Jonah Hex (2010)

Lehetett volna ez a film sokkal jobb is, de rohadjak meg, még így is tudtam élvezni valamennyire. Sőt, láttam én ennél sokkal, de sokkal rosszabb filmeket is.

Josh Brolin egy elbaszott arcú fejvadászt alakít, akinek megölték a családját, és tud beszélni a halottakkal. John Malkovich (aki megölte Hex családját) pedig le akarja igázni Amerikát narancssárga golyókkal, amik itt tömegpusztító fegyverként működnek.

Igazából nehézkesen szedem össze a történetet, mert a film egyik legfőbb fogyatékossága az, hogy nem tud semmire se hangsúlyt fektetni. A forgatókönyv szétesik, nincs igazi koncepció, nincsen normális történet, pontosabban van, de olyan mintha nem lenne, mert képtelen elérni bármilyen hatást. A szereplők élettelenek, gyakorlatilag tíz perccel a film megtekintése után alig emlékszek rájuk, nem tudnám jellemzőkkel felruházni egyiket se. Kivéve Josh Brolin karakterét, ő nagyon jó volt a filmben. Abszolút badass volt a csávó, megvolt hozzá a hangja is. Kicsit olyan volt mint egy természetfeletti képességekkel felruházott Josey Wales, és még csak erőlködnie se kellett nagyon, hogy cool legyen és karizmatikus. A fickó így született. Akit még bírtam valamennyire, az Michael Fassbender, aki a főellenségnek a jobbkezét alakítja. Szadista fickó, és láthatóan élvezi hogy az lehet. Ez dicséretet érdemel, és bár igazi nagyjelenete nincs, sőt karaktere elsikkad, azért jó volt nézni ahogy Fassbender játssza. Malkovich szegény meg totálisan jelentéktelen és halovány, mint Hex fő nemezise. Megan Fox viszont nem idegesített, ez már jó.

Az akciók úgy gondolom egész jók voltak, legalábbis korrektek véleményem szerint. Volt egy-két jó robbanás. Az viszont érződik, hogy R-es moziként sokkal jobban működött volna, mert akadt volna egy-két potenciális gore-szcéna, úgyhogy haragszok az alkotókra hogy nem voltak elég merészek. Akadtak élvezetes pillanatok még, mint például amikor Hex tüzes kézzel arcon pancsolja Fassbender-t, az jó volt. Meg amikor a temetőben beszél az egyik hullával, az is tetszett. Ennyi.

Összesítve

Kidolgozottabb forgatókönyvvel lehetett volna a film sokkal jobb is. Kár hogy elszúrták, pedig potenciálisan kurvajó. Josh Brolin viszont így is menő, miatta érdemes megnézni.

Revans (1990)

Bosszúfilmes továbbképzésemet most egybekötöttem azzal, hogy Kevin Costner általam eddig nem látott filmjeit is sorra veszem. Most ezen az 1990-es Tony Scott által rendezett filmen a sor. Ez a film több szempontból érdekes és fontos számomra. Három pont:

1. Tony Scott rendezte. Ezt a rendezőt még mindig nagyon tisztelem, kedvenceim közé tartozik, függetlenül attól, hogy utóbbi filmjei rendre csalódást okoztak nekem (Taking Pelham, Deja Vu, Unstoppable), a régebbi mozijai számomra sokat jelentenek.

2. Bosszúállás a témája, egybevonva egy szerelmi történettel.

3. Kevin Costner. Minden idők egyik legkarizmatikusabb és legalulértékeltebb színésze.

Ezt a három fontos pontot egybevéve, megkapjuk a REVENGE-et, ami Tony Scott pályafutása szempontjából is elég érdekes darab. Először is, sokkal visszafogottabb alkotás ez, mint a többi filmje. Természetesen a stílusa, a videóklipes, füstöt képi világ megjelenik, amiből egyből rájöhetünk hogy az ő keze munkája, de alapjában véve mégis különbözik a többitől. Hangvétele sokkal csendesebb, intimebb, visszafogottabb az egész, nem olyan tolakodó, és egyáltalán nem nevezhető popcorn-mozinak. Nem úgy, mint mondjuk azok a filmek amiket Don Simpsonnal csinált, itt olyan témákat tálal elénk, mint szerelem, barátság, hűség, árulás.

A film szerint Kevin Costner egy leszerelt pilótát alakít, aki meglátogatja egy idősödő barátját Mexikóban. Nagy galibába keveredik akkor, amikor szemet vet barátja feleségére (aki jóval fiatalabb, mint az öreg, csinos és minden tehetsége megvan ahhoz, hogy az emberfia belészeressen), és végül szerelmesek is lesznek egymásba. Az öreg ezt megtudja, és véget vet a románcnak. Feleségét beteszi egy bordélyházba ahol drogokkal kábítják, Costner-t pedig agyonvereti és kidobja a sivatagba, ahol szerencsére egy öreg házaspár rátalál. És meggyógyítják. Jöhet hát a bosszú.

Igazán üdítő volt látni ezt a filmet. Egyrészt azért, mert a bosszúállás témáját sikerült másként megközelíteni mint ahogy azt az ember elvárná, nem csap át a film értelmetlen vérfürdőbe, hanem az egész sokkal de sokkal drámaibb annál. Igazából itt nem is feltétlen a bosszú a fő összetevő, hanem maga a szerelem. Nézd, én nekem gyenge pontom a jó szerelmes film, és ha mindez ötvözve van egy revans-dolgozattal, akkor örülök, mint majom a farkának, pláne ha ilyen erőteljesre sikerül a darab. Nincsen benne sok akció, de a tempó azért kellően feszes (én a Rendezői változatot láttam, ami rövidebb mint a normál verzió). Maga a bosszú lehet, hogy hagy némi kívánnivalót maga után, szerettem volna látni hogy több embert hidegre tesz Costner, ehelyett igazából csak egyet (vagy kettőt), de az az egy elég mocskos és agresszív volt ahhoz, hogy elfojtsam magamban az ilyesféle kifogásokat. A film felénél belép a képbe két segítőtárs, akiknek igazából nagyon sok jelentőségét nem látom, de mivel két olyan színész játszotta őket mint Miguel Ferrer és John Leguizamo, ezt elnéztem. Amúgy is, Ferrer-t mindig örömmel nézem és hallgatom.

A film bővelkedik a szexjelenetekben is, azt olvastam hogy ezeket abszolút improvizálták, ott helyben a kamerák előtt, nem volt előre megírva hogy mit csináljanak, ez működött is. Azt hiszem ettől is lett olyan hatásos az egész, és megmondom őszintén hogy ilyen jó, erotikus szexjelenetet rég láttam filmen. Szeretem amikor a szenvedély sssssüt a képernyőről! (hát ez de szar mondat volt)

Ha frankón meg akarom mondani a tutit, akkor azt mondanám, hogy a végén volt egy piciny hiányérzetem. Lehet azért, mert nem láttam minden bűnöst meghalni, de az is lehet, hogy nem ez volt itt a lényeg. Az kifejezetten bejött, hogy SPOILER a főkolompost nem ölte meg Costner, hanem életben hagyta SPOILER VÉGE. Úgy vélem, ez is fontos tényező, hogy barátok voltak és végülis ő sem volt éppen jófej, hogy elszerette a cimborája nőjét. Szóval ez bejött, a befejezés pedig Hollywood-tól abszolút szokatlan módon meglepően tragikus volt és szívszorító. Azt hiszem, Scott-tól is meglepő volt ez, rá se jellemző ez a fajta hozzáállás. De most hogy így belegondolok, talán Costner keze is benne van a dologban, híres arról a fickó, hogy szeret beleszólni ezekbe, szóval lehet azért is lett ilyen különleges az egész cucc.

Összesítve

Mindenképpen Tony Scott legerősebb filmjei közé tartozik, a MAN ON FIRE mellett ezt tartom most már a legtöbbre. A hiányérzetem kinyírásának érdekében pedig azt hiszem muszáj lesz megnéznem a hosszabb verziót is, vagy még egyszer a rendezőit hogy tisztán lássak. De az biztos, hogy nagyon jó film. Costner pedig piszokjó.

A zongoratanárnő (2001)

Michael Haneke-et úgy képzelem el, mint egy morcos öregurat akinek nagyon nincsen öröme az életben, folyton a rideg valóságot látja és ha viccet mondanak neki, akkor maximum egy nagyon apró mosolyt ejt el, vagy annyit se. De lehet, hogy ez a kép nem fedi a valóságot, az viszont biztos, hogy a filmjeiből nekem ez jön le. Ennyire ridegen, hidegen és brutálisan nála kevés ember tudja megfogni a lényeget. Nem is a lényeget, csak az élet bizonyos dolgait persze. De ha nézzük a Fehér szalagot mondjuk, az is egy marha kemény film, bár visszafogottabb eszközökhöz folyamodott, mint itt. Nem annyira offenzív, de a bőröd alá nyúl és szúrni kezd baszottul. A THE PIANO TEACHER kicsit más tészta. Kezdjük ott, hogy egy zongoratanárnőről szól (gondoltad volna?), akiről kezdetben csak azt tudjuk, hogy rohadtul antiszociális. Szigorú. Tanítványaival kemény. Anyjával alszik egy szobában, és igazán nem jön ki jól senkivel. Majd, ahogy haladunk előre a filmben, gyanútlanul, azt látjuk hogy bemegy egy pornófilmeket árusító üzletbe. Hm. Oké. A következő jelenetben beül kissé félszegen, ugyanolyan szigorú arccal egy helységbe, ahol az urak kedvükre örömködhetnek egymagukban egy pornófilm társaságában. A hölgy nézi a filmet, de ahelyett hogy magához nyúlna, a kukából elővesz egy elhasznált zsebkendőt és magába szívja az abból kiáramló “illatot”. Itt már kezdtem fészkelődni a fotelben. Ez komoly?

Komoly, a francba. Ha ez nem volna elég, egy másik jelenetben már egy borotvapengével inzultálja a saját klitoriszát. Wow. Nem mintha nem láttam volna ennél durvábbat, úgy értem az ANTICHRIST-ban full frontal láthatjuk amint kivágnak egy klitoriszt, de azért a szemem kerekedett mint a fene. A lényege a történetnek az, hogy az egyik tanítványa beleszeret a tanárnőbe, de kapcsolatuk meglehetősen…döcögős. Sok mindenben nem értenek egyet, például a fiú furcsának tartja hogy a nő levelet ír neki, amiben elmondja hogy mit kíván tőle. Üsse meg, üljön az arcára, kötözze az ágyhoz, kínozza. Igen. Vannak ám a szerelemben komplikációk. Olvashattuk a BEASTLY poszterén, hogy “Love is never ugly”. Hát izé…De. Tud az csúnya lenni.

A film nem a szórakoztató kategóriába sorolható, azt hiszem ez most már világossá vált. Meg amúgy is, a rendező egy mogorva fickó, ő tőle ne várjuk azt, hogy flittereket dobáljon az arcunkba meg hogy melegséggel töltse el kicsi szívünket, tőle azt várjuk, hogy valódi borzalmakat tálaljon elénk. Ezt meg is teszi. Tömény két órányi ridegség a film, igazából nehezemre esett sokáig bármelyik szereplővel együtt éreznem. A vége felé mondjuk már a nőt jobban megismerjük, és kicsit közel enged minket hozzá a direktor, de csak egy kicsit! Majd el is lök minket jó messzire. De azt hiszem, ez is volt a cél. Nem egy hagyományos drámát csinált, hanem valami olyat ami gyomrost ad nekünk. Frusztrál, zavarba hoz, elidegenít és undort kelt. A két főszereplő két totálisan különböző karakter, lényegében ugyanazokkal az érzésekkel, csak éppen az eszközeik különböznek. Egyikőjük normális szerelmi kapcsolatra vágyik a nővel, de mivel amaz képtelen minderre, egyáltalán: képtelen emberi érzéseket kicsiholni magából, kapcsolatuk elejétől fogva halálra ítéltetett.

Egyébiránt a film mégis képes arra hogy beszippantson magába, ez köszönhető Isabelle Huppert-nek, aki piszok merész és bátor alakítást nyújt a filmben. Egyik pillanatban undorodunk tőle, legszívesebben megcsapnánk, aztán szánalmat kelt. Nagyon jó volt benne. Az mondjuk már más kérdés, hogy nehezen hiszem el, hogy egy ilyen nőbe bele lehet komolyan szeretni. De…Persze, a szerelem már csak ilyen. Totálisan illogikus és nonszensz. Van, hogy szarba tenyerelünk.

Összesítve

Kényelmetlen dráma, erős színészi játékok. Nehéz végigülni, de azért így utólag abszolút megérte a gyötrelmet.

Lady Snowblood (1973)

“Yuki. You were born for vengeance.” – Ezek az első szavai a haldokló anyának a frissen megszületett kislányának. Pokoli egy örökség. A LADY SNOWBLOOD ismerős lehet azon megrögzött filmőrülteknek, akik képben vannak mind a KILL BILL referenciáit, mind pedig a bosszúfilmek mivoltát illetően. Ugyanis mindkét rétegnek kötelező ez az alkotás.

Yuki édesanyját és édesapját megölte néhány tag, a pénz érdekében, és a kislányt gyerekkorától bosszúra nevelték, hogy befejezhesse amit anyja elkezdett, bosszút álljon a családjáért. Ennyi a történet és nem több, de nem is kell több.

Először is, amire leginkább kíváncsi voltam a filmmel kapcsolatban az az, hogy Tarantino vajon tényleg olyan sokat vett-e át innen, átültetve a KILL BILL-be. Mindenki tudja, vagy legalábbis a legtöbben tisztában vannak ezzel a ténnyel, hogy ez a film nagy hatással volt QT munkájára, elég ha megnézzük az első rész zárópárbaját a Menyasszonnyal és O-Ren Ishii-vel a hóban, színtiszta hommage az egész jelenet, és persze akkor még nem említettem egy szót se az anime-betétről, mely kvázi egy átiratként is értelmezhető. És igen, a végén Meiko Kaji dala, amely a LADY SNOWBLOOD betétdala és a film főhősnője énekli. Szóval vett át a fickó rendesen, de igazából nem lehet rá haragudni, sokkal jobban jártunk így, mintha konkrétan rimékelte volna valamelyik hülye. Szóval könyörgök, ne verjék a nyálukat azok, akik fennakadnak a sok lopáson. De várjatok, kicsit elkalandoztam, most nem a KILL BILL-ről kell beszéljek, hanem a nőről aki fehérben jár és bosszút áll.

Ami meglepett ennél a filmnél – japán ide vagy oda – az az erőszak mennyisége. Tudom, hogy a távol-keleti népek nem rettennek vissza az erőszak explicit ábrázolásától, de ez mégiscsak 1973, azért ez régen volt, azt gondolnám hogy visszafogják magukat a rendezők, de nem. Ha itt valakinek elvágják a torkát, akkor hosszan, gejzír módjára spriccel a vér, amit – megmondom őszintén – jó volt nézni, mert rég láttam ilyen mennyiségű vörös záport (ó, bocs, tényleg hát most néztem újra nemrég a KILL BILL-t, na mindegy). Ezen kívül a film eléggé költői hangnemet üt meg. A rendező láthatóan előszeretettel használt két színt: vöröset és fehéret. És a kettő együtt ha feltűnik, az még izgalmasabb és látványosabb. Költőit azért mondom, mert maga a hangvétel olyan kifinomult, az erőszak ellenére. A főhősnő tragikus figura, mert szegénynek tényleg nincsen más célja az életben, mint a bosszú, keveset beszél, nem esik szerelembe.

Azon kívül, iszonyat gyönyörűen van fényképezve az egész film, ezért is mondom hogy “költői” a cucc. Ügyesen vannak megkomponálva egyes szcénák, a vér és a fehér remekül mutatnak együtt, a befejezés pedig remekül pontot rak az egészre, némileg tragikus hangot ütve meg. Kicsit szomorú is, azt hiszem. Egyáltalán, ezért is üt el a többi hasonszőrű filmtől, mert nem egy szimpla revans-filmmel van dolgunk, hanem egyben szívszorító dráma is. Külön tetszett, hogy amúgy hiába véres a film, nem csak az akcióra helyezi a hangsúlyt.

Meiko Kaji alakítása minimalista, de ez illett a szerephez, nagyon tetszett a játéka tényleg. Részvétet érzel iránta, és izgulsz érte, átérzed a bosszú iránti vágyát. Megnézném amúgy hogy ma ilyen filmet csinálnának, úgy gondolom hogy ez a műfajában igazi érték. Nem mondom, hogy egyedülálló, de az biztos hogy kiváló. Mondhatnám azt is, hogy mestermű, mostanában úgyis keveset merem ezt a jelzőt használni. Szóval tessék.

Összesítve

Gyönyörű és fájdalmas, a legjobb bosszúfilmek egyike.

Red State Red Band trailer

Kevin Smith horrorfilmje, amit már várok nagyon. Bírom a csávót, de amúgy is elég ütősnek tűnik, plusz érdekes lesz látni hogy mit kezd ezzel a műfajjal. Ja és amitől örömömben felkurjantottam: “I fuckin’ love this movie.” /Quentin Tarantino/ fuck yeah

http://www.movieweb.com/news/red-state-red-band-trailer

Beastly (2011)

Láttuk már ezt a történetet egy párszor. Talán a legismertebb verziója a sztorinak az a régi rajzfilm, amiben énekelnek sokat. Tudjátok, a Szépség és a Szörnyeteg. Na, most fogták azt a vázat és úgy döntöttek nem rossz ötlet, ha átültetik mindezt a mai világba, fiatalokkal a főszerepben, tudjátok a modernizáció végett, meg hogy a tinédzserek is vevők legyenek a dologra. Meg, hogy megfogják őket és hogy tanulságokat sulykoljanak a fejükbe. Persze, potenciálisan nem olyan rossz ötlet ez. És de mégis.

A történet egy jóképű, sikeres és arrogáns pöcsről szól akit egy lány megátkoz. Az arca eltorzul, eltűnik a haja, olyan fura jelek lesznek rajta meg minden, mintha valami ősi harcos volna. Megszabott időn belül el kell érnie azt, hogy egy lány kimondja neki “ájlávjú”, mert különben így marad örökre.

A főszereplő Alex Pettyfer, akit én most láttam először életemben. Nem vágott hanyatt a srác a színészi tálentumával, merthogy kicsit limitált neki, olybá tűnik. Ezért mondjuk leginkább elsősorban a forgatókönyv borzasztó banalitását és a cselekmény minden meglepetést nélkülöző közhelyáradatát okolom. Az ugyanis alapvetően rendben van, hogy feldolgozzák újra ezt a mesét, és még azt is lenyelem, hogy okos dolgokat nyomnak a képembe, de a legnagyobb baj, hogy teszik mindezt olyan elképesztő giccs-áradattal, hogy pofám leszakad.

A gond az, hogy igazából semmi átmenet nincsen a főhős pöcsből jószívűvé válása között, egyszerűen csak megtörténik, szinte azon nyomban hogy átmegy szörnyetegbe a külsejét illetően. Optimális esetben annak kellett volna lennie, hogy még egy ideig gennyláda marad, és csak szép lassan jön rá hogy mi a szitu. De nem itt, itt egyből azt várják el, hogy sajnáljuk az illetőt, és észbe se kapunk, már mondják a tanulságot. Továbbá azt se igazán értem, hogy a lány aki a kulcs a szerelemhez, hogy nem ismeri fel a hangját az ürgének. Mert elvileg beszéltek már, és bele is van zúgva. Nem Batman az illető, hogy eltorzítja a hangját, erről szó nincs, ugyanolyan tónusa és hanglejtése van mint azelőtt, de a csajnak csak nem esik le hogy “Váááárjunk csak. Tudod, a hangod hasonlít egy ismerősömére! Véletlenül nem? Á, biztos nem. De ez olyan fura.” Még ilyen se történik. Mindegy, gondolom a célközönséget annyira nem érdeklik ilyen apróságot.

Mint mondtam, ne várjunk semmi meglepetést ettől a filmtől. Minden a papírforma alapján megy. Csak sajnos az egész olyan, hogy nem éreztem semmi munkát benne, mintha a forgatókönyvíró csak úgy, hanyagul leírt volna néhány dögletesen banális dialógust, majd lefeküdt aludni.

Összesítve

Közhelyáradat, giccs, és béna forgatókönyv. Vanessa Hudgens mondjuk szép, ezt meg kell hagyni. De ez még nem elég egy jó filmhez.

Kill Bill: Vol. 1

Mr. Tarantino bosszúeposzának első része, pontosabban első fele a kétezres évek egyik legszórakoztatóbb, legkielégítőbb revans-mozija. Hadd mondjak el valamit. Ez a mű számomra sokat jelent. Valószínűleg többet, mint akármelyik másik film (oké, kis túlzás, bocsi) ami valaha készült. 2003-ban jött ki, én akkor tizenhárom éves voltam. Tizenhárom éves fejjel ültem be bátyámmal a moziba, hogy megnézzem egy bizonyos Quentin Tarantino negyedik filmjét. Nagyon vártam az élményt, mert előtte rendesen felkészítettem magamat a CINEMA magazin segítségével, százszor is elolvastam az összes cikket ami íródott róla, a kritikát melynek végén ott virított a 100%, interjúkat olvastam, és fontos dolog, hogy akkoriban nekünk nem volt internetünk. Tehát, igazából előzetest se néztem róla, kvázi semmit nem tudtam, csupán amit különböző cikkekben írtak, és az se volt sok. Nem volt tv spot, mely lelőtte volna néhány poénját a filmnek. Pontosabban, talán a teaser-t láttam valamilyen formában, de az is lehet hogy az egyedüli amit néztem, az a tv-ben volt egy 5 másodperces reklám amiben szintén, gyakorlatilag semmit nem mutattak. A lényeg, hogy totálisan spoiler-mentesen ültem be. Sötét vetítőterem, nem volt tömve a cucc. Film elkezdődik. Uma Thurman-t látjuk, szétvert, véres fejjel. Majd fejlövés. Sokk. Akkor tudtam, hogy nincs visszaút, olyan film lesz ez, ami örökre megváltoztatja az életemet. Erőszakot láttam, full-erőszakot a nagy vásznon, amilyet azelőtt soha. Fejlevágások, spriccelő vér. Soha ilyet nem tapasztaltam.

Szóval…

A KILL BILL egy ex-bérgyilkosnő történetét meséli el – akinek neve itt még csak “THE BRIDE” – aki vissza akar vonulni, új életet kezdeni, de a volt főnöke ezt nem nézi jó szemmel. Megvereti, fejbelövi, és úgy néz ki, hogy a meg nem született babája is meghalt. Szar ügy. Rohadt egy dolog. Négy év kóma után úgy dönt egyből, hogy visszavág, nem hagyhatja annyiban.

Az első rész története tényleg, könnyedén elmesélhető, egyszerű, egyenes bosszúfilm amiben nem a szavak, a szellemes dialógusok számítanak (ellenben Tarantino előbbi filmjeivel), hanem a kardok, a tekintetek, az AKCIÓ.

QT fogta a gyerekkori élményeit. Fogta azokat az exploitation-filmeket, kung-fu filmeket, bosszúmozikat amiken felnőtt és egyetlen filmbe beleöntötte őket, innen-onnan ellopott ötleteket öntött egy formába, elmesélve ezt a vérhabos történetet a saját hangján, ahogyan tényleg csak ő tudja.

Ami nagyon tetszik a filmben, az a sok kis apró részlet, amire az ember első nézésnél még nem figyel fel, de ha többször is megnézed, akkor észrevehetsz pár dolgot. Láthatóan ügyelt a rendező arra, hogy ne csak egy felszínes szart tegyen le az asztalra. A másik dolog ami terén nagyon üt a cucc, az az akció. Itt kérem szépen abszolút old-school módon vannak tálalva az ilyen szcénák. Nincs CGI, nincs semmi kamuzás, itt igazi kaszkadőrmutatványoknak lehetünk szemtanúi, a vér pedig úgy spriccel az artériákból, mint még soha. Nem mondom, hogy ez az elmúlt évtized legerőszakosabb filmje amit moziban láthatott a széles közönség, de mindenképpen az egyik legvéresebb. Annyi művér van itt, hogy megnyalom mind a tíz ujjamat, és egyből fognék egy kardot hogy lekaszáljak néhány szerencsétlent.

Érzelmek, dráma terén is teljesít a film. Kifejezetten erős az a jelenet, amikor a Menyasszony felébred a négy évnyi kómájából és észreveszi hogy a babája eltűnt. Itt mutatkozik meg Uma Thurman igazi színésznői kvalitása, és talán sokat dobott az alakításán az, hogy a forgatás előtt szült gyereket, úgyhogy bele tudta élni magát a helyzetbe. Fenomenális.

Bill-t magát itt nem láthatjuk, csupán a hangját halljuk és a kezét vehetjük szemügyre, de iszonyatos, milyen jelenléte van még így is a fickónak. Elég a hangját hallgatni, és térdre borulunk. Ebben is látható a rendező tehetsége, hogy egy olyan – az utóbbi időben lecsúszott – színészt is piedesztálra képes emelni, mint David Carradine. Nem túlzás azt állítani, hogy pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja, amit sajnos utána már nem tudott megduplázni (R.i.P.). Ez a fajta professzionális jelenlét egyébként elmondható ebben a filmben a legtöbb színészről. Daryl Hannah lazán megágyaz magának a második részben történő brutális “halálának”, annyira gonosz egy ribanc itt, öröm nézni és utálni. Lucy Liu is kiváló választás volt a félig francia, félig japanese, kínai-amerikai jakuza-vezér szerepére. Keveset beszél és ránézésre egy szelíd jószág, de fejedet szegi szó nélkül, ha a származására teszel megjegyzéseket. Király.

A film egy remek csattanóval zárul, az a fajta befejezés, ami után azonnal meg akarod nézni a folytatást. És gondoljunk vissza, mennyit kellett várni anno, hogy a második rész mozikba kerüljön. Ó, az a várakozás…Megölt majdnem.

Vannak hibái a filmnek, de nem olyanok amik lerántják a mélybe. A dialógusok nem olyan magasba szökellően jók mint máskor, kicsit egyszerűbbek, a tempó kicsit hanyatlik a közepénél, de ez nem nagy gond, mert a történet mesélése érdekében történik. Vivica Foxot mondjuk néztem volna tovább is.

Összesítve

Még mindig megállja a helyét, sok év után. A film végi nagy összecsapás az Őrült 88-cal abszolút klasszikus, vicces, véres és brutális, a minimalista párbaj a hóban pedig maga a tömény gyönyör és fájdalom. Piszokjó szórakozás.

Ingyen promó a THE WOMAN című filmhez

Csávó kikészült a filmtől és felháborodott, hogy mennyire offenzív a cucc és hogy ez nem művészet meg semmi értéket nem képvisel.

“- Can I finish my sentence?
– I doubt it.”

Most már tényleg időszerű lesz megnéznem ezt a filmet. És most nem fogok arról monologizálni, hogy az erőszak ábrázolása a filmekben, meg ilyenek. Majd máskor. De istenem…

Az apokalipszis lovasa (2008)

Bosszúfilm. Mégpedig meglehetősen brutális. Egy férfiról szól, akinek a lányát megölik, ő pedig elindul, hogy elintézze a rohadtakat akik a halálát okozták. Ilyen egyszerű a történet, igazából az ilyet nem is feltétlen kell agyon cizellálni, a bosszúfilm sokszor akkor üt a leginkább, ha úgy hagyják ahogy van. Szimpla történet, jól kivehető motiváció, és egy szereplő akinek elhisszük hogy képes mindarra a sok agresszív dologra, amit véghezvisz a filmben.

Mint bosszúfilm tehát nagyon is megállja a helyét a THE HORSEMAN, megvan benne minden ami kell, de igazán több nincs. Agresszív képekben van elmesélve, a képi világ szürkés és egy perc kételyt se hagy bennünk afelől, hogy ez a világ egy igazán büdös, mocskos hely az élethez. Naturalista ábrázolásmód jellemzi a filmet, szóval a gyengébb idegzetűek inkább kerüljék el, akik viszont vevők egy jófajta revansra, azok kőkemény menetre fizetnek be. Remake is készült a filmből (perszehogy), amit még nem láttam de lehet hogy meg fogom tekinteni hogy össze tudjam hasonlítani.

Tetszett, hogy a főszereplőről lerí hogy egy átlagos fickó. Nincsenek nagy muszklijai, nincsen vietnami háborús veterán múltja, nem volt CIA-s vagy FBI-os, igazából olyan mint akármelyikünk apukája. Annál erőteljesebbek az összecsapásai és a kétségbeesett próbálkozása annak érdekében, hogy keresztül menjen mindenkin akinek a keze egy kicsit is piszkos. Fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon mi másként cselekednénk-e az ő helyében? Át lehet nagyjából érezni az érzést, hogy ha elveszítünk valaki fontosat, akkor bizony pipák vagyunk és átmegyünk pszichóba. A fickó tényleg nem válogat az eszközökben, sokszor a kínzástól sem riad vissza, nem egyszer fordul elő, hogy a férfinem leggyengébb pontját tapintja meg és az bizony nézésre is rohadt fájdalmas (úgy értem nem bánik velük kesztyűs kézzel, nem homokos dologról van szó, nemnem). Külön dicséret, hogy nem tették meg legyőzhetetlen buldózernek, hősünk is vérzik, az ő baját is elég rendesen ellátják a film során.

A brutális hangvétel enyhítésére a filmbe becsempésztek egy fiatal lánykát akit hősünk felvesz az úton. Sokáig úgy is éreztem, hogy igazából tényleg nincsen sok jelentősége ennek a szereplőnek, csupán annyi, hogy kompenzálva legyenek ezek a dolgok, és két vérhabos bosszúállás közben legyen egy kis lélegzetvételnyi idő a felkészülésre.

Nagyon brutális ez a film, az erőszak dühöngő lendülettel csap bennünket arcon, de néha úgy éreztem hogy kissé túlzásba vitték a dolgot. Nem panaszkodok persze, hiszen éppen ezt szeretem, ha egy revans-mozi nem szarozik, hanem belemegy a pofádba, szóval bizonyos értelemben abszolúte nekem való cucc. Az akciók annyira realisztikusak amennyire megengedhették maguknak a filmkészítők, a színészi játékok is jók, nem vitte senki se túlzásba a szerepét. A befejezés is jól sikerült, nem esett bele annyira a banalitás csapdájába.

Összesítve

Erős bosszúfilm, jó adalék a műfajhoz, de őszintén, láttam már jobbat is. Viszont érdemes megnézni mert vannak pillanatai rendesen, és egészen kielégítő.

The Skin I Live In trailer

Majd később meglesem. Most nem. Étgyomorra Almodovart nem nézek.