Pókember 2 (2004)

Tegnap nosztalgiáztam és újranéztem Sam Raimi Pók-trilógiájának második fejezetét (most az elsőt átugrottam, ahhoz nem volt hangulatom), ellenőrizve, hogy még mindig tudom-e szeretni.

Máig ezt a filmet tartják minden idők egyik legjobb szuperhősfilmjének, nem is véletlenül, mert eléggé odatették magukat az alkotók több téren is. Az első rész hibáit feljegyezve gyorsan ki is javították azokat (nem volt gagyi zöldmanó-jelmez, sőt zöld manó sem, és az effektek is szebbekké váltak), a forgatókönyv biztos lábakon áll, az akciók még látványosabbak és ütősebbek, meg úgy összegészében egy szilárdabb, jobb filmet tettek le az asztalra. Peter Parker immáron elfogadta hogy ő Pókember és szuperhősi mivoltának próbál kétségbeesetten eleget tenni, közben pedig igyekszik Parker-ként is élni. A SPIDER-MAN 2 azzal a dilemmával játszik el, hogy mi történik ha az ember személyisége kettéválik, hogyan lehet valaki szuperhős és magánember egyben? A Pókember-képregények híre és sikere leginkább abban gyökerezik, hogy az olvasóközönség könnyedén tudott azonosulni a főszereplővel. Könnyebben, mint például Batmannal, mert míg a denevérember egy skizoid hajlamú, gazdag, antiszociális fickó, addig Pókember valójában egy kissé szerencsétlen fiatal, akinek amellett hogy meg kell küzdenie mindig valami szupergonosszal (néha világot kell megmentenie), az is fő problémája, hogy miből fizesse ki a lakbért, el kell tartania szeretett May nénijét és akkor még a csajokról nem is beszéltünk. Egyik oldalon a vörös Mary Jane, a másikon Gwen Stacy. Néha Fekete Macska, vagy Debbie Whitman. Szóval a srácnak van gondja bőven, de lényegében olyan mint mi mindannyian. Csak épp ő még ráadásként szuperhős is. Plusz, irtó jó beszólásai vannak harc közben. Mindebből a mozifilmekbe át van ültetve elég sok minden, de azért jópár dolog kimaradt.

Ami van:

- Pókembernek/Parkernek tényleg sok a gondja: May néni, Mary Jane, Oki doki
- A Hírharsona folyton lejáratja őt
- Lakbér kifizetése késik
- Legjobb barátja ellene fordul
- Akció

Oké, amit itt felsoroltam, az mind a “probléma”-részhez köthető. Ami azt illeti, Parker ebben a filmben nem is csinál mást, mint szenved, kivéve akkor amikor ledobja a Pók-gúnyát és újra csak Peter lesz. Akkor őszintén mosolyog és bárgyú arccal rója az utcákat, miközben a Raindrops Keep Falling on my head szól. Még mindig szerelmes Mary Jane-be, de miután az első rész végén kikosarazta őt (istenem…), itt meg MJ bejelenti hogy összejött mással és házasodni készül, de azért mégis szerelmes még Peterbe, de Peter még egyszer kikosarazza őt, mielőtt bepróbálkozott volna még egyszer MJ-nél, de MJ kikosarazta őt. Szóval kosarazzák egymást, mert ehhez értenek. Ez talán a három film egyik fő hibája, hogy Peter-t túlságosan nagy lúzernek állítják be. Sosincs szerencséje, mindig kapja az élettől a pofonokat, az egyetlen öröme a gonoszok ütlegelése lehetne, de ezt is unja már mert így nincsen magánélete. A másik probléma ebből fakad, hogy kedvenc Pókarcunk keveset poénkodik. Van egy-két beszólása a srácnak, de ha összehasonlítjuk a klasszikus képregényekkel ezt, akkor láthatjuk a nagy különbséget. Remélem, hogy Andrew Garfield már viccesebb Pók lesz. Tobey Maguire ugyan szimpatikus gyerek és jól megállja a helyét maszkban és maszk nélkül, de bevallom néha már idegesítő volt az a bárgyú arca és a folytonos szerencsétlenkedése. Továbbá, ami még húzza a filmet egy kicsit, az a néhol túlzásba vitt melodramatikus hangvétel. Sam Raimi hajlamos az ilyesmire, néha patetikus stílust üt meg azokkal a zsebkendő-szcénákkal (May néni kifakadásai és a dialógusok Peter és MJ között), meg ahogyan sulykolja a tanulságokat.

De még mielőtt a kedves olvasó azt gondolná, hogy lehúzom a filmet, nem. Nem húzom le, csak rámutatok néhány hibájára, mindezek ellenére azonban így is azt mondom, hogy kiváló munka a SPIDER-MAN 2. Persze, nem hibátlan, de a maga nemében remek. Az akciók pontosan kiszámítottak és kivitelezettek (talán néhol túl kimódoltak, de ne legyünk elégedetlenek), Octopus mint főellenség prímán kitalált alak, sajnáljuk szegényt, és vannak csúcspontok a filmben, nem is kevés. A humor is betalál sokszor, leginkább Jameson jelenetei érnek aranyat ilyen téren és az a kínos (de marhajó) jelenet a liftben.

Jól van megírva a film, mert érezhetően ügyeltek a karakterekre, azért a Pókember-érzés is benne van még ha kicsit változtattak is rajta. Tudjátok, a lelke megvan, és végülis az a lényeg.

Összesítve

Tudtam élvezni a filmet, még mindig bejön. Kritikusabb voltam vele mint máskor, de lehet azért mert már idősebb lettem. De tény ami tény, szórakoztató produkció ez, és akárhogy is nézzük: nagy fába üti a fejszéjét Marc Webb, ha ennél jobb Pókember-filmet akar csinálni. Nem lehetetlen, de azért nehéz.