos, azoknak szeretném ajánlani ezt a klasszikust.

Tegnap láttam össz-vissz másodjára ezt a művet. Először még a youtube-on néztem meg pár évvel ezelőtt, akkor is tetszett, de nyilván az ember nem tud úgy normálisan értékelni egy ilyen filmet, ha egy megosztó oldalon nézi számítógépen. Az egész más úgy. Szinte sértés a mű számára, ha így tekinti meg az emberfia, ezért ezzel nem is dicsekszek, de muszáj volt leírnom. Meggyóntam bűneimet, most már leesett az a kő a szívemről. Esküszöm nyugodtabb lettem. Szóval ezt a filmet Tobe Hopper rendezte, akiről annyit érdemes tudni, hogy…Nos, ezt a filmet rendezte, ezek után pedig igazán nagy filmje egy sem volt, egyik alkotása se ért fel ehhez az ominózus dolgozathoz, azóta is próbálja újra meg újra felfedezni saját tehetségét, de nem megy neki. Mindenesetre így is muszáj felnézni rá, hiszen ha ő nincs, akkor nincsen ez a film. Akkor pedig a horrorrajongók szegényebbek lennének egy mesterművel.

Oké, most már világossá válhatott az eddig leírtak alapján, hogy tetszett ez a film. Maximális pontszámot adok rá. Azért, mert kurvajó. Najó, kifejtem. Először is, maga a stílus amelyben fogant a film. Már-már dokumentarista felfogásban készült a TCM, a képi világ, az operatőri munka is ezt az érzetet kelti. Az egész olyan faragatlan, csiszolatlan, piszkos és nyugtalanító. Maga a film is olyan kellemetlen érzést ad a nézőnek, mintha koszos lenne, mint amikor valami van a fogad között de nem tudod kipiszkálni. Vagy rosszabb. Rettentő mód tetszett tehát a képi világ, amellett a zene is elnyerte tetszésemet. Oké, nem igazán lehet zenének nevezni, inkább zörejeket hallhatunk itt, de passzolt a képekhez. Nincsen olyan jól felismerhető dallam, mint a HALLOWEEN-ben, csak zajokat hallasz, amik csak még nyugtalanítóbbá és nyomasztóbbá teszik az amúgy se túl sok jó kilátással bíró helyzetet.

A hangulat a kezdettől fogva kényelmetlen, kezdve a nyitó képsorokkal, az őrült stoppossal, a halott tatuval az út közepén, majd az elhagyatottnak tűnő házzal, amibe nem kellett volna hőseinknek bemenniük. Megúszták volna mindezt a szörnyűséget. Basszus…Na mindegy, ami történt, megtörtént.

A cselekmény akkor kezd el igazán mocsokmód gyomronbaszó fordulatot venni, amikor az utolsó életben maradt lány is fogságba kerül, és asztalhoz ültetik, ahol körbe van ülve egy velejéig rothadt lelkületű családdal. Itt van az a pont a filmben, amikor tényleg az az érzése van a nézőnek, hogy a földi pokolba került, ahonnan nincsen kiút. Ott ülsz az asztalnál, az asztal végén egy fonnyadt testű öregember aki szinte nem is él, egy pofátlan figura (szó szerint), egy szakács, stb. Nincs szó arra, hogy ez a jelenet mennyire elvetemült és beteg, egyértelműen az egyik legemlékezetesebb, legjobb szcéna a filmben.

Érdekes dolog, hogy itt szinte egyáltalán nincsen gore. Sőt. Tényleg, egyáltalán nincs. Vér se spriccel igazán, az erőszakábrázolás nem annyira arcbamászóan explicit, de nem is finomkodik, egyszerűen csak nem dobálnak testrészeket a pofádba, hanem valójában úgy játszik, akár egy doksi. Tényleg, gore nuku, és még így is sokkoló és gyomorforgató. Ezt kapd ki, Nispel!

Lenyűgöző és letaglózó mű ez, amitől felfordul a gyomrod és felakad a szemed. És nem azért amit látsz, Hopper nagyon ügyesen kezeli a sokkot, nem hatásvadászó módon csinálja a dolgát, hanem sokkal rafináltabban. A játékok mind élethűek, a helyzetek abszurdak de elhiszed, hogy vannak ilyen beteg állatok a világban és inkább ezután messziről elkerülöd Texas környékét. A műfaj egyik igazi alapköve ez, amit feltétlen látnia kell mindenkinek. Mert…Egyszerűen mert piszkosul hatásos és egy mestermű. Ragozzam még? Nézd meg és kész. Ha láttad már, nézd meg újra. Aztán beszéld meg valakivel a látottakat.

Conan, a barbár (2011)

Na ez nem éppen az örökkévalóságnak készült. Úgy tűnik, a készítők nagyon is komolyan vették a címet (CONAN THE BARBARIAN), és leginkább a “barbár”-ra helyezték a hangsúlyt, de arra nagyon. Mindenki ismeri az eredeti, nyolcvanas években készült Conan-filmeket, úgyhogy nem kell bemutatnom, amott Arnold játszotta a barbár harcost, itt Jason Momoa vette át azt a bizonyos stafétabotot. Le kell szögezni, hogy a srác eléggé telitalálat a főszerepre, megvan hozzá mind az alkata, mind pedig a hangja is, hitelesnek hat, amikor levágja a fejeket és belelendül az akcióba. Még maga Schwarzi is azt mondta talán, hogy egész jól nyomja, de forrást nem tudok megadni. Csak olvastam, hogy más olvasta valahol. Mindegy.

A történet szerint Conan szüleit még gyerekkorában megöli egy kegyetlen uralkodó. Conan felnőve tolvajkodik, öl, járja a világot, és közben mellesleg keresi apja gyilkosát. Megtalálja, utána ered, felhasználja csalétkül a lányt akit a gonosz figura szeretne megkaparintani, és a többi, és a többi. Közben talán szerelmes is lesz, ebben nem vagyok biztos, de szexelnek.

Ez tipikusan az a fajta film, amin jól el lehet szórakozni, de amint kezdődik a stáblista, már el is felejtetted a jórészét, mert annyira felejthető egy dolgozat. Marcus Nispel gyakorlatilag magasról tett a sztorira, inkább egy hatalmas húsdarálót csinált az alaptörténetből. Conan itt tényleg egy barbár állat, senkit nem kímél, és a film se fordítja el a tekintetét félszegen, rengeteg brutalitást az arcunkba tolnak és ez az ami számomra olyan szórakoztatóvá tette az egész cuccot. Fejek hullanak, csontok törnek, spriccel a vér, van az egésznek egy jó kis dinamikája, unatkozni nehezen lehet rajta. Tényleg, önelégült arccal néztem a sok szadista kivégzést és akciót, már hiányzott az ilyen. De ugyanakkor mégse tud emlékezetessé válni, nem lesz belőle akkora classic mint John Milius filmjéből, csak egy egyszeri, könnyű péntek esti vagdalkozós szórakozásra futotta a pénzéből Nispelnek, amin ki lehet kapcsolódni, de semmi más. Lehetett volna rosszabb is persze, de állíthatjuk: volt már jobb. Nispelnek pedig már időszerű lenne előállnia valami eredeti ötlettel.

Cowboyok és űrlények (2011)

Elég sokatmondó cím, ezen nincs mit ragozni. Láttunk már olyat, hogy Alienek a Predatorok ellen, Freddy a Jason ellen, Alienek a nindzsák ellen (az japán, még én se láttam, de létezik). Ez az új hollywoodi produkció a vadnyugat hangulatát igyekszik ötvözni az inváziós-testrablós filmek hagyományaival, és nem is megy neki olyan rosszul.

A felütésben Daniel Craig-et (az egyik legjobb Bond) látjuk, amint a vadnyugat közepén, egy nagy pusztában felébred. Emlékei nincsenek, saját nevét nem tudja, nem tud semmit. Azt se tudja, hogy került oda. Jön néhány bandita, akiknek útjában áll. Craig néhány rutinos mozdulattal leszereli őket, kinyírja mindet. Badass-attitűd kipipálva. Egy poros kisvárosba tér be, ahol épp kisebb balhé van, aminek ő szemtanúja lesz, majd újfent, egy-két rutinos, laza mozdulattal leszereli a tagot. Anélkül hogy lelőném az egész cselekményt, annyi, hogy később jönnek a földönkívüliek, és elrabolnak egy-két városlakót, aztán néhány kemény és kevésbé kemény városi legény fogja magát (Craiggel és Harrison Forddal az élen) és elindulnak, seggbe rúgják az idegeneket és szeretteiket visszaszerezzék.

A COWBOYS AND ALIENS-ről így utólag kijelenthető, hogy a nyári szezon egyik legnagyobb lufija volt. Nem hozta be azokat az elvárásokat, a kritikusok és az egyszeri nézőközönség se ölelte keblére ezt a fura kombinációt, hiába Jon Favreau neve (aki a Vasember 1-2-t is rendezte) és Steven Spielberg mint producer, nem kapott olyan nagy elismerést a dolgozat. Ennek több oka lehet. Például az, hogy a film nem rest úgy működni, akár egy klasszikus amerikai western. A képi világ is olyan, az arcok is olyanok. Ennek köszönhetően a film sokaknak unalmas, nem találtak benne semmi pluszt, és az sem elhanyagolható tényező, hogy ez a cucc bizony komolyan veszi magát, meg se próbál ironizálni, és viccesen kikacsintani. A címből ez következne általában, de Favreau nem csinált ilyet. Fapofával vezeti végig szereplőit a vadnyugaton, undorító idegenek elleni harcukat straight face mutatja. Gondolom ez nem tetszett az embereknek.

Őszintén szólva, nekem nagyon tetszett ez a film. Kezdve azzal, hogy nagyon bejött az egésznek a stílusa, az, hogy ez egy az egyben klasszik amerikai western. Megvannak a szokásos klisék is (névtelen férfi a kisvárosban, egyből megmenti a napot. cinikus, szűkszavú és a pisztollyal kurvajól bánik), férfias férfiak, Craig és Harrison Ford pedig nagyon jól elvannak ebben a képtelen sztoriban. Leginkább Fordot illene kiemelni, mert míg Craig az utóbbi időben is bizonyított, Fordra bizony ráfért már, hogy valami igazán emlékezeteset alakítson. Itt megteszi, elég ha kinyitja a száját és megszólal. Gyilkol.

Az akciók is szépen vannak megrendezve, nyoma sincs shakey cam-nek, lehet látni minden akciók. Ha valakit megütnek, látod normálisan és nem csak sejted. Ha valakit lelőnek, úgyszintén. Ezt pedig nagyon tudom becsülni manapság. Persze, nem mondom hogy olyan nagyon extravagánsan fantasztikus akciók vannak benne, de kellően decensen lettek megrendezve.

Annak ellenére hogy vannak a filmben földönkívüliek, a cucc inkább western, mint sci-fi, előbbi jobban érvényesül. Természetesen vannak sci-fi elemek is, meg némi modern berendezés, robbanások, de inkább lehetne vadnyugati filmként aposztrofálni, amiben amúgy vannak ufók, mint egyenrangú műfajmixként.

A forgatókönyv nem fejt ki mindent normálisan, van néhány hülye fordulat, pontosabban egyre emlékszek, ami nem tetszett, az a csajt illeti, amikor előjön a tűzből és elmondja a sztoriját. Az már kicsit nevetséges volt.

A finálé kellően izgalmas és látványos, mindenki összefog az idegenek ellen, van hősi halál és miegymás, ami kell ide. Mindezek ellenére nem éreztem unalmasnak egy cseppet sem ezt a dolgozatot, kifejezetten szórakoztatónak tartottam majdnem minden percét. Ez persze nagy részben köszönhető Daniel Craig és Harrison Ford alakításának, de ugyanúgy jó munkát végzett Favreau is. Nem biztos hogy sokáig fogunk rá emlékezni, de azért egynek nem is volt rossz. Egy ilyen elpuhult filmes világban jól jönnek az ilyen férfias férfiakat felvonultató mozik. Legyen az akármilyen matinészagú itt-ott.

Badass-alert!

Ha elég sokáig nézed ezt a posztert, szakállad és mellszőröd nő izibe. Ennyire férfias.

Kockázatos üzlet (1983)

Tom Cruise, a tejfelesszájú

Igen, volt idő, amikor még Cruise nem a szcientológiai marhulásairól volt híres, hanem arról, hogy mennyire tehetséges ifjú színészpalánta. Persze itt még nem kellett neki mélyrehatoló karakterábrázolást végrehajtania, de azért látszódott már ekkor, hogy a srácban lakozik némi tehetség. Ugyanakkor a későbbi bevett manírjai is megmutatkoznak, amelyek miatt az ember előszeretettel utálja őt. Mindenesetre a RISKY BUSINESS korántsem rossz film, sőt meglehetősen élvezetes és szórakoztató alkotás, igazából a komolyabb felnőttéválási dráma és tinikomédia határán mozog, előbbire rátesz egy lapáttal Maurice Jarre zenéje.

Tom Cruise egy fiatal, szépreményű, gazdag, már-már arisztokrata családból származó gimnazista srácot alakít, akinek egyetlen igazi célja, hogy bekerüljön a legmenőbb egyetemre. Ezt akarják a szülei is, hogy legyen belőle valaki. A szülők egyébként igazi utálnivaló, sznob seggfejek, de tényleg, pofoznivalóak. Történik egy héten, hogy a szülők elutaznak pár napra. Tom egyedül marad a díszes, flancos házban és egy barátja unszolására úgy dönt, hogy kiéli magát, call-girlt rendel. Pontosabban a haverja rendel neki. A call-girl megjelenik, eltöltenek együtt egy éjszakát, másnap pedig aztán jönnek a problémák…

Mondom, érdekes film ez, mert egész ügyesen keveri a drámát az ártatlan tinikomédiával, megszórva egy jó adag hip, cool-életérzéssel. Na most, Tom Cruise egy szimpatikus srácot alakít, szerintem egész jó volt már itt is a srác, remekül alakította a film további részeiben az önjelölt, autodidakta stricit, aki dúskál a jóban és megkap mindent, mi szemének-szájának ingere.

A cselekmény folyamatosan sorozza a bonyodalmakat hősünkre, hol a call-girl stricijével kerül szóváltásba, hol pedig interjúznia kell a prostikkal teli házban (egyetemi jövője a tét), és akkor a lopott tárgyakról nem is szóltam egy szót se, amik eltűnnek a házból, és aztán záros határidőn belül vissza kell szereznie őket. A vége egészen frappáns és poénos a maga nemében, ahogyan a Tom Cruise által alakított srác élete visszakerül a régi mederbe. A pénz, melyet olyan könnyedén megszerzett magának, úgy tűnik tova, viszont nyert magának tapasztalatot és egy kalandos hetet. A romantika, a szerelem is megkérdőjeleződik a filmben, nem lehet biztosan tudni, hogy a Rebeca De Mornay által alakított lány valóban érez-e valamit a fiú iránt, vagy csak a pénz miatt mutat bizonyos érzelmeket.

Szórakoztató, vicces dolgozat az etika felborításáról és annak kérdéseiről. Ollé. És Rebecca De Mornay pedig nagyon szexi.

Bűbáj (2007)

Modern köntösbe öltöztetett tündérmese.

A tündérmesék ideje hanyatlóban van. De tényleg. Valahogy kiveszett a mai filmekből ez a vonulat, mintha ez a szubzsáner gyermetegnek lenne titulálva. Pedig nem kéne így lennie, tündérmesékre pedig szükségünk van, olyan alkotásokra, mint a TANGLED (Aranyhaj és a nagy gubanc), a STARDUST (Csillagpor), vagy éppen messzebbre nyúlva a THE PRINCESS BRIDE (A herceg menyasszonya). Ezek azok a filmek, amelyek a legszebben képviselik ezt a folyton haldokló aprócska műfajt, és ugyanakkor ezek azok a filmek, amelyek képesek ezt az egész meseszövősdit, hercegnősdit kellő mennyiségű iróniával és kikacsintással kezelni. Ezeknek a sorába állítható be Kevin Lima (102 kiskutya, Huncut karácsony, Goofy, Tarzan) 2007-es filmje is.

Történik, hogy egy mesebeli szépleány égen-földön keresi a herceget, aki majd belészeret és megmenti mindenféle veszélytől. Közben a herceg is keresi élete párját. Mindketten naivak és buták mint a föld. Eközben a gonosz boszorka terveket szövöget és el akarja tenni láb alól a leányt meg a herceget, nem akarja hogy összejöjjenek, hiszen akkor a hatalma elvész, nem ő lesz a királynő (vagy hercegnő? mindig keverem). Egy baleset folytán a lány átkerül a modern idők New Yorkjába, át a mesevilágból a rideg valóságba, ahol pedig meg kell állnia a helyét, közben pedig még meg is tanulja, mit is jelent szerelmesnek lenni. Patrick Dempsey meg csak néz és sármőrködik.

Szóval, amint azt már leírtam, az ENCHANTED (Bűbáj) simán beilleszthető a fentebb említett filmek sorába. Könnyűszerrel lehet őket egy napon emlegetni (meg egy lapon is), kiváltképp amiatt, ahogyan a műfaj elemeit felhasználják és feldolgozzák. Nem kizárt persze, hogy eddig ebben William Goldman jár élen (ő volt a THE PRINCESS BRIDE forgatókönyvírója), de itt is több mint félsikerrel hajtották végre az amúgy nem könnyű feladatot. A film giccses ugyan, de képes ezt a javára fordítani, képes iróniával kezelni, úgy, hogy ne legyünk cukorbetegek és ne haljunk bele az édességmámorba. A szinte kötelező jellegű énekbetétek (végülis mesével van dolgunk) is érdekes szerzetek, egy ponton például még csótányok is el kezdenek táncolni és a konyhában tevékenykedni, ilyet pedig nem látok gyakran, úgyhogy vitt bele egy kis színt ez az aprócska részlet. Szóval ezért pirospont, de tényleg.

Amúgy szerintem szinkronnal nem olyan jó film, engem speciel marhára zavart, hogy magyarul kellett hogy hallgassam az énekeket (barátnőm szerint így jobb. whatever)

Az alakítások jók, Amy Adams kellően aranyos és simogatnivaló, Patrick Dempsey kellően jóképű és kellően dempsey-s, Susan Sarandon-t pedig fel se ismertem, annyira szét lett maszkírozva.

Szórakoztató egy filmecske, ami nem tagadja tündérmesei mivoltát, sőt még büszke is rá, de ugyanakkor nem rest egy kicsit gúnyt űzni a műfajból, éppen annyira, hogy az a bizonyos ló ne szaladjon el egyik irányba se, és a mérleg ne dőljön túlságosan se jobbra, se balra. Szóval a balansz megvan, szórakozás-faktor magas, még hímnemű egyedek is élvezhetik, ha nyitottak az ilyen szirupos dolgokra. De ha sorrendet kéne csinálnom az ilyen mesés filmekből, akkor az így nézne ki:

THE PRINCESS BRIDE
TANGLED
STARDUST
ENCHANTED

Mindegyik remek egyébként. Esküszöm.