A THE MUPPETS mozifilm első előzetese napvilágot látott. Naiv, édes-giccses romantikus filmnek indul, aztán bedugja a fejét Kermit a béka…Majd Miss Piggy. Az eredmény? Óriási mosoly az arcomon, és basszus most ezt a filmet jobban várom…Najó, nem jobban, de legalább annyira várom mondjuk mint a CAPTAIN AMERICA-t. Vagy akármely másik nagy nyári mozit. Csak erre még várni kell. De ez a trailer egész egyszerűen zse-ni-á-lis!
by me
Még év elején, szeptemberben történt. Egy idegen voltam Szegeden, turista ha úgy tetszik. Egy srác táskával és egy kamerával, aki feltérképezi a terepet. Történt még a tanév első hetén, hogy csak úgy leültem a szökőkúthoz és filmezni kezdtem. Csak úgy, bele a tömegbe, minden erkölcsi érzék nélkül vettem az embereket, arcokat, idegen karaktereket, akiket nem ismerek és valószínűleg soha nem is fogok megismerni. Durván másfél órán keresztül üldögéltem, kezemben a frissen szerzett videókamerámmal, lestem minden rezdülést. Azóta eltelt több mint fél év. Május az utolsó napjait tapossa, túl vagyok majdnem két féléven, és még sok minden máson. Tegnap úgy döntöttem, hogy készítek egy rövidfilmet, egy kis szösszenetet a szeptemberben felvett anyagból. Valamit, ami méltó módon mutatja be az ott szerzett “ismereteket”. Ha szabad ezt mondani. 15 perces lett, és ezzel a kis filmmel kvázi fejet hajtok Woody Allen előtt is, a némafilmek előtt, és Szeged városa előtt. Mert szeretem azt mondani, hogy ami Woody Allen-nek New York, az nekem Szeged. Itt lettem szerelmes, itt történtek velem a legjobb dolgok. Ez pedig az én filmem. Az első. Faragatlan ugyan, a kézremegés befigyel egy cseppet, de amennyire tudtam, igyekeztem úgy megvágni hogy jó legyen. Aláfestésnek pedig Tommy Dorsey zenéjét választottam.
Megvan annak a szépsége, ha az ember csak úgy filmezi az embereket, minden instrukció nélkül. Ilyenkor olyan pillanatokat kaphat el, melyek megismételhetetlenek. Ezért értékes számomra ez a film, és merem remélni, hogy nem csupán számomra lesz élvezetes, hanem más is meglátja benne azokat az apró részleteket.
Martin Campbell hozza nekünk nyáron az új DC-adaptációt, bizonyítván hogy nem csak Batman meg Superman létezik ebben az univerzumban, hanem vannak még érdekes(ebb) figurák, történetek. A Zöld Lámpás szintén 3D-ben lesz, a főszerepben a mostanában nagyon felkapott Ryan Reynolds, a THE TOWN-ból ismert Blake Lively (akit én hülye módon összekevertem Rebeca Hall-al). Az új előzetes masszív szórakozást ígér, melyben úgy tűnik hogy jócskán lesz science-fiction is, amolyan Star Wars-módra. Látványosnak néz ki, és izgalmasnak. Részemről ez a nyár egyik legjobban várt filmje.
Ezúttal egy 3D-re készült előzetest tekinthetünk meg, 2D-ben. Szóval nem oszt, nem szoroz. Láthatók benne olyan részek amelyeket eddig nem láttunk, sok lassítás, sok rombolás meg akció. A premier közben lassan de biztosan közeledik, úgyhogy lehet dörzsölni a tenyerünket. Az eddigiek alapján egészen jónak néz ki, történt már egy kis vetítés is a filmből, a reakciók egyöntetűen jók, Bay még Cameronnal is spanolt, meg persze Spielberg-gel. Oké, őszintén szólva várom és amit eddig láttunk az eléggé menő. Csak még mindig szkeptikus vagyok…De inkább jöjjek ki a moziból úgy hogy kellemesen csalódtam, semmint hogy koppanjak egy baromi nagyot.
Tudvalevő, én nem tartozok abba a csoportba mely minden megszólalásáért és filmjéért külön megkövezi Uwe Boll-t és azt követeli tőle, hogy “monnyon le!”. A fickó csinált néhány fos filmet, tény ami tény, de nem a legrosszabb filmrendező Hollywood-ban. Lehet hogy baszottul egocentrikus stílusa van, és volt egy-két beszólása ami arra enged következtetni hogy bizony nincsen tisztában a dolgok állásával, de szögezzük le hogy például a RAMPAGE egy meglehetősen figyelemre méltó és érdekes darab volt. Ahogyan a TUNNEL RATS is nézhető produkció, még akkor is ha akadnak kisebb-nagyobb hibái. A lényeg, hogy Boll bár lehet hogy nem a legjobb rendező, de tény hogy megvan a magához való esze, és ha megfelelő anyaghoz nyúl, akkor valami frappáns is kisülhet abból amit csinál. Ezért is gondolom, hogy ez az “utáljuk Boll-t” kicsit már idejét múlt és avítt vélekedés. Lejárt lemez, hogy úgy mondjam.
Nos, az előbbi bekezdésből a kedves olvasó azt gondolná, hogy ezúttal is beletrafált a germán rendező, és hogy arról fogok írni, hogy mennyire meglepően jó lett a BLOODRAYNE harmadik epizódja. Hogy érdemes megnézni mert Boll már tényleg jó rendező lett. Ez azonban nem igaz. Hazudnék ha azt mondanám hogy szerettem ezt a filmet, sőt az is hazugság volna ha azt állítanám: szórakoztam rajta. Mert tudvalevő az is, én szeretem a rossz filmeket, bizonyos esetekben nagyon is tudom őket élvezni és hajlamos vagyok egyes filmeket csak azért az egekig magasztalni mert annyira pocsékak, hogy azt már tanítani lehetne, de nem ebben az esetben. Sajnos akármennyire kedvelem a fickót, erről a filmről egy árva pozitív szót nem tudok mondani. Pedig esküszöm, az előzetes alapján tetszett. Komolyan rá voltam készülve hogy látok egy jófajta trash-t, sok vérrel, akcióval, egy javított Boll rendezésében, aki tanult az első rész hibájából (azért említem csak az első részt, mert a másodikat nem volt szerencsém még látni) és megtanulta hogyan kell cselekményt és színészeket vezetni. De olybá tűnik, ez tipikusan a “kettőt előre, hármat vissza” esete. Érthetőbben fogalmazva: az utóbbi időben ugyan javuló tendenciát mutatott a direktor úr, de ezzel a filmjével visszalökte magát a kezdetekhez. 
Kezdjük a legalapvetőbb problémával, a történettel. Van a főszereplőnk, a hősnő, a dhampir csaj. Vannak felkelők. A helyszín a náci Németország, az idő természetesen a II. világháború. Az igazság az, hogy leírnám én a történetet de nehézségekbe ütközök mert nemigen van olyan itt. Illetve akad. Néha elejtenek egy-két megjegyzést a szereplők melyből a néző arra következtethet hogy a forgatókönyvíró fejében volt egy apró szikra, valami történetre gondolt írás közben, de hogy kurva lusta volt leírni, az egészen biztos. De a film játékidejét nézve, ezen nincs is mit csodálkozni. A BLOODRAYNE másfél órás sincsen, szóval mondhatjuk azt, hogy ha hosszabb lett volna akkor jobb lett volna. De ne mondjuk ezt, mert ami azt illeti, ez az egy óra és 9 perc így is elég borzalmas volt, bele se merek gondolni milyen lett volna ha 100 perc lett volna mondjuk. A történetet tehát felejtsük el, a cselekmény kb. annyiból áll hogy harapnak, náci doktor vizsgál, főhős kaszabol és néha kefél. Ennyi és nem több. Ami a szereplőket illeti, hiú ábránd volna azt várni hogy lássunk konkrét karaktereket, mert annak is híján van ez a cucc. Egyik szereplő iránt se éreztem egy csepp szimpátiát se, a felkelőknek semmi jelentőségük nem volt, és gyakorlatilag egyetlen jelenlevőnek se volt semmi jelentősége az égegyadta világon. Ilyenformán pedig az a kevés akció hiába véres, a szexjelenetekben hiába vannak csöcsök, nem elég jók ahhoz hogy elvonják a figyelmet a “történet” über-fogyatékosságairól. Na jó, a mellek jók voltak. De a főhősnőt inkább tudnám egy pornófilmben elképzelni. Ennyire tehetséges volt.
Ha már a szexjeleneteknél tartunk, a filmben kettő is van. Mindkettő nevetségesen random és totálisan felesleges. Persze, mondom…Jó mellek. De ez kevés ahhoz hogy élvezzem a filmet.
Röviden tehát, a sorozat harmadik része annyira rossz mint az első volt. Unalmas, érdektelen, egész egyszerűen ROSSZ minden értelemben. Értelme nincs annak hogy megnézzük, aki hozzám hasonlóan megkedvelte valamelyest Boll-t, az kerülje el ezt a filmet, mert még a végén visszaesik és újra utálni kezdi szegény fickót.
Lars von Trier két évvel ezelőtt kijelentette Cannes-ban hogy ő a világon a legjobb rendező, most ugyanott azzal csinálta a feszkót hogy magát nácinak vallotta és hogy szimpatizál Hitlerrel. Habár később bocsánatot kért és elmondta hogy ezt tulajdonképpen viccnek szánta, rendesen kitették a valagát a hírhedten depressziós és provokatív rendezőnek. Vagyis kitiltották a fesztiválról. Na most, nem gondolom azt, hogy viccelkedésnek a legjobb módja az, hogy Hitler-szimpatizánsnak mondjuk magunkat, elég gyenge és elbaszott poén volt ez részéről, de azt mégiscsak túlzásnak tartom, hogy ennyire felkapták a vizet a többiek. Persze, nem volt egy szép dolog, de nem ismerjük annyira Trier-t hogy értsük a poént? Még ha rossz is, mondom. Komolyan ennyire mellre kell mindent szívni? Szerény véleményem szerint ez egy idióta húzás volt Cannes részéről, nevetséges ha úgy tetszik. Nem feltétlen szimpatizálok Lars-nak ezen lépésével de azért igazán nem kellett volna ennyire felkapni a vizet, hozzátéve azt, hogy a direktor köztudottan zsidó családból származik (vagy mégsem? erre is tett célzásokat). Meglehet a fickóról a véleménye mindenkinek, lehet pöcsfejezni meg rossz rendezőnek mondani de most senki ne mondja nekem hogy nem reagálták túl Cannes-ban ezt a beszólását.
De ha már itt tartunk, most mutatták be a fesztiválon Trier új filmjét, a MELANCHOLIA címűt. A kritikusoknak nem tetszik. De nem baj, attól még megyek majd és meglesem ha alkalmam nyílik rá és ha behozzák ide is.
A két filmben egy közös tényező van: Michelle Pfeiffer.
THE AGE OF INNOCENCE
Martin Scorsese-nek ezt a filmjét most láttam először. Már régóta ott volt azok között a filmek között melyeket meg kell sürgősen tekintenem, de csak most jutottam el odáig hogy rászánjam az időt. Kicsit kelekótya módon néztem meg ugyan (többször szünetet tartottam és néha ránéztem film közben a gépemre is), de összességében nagyon bejött. Mert többször hangoztattam már, Scorsese nem tud rossz filmet csinálni, akármilyen témához nyúl. Előfordul, hogy kevésbé remek produkciót tesz le az asztalra, de az csak annyit tesz, hogy a többi filmjéhez képest kevésbé jó, egyébként még a gyengébbjei is kibaszott mesterművek. Az ÁRTATLANSÁG KORA az 1800-as évek végén játszódik, New York-ban. A főszerepben egy jómódú figura (Daniel-Day Lewis) aki arra készül hogy feleségül vegye a lányt akit szeret, de akad egy apró bökkenő: közben halálosan szerelmes lesz egy másik nőbe (Michelle Pfeiffer). Kapcsolatuk leginkább abban merül ki hogy beszélgetnek egymással, de érezhető a feszültség a két “szerencsétlen” között. Hogy úgy mondjam: a szikra ott van minden találkozásukban. Menyasszony mit sem sejt (avagy sejti csak titkolja), a házasság pedig közeleg, a férfi szenved. Általában nem igazán rajongok azokért a filmekért amelyek ebben a korban játszódnak. Nem tudom miért, talán a kosztümök teszik. De ha Scorsese készít egy filmet erről a korról, akkor amellett nem mehetek el szó nélkül. Azt kell mondjam, ez a film a legjobbjai közé tartozik. Elegáns rendezés, gyönyörű és megkapó képek (Daniel-Day Lewis az ablak előtt áll, háttal a nőnek akit szeret, és tudja: soha nem lehet az övé. fájdalmas), és nagyon profi színészi alakítások jellemzik a filmet. Kimagaslik természetesen Lewis játéka, aki már ekkor bizonyította hogy ő bizony nem egy tucatszínész, olyan intenzitással képes bemutatni az érzelmeket, hogy muszáj leesni a székről és akárhányszor kinyitja a száját, élmény hallgatni. Ugyanez a helyzet Pfeiffer-rel is, szintúgy karrierjének egyik legjobb alakítását nyújtja. Winona Ryder mint a feleség…Nos neki nincs olyan sok játékideje, és néha úgy éreztem ő inkább egy kisebb összetevő ebben a dolgozatban, de megállta a helyét. A film közel két és fél óra hosszúságú, ami lehet leterheli kicsit az embert, de érdemes végignézni. A zárójelenet a maga “egyszerűségével” pedig újfent célba talál, ahogyan Marty többi filmjénél. Igazi gyöngyszem!
THE FABULOUS BAKER BOYS
Steven Kloves azoknak lehet ismerős, akik behatóbban ismerik a HARRY POTTER-filmek stáblistáját. Ezen úriember írta ugyanis a Potter-filmek forgatókönyveit. De francba is, hagyjuk most ezt. Nem ezért olyan jó. Ha valaki látta azt a filmet Michael Douglas-szel a főszerepben (amiben egy írót alakít aki alkotói válságban szenved), akkor már tudhatja hogy kivel állunk szemben. Csak címről ismertem eddig a Baker fiúkat, de most hogy megnéztem, azt kell mondjam le azzal a bizonyos kalappal. A történet középpontjában három karakter áll. Egy testvérpár és egy nő. A testvérpárt a Bridges-tesók alakítják, és zenészeket játszanak, akik már évek óta együtt muzsikálnak. Az idők azonban változnak, és a szükség úgy hozza hogy fel kell venniük maguk mellé egy harmadik személyt, egy énekesnőt. Ahogyan az lenni szokott, a nő megjelenésével hőseink élete fenekestül felfordul és borul a bili mindenfelé. A film történetileg kicsit vékonyan faragott, ami kiemelkedővé teszi, az a dialógus, és a színészi játékok. Jeff Bridges egészen fantasztikus alakítást nyújt a kissé lepukkant, folyton cigiző Jack Baker szerepében, Pfeiffer pedig itt is bizonyítja hogy nem egy “one-trick-pony”. Beau Bridges (remélem jól írtam le a nevét) sem panaszkodhat, ő is jó volt. A rendezés itt is elegáns, könnyed, sose túl nehéz a hangvétel de azért itt-ott kellően drámai. De sose annyira drámai hogy megterhelje a lelket. Szórakoztató film kiváló zenékkel és sziporkázó párbeszédekkel.
Itt van, kopogtat az ajtómon. Beengedem. Te vagy az? Spielberg is itt van? Peter Jackson? Joe Cornish? Tintin, olyan a hangod mint Jamie Bell-nek. Véletlen? Kicsit furán nézel ki, mintha számítógéppel szerkesztettek volna. Úgy értem jól nézel ki! Az Unikornis legendáját kutatod? Ja hogy 3D-ben? És hamarosan…Nyáron? Nem, Karácsonykor érkezel teljes életnagyságban! Karácsonykor? Hát olyan soká? Na, hát várom hogy újra lássalak. Már mész is? Nem mondtad hogy csupán egy percre jössz. No mindegy, kösz a látogatást. Helló!
(apropó, kurvajó kis kaland lesz, érzem)
Már pár éve abbahagytam a SMALVILLE nézését, pedig annak idején mikor elkezdték sugározni a tévében, mindig ott evett a fene a televízió előtt. Hiába no, gyerek voltam még, általános suliba jártam és érdekelt a dolog. Tetszett akkor még, tényleg lekötött az egész cucc, de aztán valahogy felnőttem (idézőjelbe téve) és rájöttem: nem, ez a sorozat nem jó. Nem azért nem jó, mert amolyan Ultimate Spidey-módra tinédzser-környezetbe helyezték a figurát, hanem mert egy totális nyápicot faragtak Clark-ból. Egy nyálgépet, aki folyton siránkozik és az istennek nem tudja megkapni a szeretett csajt. Tom Welling alakítása legalább annyira volt értékelhető mint egy szem rizs. Ebben a sorozatban sajnos mindenki nyámnyila volt, egyetlen érdekes figura volt benne, az Luthor apja, aki egy számító gazember volt. Bírtam. De Kristin Kreuk? A kis bociszemű csaj aki úgy nézett ki mint aki folyton bőg. Akibe annyira szerelmes volt “Clark”. Olyan volt az egész mint egy DAWSON’S CREEK epizód, ami önmagában nem lenne rossz mert én szerettem a Dawson-t, csak Superman-ből ne csináljanak már bőgőmasinát, könyörgök. Na de mindegy, 10 év után végre elérkezett a végéhez a széria. Lezárták. Pontot raktak. Én – mint mondtam – már rég nem nézem, de természetesen ráakadtam az utolsó jelenetre, melyben Clark végre felveszi a kosztümöt és elrepül.
?????????????
Várj, szóval tart vagy 10 éve a sorozat és csak most jutottak el odáig hogy felvegye azt a rohadt kosztümöt??? MI A SZAR??? Mi az isten nyilát csináltak eddig?????? Ez olyan befejezés, mintha azt mondanák: nesze nektek, töröljétek ki vele a seggeteket. Kösz hogy néztetek és 10 évig vártátok hogy kosztümbe legyen a kis nyápic. Most felvette. Boldogok vagytok? Anyád. Jó, lehet hogy a sorozat rajongói ezzel a lépéssel meg vannak elégedve, de engem felbaszott. Viszont tény, a zene az jó…Csak már hallottuk a hetvenes években abban a bizonyos Donner-filmben. Tudjátok. Mindegy. Itt a jelenet:
John Cusack a nyolcvanas években mint a tinifilmek sztárjaként vált népszerűvé, az úgynevezett coming-of-age dolgozatok koronázatlan királyaként. A srác akivel mi, a semi-lúzerek (ezt a kifejezést most találtam ki) teljes mértékben tudtunk azonosulni. SAY ANYTHING, THE SURE THING, ezekről a filmekről beszélek. Ezért kicsit furcsa volt egy ilyen komoly filmben látnom őt, mint amilyen a THE GRIFTERS. Ebben az alkotásban egy fickót alakít, akinek minden vágya hogy “grifter”, azaz magyarra lefordítva: csaló legyen. Csal a pénzzel, kártyában, a dobókockával, és láthatóan megy neki a dolog, egészen addig amíg fel nem bukkan rég nem látott édesanyja és el nem kezdi kavarni a szart kis barátnője. Ahogyan az már a film nyitójelenetében kiderül, mindhárman “szakmájuknak” igazi professzionális szakemberei, értik a dolgukat ha arról van szó, miként manipulálják a körülöttük zajló eseményeket.
A film rendezője Stephen Frears, aki – szerintem mondhatjuk azt, hogy – soha nem készít kétszer ugyanolyan filmet. Minden filmjével más és más műfajba tesz látogatást, az eredmény pedig hol jobb, hol kevésbé jobb, de valahogy mindig arra a következtetésre jutok, hogy ez a fickó tud valamit. Kedvenc filmem tőle a szintén John Cusack főszereplésével készült HIGH FIDELITY, mely a harmincas éveikben járó férfiak magánéleti válságába engedett pillantást. Ott Nick Hornby regényéből rendezett Frears, és itt se kisebb nevet választott alapul. Jim Thompson-nak köszönhetjük a THE GRIFTERS eredetijéül szolgáló könyvet. Thompson regényeiből nem egyszer csináltak már filmet, most a legkézenfekvőbb példa számomra a THE GETAWAY, melyből maga Sam Peckinpah dirigált le egy nagyszerű akciómozit Steve McQueen-nel a főszerepben. A két történetben nincs sok hasonlóság, legfeljebb annyi, hogy itt is és ott is a törvény által az élet peremére sodródott karakterek állnak szemben egymással. A törvény mint olyan hanyagolva van, a gátlások kimennek az ablakon, a lojalitás mögé kérdőjel tevődik. Ez egy ilyen világ.
Roy Dillon, Lilly Dillon és Myra Langtry. Három név. Három játékos a mezőn, egymást áltatva és buktatva igyekeznek a csúcsra törni, ki-ki a maga módján, de egyik a másiknál nem alattomosabb formában. A történet szövevényes szálakon vágtat a végkifejlet felé, hazugságokon és cselszövéseken keresztül, és a film alatt egyre világosabbá válik a néző számára, miszerint ezt a játszmát csak egy valaki nyerheti meg. Aki a legmesszebbre képes elmenni a célja érdekében. Gátlások nélküli univerzumban vagyunk, ahol az olyan szó mint “szerelem”, fabatkát sem ér, és aki egy pillanatra is elgyengülni látszik, annak vége. Olybá tűnik hogy itt csalás nélkül senki nem tud megélni. De mint tudjuk, a csalóknak csúnya végük lehet, ha odajutnak. A THE GRIFTERS igazi, kemény és sötét darab, amelyben kb. minden klappol egymással. Charles Bernstein noir-ihlette zenéje egyből bevonja a nézőjét, ahogy Oliver Stapleton képei is megteszik a maguk hatását, nem egy emlékezetes jelenet és kép adódott ennek a kettő mesterembernek a kettősségéből. Frears rendezése sziklaszilárd és kompromisszumoktól mentes, az erőszak csak néha üti fel a fejét, akkor azonban húzzuk a szánkat a látottaktól (szivar a kézfejbe, Cusack megüti a barátnőjét). Atmoszférateremtésből abszolút jelesre vizsgázott a film. Színészek terén nem kevésbé erős a dolgozat. John Cusack talán soha nem volt ennyire jó mint itt, Annette Bening és Anjelica Houston pedig igazi alakoskodó ribancokká változtak a szemünk láttára, akiket szívből szeretni nem lehet, sajnálni is csak a ritkább esetekben. Hármuk játéka, ahogyan próbálnak túltenni a másikon…Nos igazi kincs, és ezt őszintén mondom. Azt viszont nem igazán értem, hogy Cusack-et miért nem jelölte annak idején az Akadémia. Vagy legalábbis ahogy elnéztem, jelölést sem kapott. Megérdemelte volna pedig. No de mindegy, apró bökkenő csupán. Attól még kurvajót alakított itt is.
Borzasztóan tetszett ez a film a hangulata, a forgatókönyv és az alakítások miatt, és merem ajánlani akárkinek. Sötét darab, de a maga nemében baromi szórakoztató és emlékezetes.
| Earn Cash Online The… on Cannibal Ferox | |
 | Andriska on SRPSKI FILM (2010) |
 | Maya on A leleményes Hugo (2011) |
 | sanya08 on Electric Shadows (Az utolsó sz… |
 | Molnár Istváb on Electric Shadows (Az utolsó sz… |
