WHERE THE TRUTH LIES (2005)

Atom Egoyan állítólag egy tehetséges fazon, de mivel nekem ez az első filmem tőle, ebben erősen kételkedek. Nem mintha az alapötlet nem lett volna ígéretes, igenis az volt, egy erotikus felhangoktól nem mentes noir-t ígértek be, sok csavarral, szép lányokkal, ehelyett kaptunk egy pajzán gondolatoktól hemzsegő, vulgáris ponyvát. Atom (nem anti) szarba tenyerelt ezzel a dolgozattal, de alaposan.

A történet egy gyilkosságról szól és két tévés barátságáról. Egy alkalommal, a hotelszobájukban női hullát találnak, megindul hát a találgatás (15 év múlva) hogy mi is történt ott. Egy merész újságírónő belefog a sztoriba, megismerkedik a Kevin Bacon által játszott figurával, lefeküdnek egymással, és minden megtörténik, aminek meg kell történnie. Csavarosnak mondható, igényesnek tűnni akaró film, de igazából olcsó ponyva, ami ráadásul több sebből vérzik. Először is a szereplők. Kevin Bacon és Colin Firth alakítják a két showman-t, akik – ahogyan az a narrációból kiderül – isznak, drogoznak, a hölgyeket dugják, a férfiakat pedig rúgják. A Kevin Bacon alakította figura igazi arrogáns pöcs, akit az életben nem tud megszeretni az ember, nemhogy a film két órája alatt, ugyanis karaktere annyira tahó és érdektelen hogy az már fáj. Colin Firth pedig…Nos, a színész az Igazából szerelem után 180 fokos fordulatot vett és olyan alakot formált meg, aki szereti az orális szexet és aki gondolkodás nélkül szarrá veri annak a fejét, aki haverját lezsidózza. Kicsit durva volt látni őt így, de némileg szórakoztató is, ugyanakkor még ez sem mentette meg figuráját a papírmasé-effektustól. A film másik óriási nagy hibája, az az ügyeletes csinos hölgyben keresendő. Alison Lohman alakítja a mindenre elszánt újságírónőt, de olyan élettelenül és hiteltelenül, hogy inkább néztem volna ki belőle egy Cosmopolitan-szerkesztőnőt, mint egy ilyen “éleseszű” leányzót. Ordított róla, hogy semmi keresnivalója ebben a filmben, harmatgyenge alakítást nyújtott, hiába szerettem őt a DRAG ME TO HELL-ben és a Trükkös fiúk-ban, itt kudarcot vallott. Habár, foghatjuk ezt a forgatókönyv hülyeségeire is és a rendezőre. De attól még a tény tény marad. A történet maga roppant csavaros, a szokványos “kiöltemeg”-kérdést járja körbe, sokszor hamis nyomra vezeti a nézőt a direktor, vörös heringekkel eteti, majd a végén jön a nagy meglepetés – “jééé, ő volt az?” – és hirtelen minden világos lesz a nézőnek. Azaz dehogy lesz világos. Ott hagyja a szarban. Nem hogy nem lesz minden világos, de még fel is idegesített ezzel az olcsó fordulattal. Kb. olyan banális volt ez a fordulat, akár a Temetetlen múlt befejezése.

Ami mindenképpen a film javára írható, ha már muszáj ilyet mondani, az az operatőri munka. Néhol egész szép képek voltak, plusz maga a korszak az ami tetszett. Ennyi. Tényleg ennyi. Minden más komolykodó, de a nevetségesség határát súroló infantilis hülyeség, amit már csak tetéz az idegesítően egysíkú és együgyű narráció, amit több személytől hallunk, akár a CASINO-ban. Csakhogy itt nem működik a dolog. Olcsó ponyva szaga van. És olcsó ponyva nem mindig jó. Még ha nem vette volna magát olyan komolyan a film, akkor lehet hogy élveztem volna, de láthatóan többet akart elérni annál, hogy egy harmadrangú “dugós-nyomozós” film legyen belőle. Kár érte. A potenciál ott volt.

Na még ezt is látnom kell: ICARUS

Dolph Lundgren a főszereplő és ő is rendezte. Van kérdés? (Hunor! ez megint egy célzás! szerda! tudod! DVD)

Dennis Hopper emlékére (1936-2010)

“Could I have one of those Chesterfields now?” – kérdezte Vincent Cocotti-t, majd rágyújtott egy szál cigarettára. Tudta, hogy mire vállalkozott a monológ elkezdése előtt. Tudta, hogy ez az egyetlen esélye arra, hogy megmentse a fiát és hogy megszabaduljon a kínhaláltól. Christopher Walken egész addig uralta a vásznat, de Hopper azzal az egyetlen pillanattal, ahogy rágyújtott arra a bizonyos cigire, kegyetlenül átvette az uralmat. Walken? Ki az a Walken? Hopper fogta magát és átvette a gyeplőt, kíméletlenül megalázva ezzel az szicíliai származású gengsztert, és mindenkit lejátszva a képernyőről/vászonról. Egy golyóval a fejében végezte, de milyen halál volt az! Dicsőséggel ment a halálra és úgy, hogy tudtuk: annak ellenére hogy több golyót beleeresztett hóhérja, mégis ő nyert. Meghalt, de utolsó szavaival vérig sértette a férfit.A coolság élő szobra lett.

Dennis Hopper elhunyt 2010. május 29.-én a prosztatarákkal vívott hosszas küzdelem után. A színész évekig vívódott a rohadékkal, míg az végül legyűrte őt, de dicsőségére legyen mondva, 74 év azért nem semmi, hát még ha azt nézzük miket művelt a hetvenes években. Naponta 28 üveg sör és rum, plusz kokain. Kész csoda, hogy ilyen sokáig húzta közöttünk. A fent leírt jelenetet biztos mindenki felismerte, aki mégsem, annak elmondanám hogy a Tiszta románc című filmből van. A Tarantino által írt forgatókönyvből készült filmben ugyan csak néhány jelenete volt, mégis hozzá kötődik a film egyik legemlékezetesebb monológja, szcénája. És ez az alakítás csak egy volt a sok közül.

Pályafutását az ötvenes években kezdte, akkor amikor James Dean és Marlon Brando is pályára került, 1955-ös első filmje – a Haragban a világgal – előtt azonban még szerepelt néhány sorozatban, egy-egy epizódban, sőt ami azt illeti még utána is több sorozatban felbukkant. A hatvanas évek alkonyán, ’69-ben történt az igazi áttörés, akkor készítette el egy generáció életérzését definiáló filmet, a Szelíd motorosokat. A film óriási siker volt és tényleg egy csapásra igazi kultuszfilm vált belőle, az igazi Amerikáról készített látlelet, a szabadságot pártoló ám annak lehetetlenségét leíró mozi. LSD, Harley, hosszú haj. Szimbólumok. A szabadságnak lőttek. Ezek után megállíthatatlanul szárnyalt felfelé karrierje, annak ellenére hogy aztán további direktori próbálkozásai nem sikerültek úgy, ahogyan azt elképzelte, drogozni kezdett, inni és zülleni, a kilencvenes években aztán újra felfedezték őt, onnantól vált igazi ikonná. Feltűnt ő rengeteg filmben, alakított mindenféle emberkét, játszott David Lynch-nél és Tony Scott-nál, alakított pszichopatákat és jófiúkat. A nagyközönség megismerte őt. Nem akarom elmondani az egész karrierjét, csak arra kívánok rávilágítani, hogy mekkora személyiség volt őt, micsoda arca a színészvilágnak. Nem volt minden filmje olyan jó, játszott hulladékfilmekben is, ez tény, de mégis az egyik legkarizmatikusabb és egyik legtöbbet dolgoztatott színész volt ő (összesen 202 filmben játszott!!), akinek félreismerhetetlen stílusát senki máséval nem lehetett összehasonlítani.

Befejezésképp itt van az írásom elején említett jelenet. Nézzétek meg. Nézze meg mindenki, aki erre jár! Micsoda alakítás! Rohadtul fog hiányozni…Te vén csirkefogó!

SUBMERGED (2005)

A SUBMERGED tipikusan annak az esete, hogy egy idióta filmet is lehet élvezni. Persze ahhoz az kell, hogy hozzám hasonlóan tiszteld és imádd Steven Seagal személyét és a filmjeit. Amit ez a fickó művelt a kilencvenes években a műfajjal, az abszolút figyelemreméltó. Semmi reformálás persze, de azért mégis, otthagyta a keze nyomát. De a kilencvenes évek elmúltak, már a kétezres években járunk, az idők változtak. Más szelek fújnak. Az igazi akcióhősök kimentek a divatból, a tékák hátsó polcaira száműzték őket, hogy onnan elégítsék ki hűséges rajongóikat. Seagal is száműzve lett, kicsit meg is hízott a lelkem, de még így is lelkesen üti ellenfeleit. Üti? Inkább hanyag mozdulatokkal telibebassza az agyukat, hogy pontos legyek. Az ő stílusa mindig is ez volt, semmi kifinomult szarság, csak úgy löki őket, meg rájuk borítja az italospultot, lazán szembe döf egy ollót, és az arcán végig ugyanaz a sztoikus nyugalom. Na jó, esetleg kicsit mérgesebb a kelleténél. De azért a nyugalom az ott van. Akár egy zen-mester. Akár Pai Mei. Mint egy buddhista pap, aki szabadidejében csontokat tör szét. De mindezt a jó ügy érdekében. Hupsz, elkalandoztam. A Terror a tenger alatt egy csapat elítéltről szól, akik kapnak egy utolsó esélyt, küldetést kapnak. Illetve Seagal az akit megbíznak, ő pedig megkapja a régi csapatát. Van köztük egy bombaszakértő meg egy szanitéc, mindenféle van köztük akinek hasznát tudják venni harcban. És ott van Vinnie Jones, de ezt csak úgy megjegyeztem. Igazi Piszkos tizenkettő-felállás, de tévedés ne essék, hiú ábránd volna elvárni ettől a műtől egy hasonlóan szuper produkciót. Közbejátszik persze a történetben még egy gonosz tudós, aki gombnyomásra őrjöngő pszichopatát képes csinálni más emberekből egy chip vagy mi a manó segítségével. Seagal és csapata az utolsó remény. Mert ők a legjobbak.

A küldetés nem úgy megy ahogy kellene, kiderül hogy felültették őket, és hogy ők bizony feláldozhatók. Majdnem otthagyják a helyszínen a fogukat, de aztán mégsem. Utána jön az igazságszolgáltatás.

A film izzasztóan buta és tele van olyan mondatokkal, amiken az ember már hupililára röhögi magát, vagy a haja kihull. De ez így van jól, én speciel baromi jól tudtam szórakozni rajta, megszoktam már hogy ezek a késői Seagal-darabok már kevésbé jók, és az egyetlen igazi jó dolog bennük az maga Seagal, aki még elhízva is borzasztó menő. De hozzá kell tegyem, az akciók azért itt nem olyan rosszak és kellően véresek, robbanások és lövöldözések sora váltja egymást, és ráadásként még egy Gary Daniels-Steven Seagal bunyó is helyet kapott a filmben, ami rövid ugyan de azért némiképp kielégítő. Plusz, Seagal bőrdzsekiben feszít már megint. És bizonyítván elpusztíthatatlan voltát, még egy tankkal felszerelkezett katonai osztag sem tudja megölni őt. Értitek, tankkal mennek ellene és a csapata ellen, de még ezt is túlélik. Ő meg csak egy rohadt shotgunnal elintéz egy fél osztagot. Most mondjátok hogy nem menő.

A SUBMERGED tehát egy buta, ámde annál szórakoztatóbb akciómozi. Seagal a közepes kvalitású filmjeihez sorolnám, ami már a bűnös élvezet kategóriájába kerül. A legjobbak azok a korai kilencvenes években készültek.

Néhány film amit feltétlen látnom kell

Szemezgettem kicsit, és rábukkantam néhány filmre, amiket feltétlen látnom kellene minél hamarabb. (Hunor, ez célzás!!)

Először is, egy kis vikinges dolgozat a dán Nicolas Winding Refn-től, akiről most olvastam nemrégiben a Filmvilágban. Ezért is imádom ezt a folyóiratot, mert olyan emberekről olvasok, akikről egyébként nem nagyon szereznék tudomást. A VALHALLA RISING-ban Mads Nikkelsen-t láthatjuk főszerepben. Állítólag a film egy kisebb mestermű, mások szerint pedig unalmas szar. Hát nem tudom, én az előbbinek hiszek inkább.

Aztán jöjjön egy másik film Refn-től, a BRONSON. Ez a film egy elítéltről szól, a főszerepben Tom Hardy-t láthatjuk, aki a következő Mad Max-ben fog majd domborítani. Állítólag a film a 21. század Mechanikus narancsa. Meglátjuk.

Samuel L. Jackson kínoz. Erről eddig lemaradtam. Jó lehet? Hátha…Hátha. UNTHHINKABLE

Szégyen, nem szégyen, de nekem ez eddig csúnyán kimaradt. Pedig állítólag…Közepes és nem olyan jó. Viszont véres. És CGI van benne…broáf. nem baj, látni akarom. WOLFMAN

És most…A méltán imádott Vitathatatlan második részének a folytatása, amiben Jai White helyett Boyka kalandjait leshetjük tovább. Amíg Isaac Florentine ül a rendezői székben, addig jöhet akármi. Vevő vagyok rá. Állítólag még a másodiknál is jobb! UNDISPUTED III – REDEMPTION

És legyen még egy ráadás. Erről most a napokban olvastam. Teljesen rákattantam ezekre a japán “művészfilmekre”. A SAMURAI PRINCESS már a címével megvett engem kilóra, az előzetes pedig tovább fokozta a lelkesedésemet.

HEART OF A CHILD (1994) (tv)

Éééés zsebkendő-áztatás indul!

Adott két házaspár, akik nagyon szeretnének gyermeket. A két házaspár nem tud egymásról, párhuzamosan követjük útjukat, onnantól hogy megtudják az örömteli hírt. De ahogyan az lenni szokott, az örömteli hír később nem olyan örömteli, kiderül mindkettőjük meg nem született babájáról, hogy valami nincsen rendben vele. Egyik gerinc nélkül születik (vagy rosszul emlékszek?), a másik pedig egy fél szívkamrával. Rossz, nagyon rossz. Kisebb szenvedés után az egyik házaspár aztán felajánlja gyermeke szívét a másiknak, hogy az életben tudjon maradni. Mindez igaz történet alapján…íííí

Ez kicsit aljas. Úgy döntöttem visszaveszek magamból a film kritizálását illetően, amikor megláttam hogy igaz történet alapján készült, de a francba is…Attól hogy igaz a történet, még meg lehetett volna csinálni kevésbé patetikusra és giccsesre is. Didaktikusságba oltott béna párbeszédek sora követi egymást, szenved egész film alatt a két házaspár, ami érthető. Ezzel nincsen gond. Azzal viszont van gond, hogy folyton amikor valami nagyon bensőséges pillanat van, akkor megszólal egy nagyon szép zongorazene, és olyankor olyan érzésem volt, mintha azt mondanák nekem, “Sírjááál!” Értitek? Pokolba ezzel a hatásvadász szarral! Én nem bírom az ilyesmit. Még a történet maga rendben volna, ha nem lenne ennyire fájdalmasan középszerű és nyálas a megvalósítása. Tetejébe ennek, mint mondtam, a párbeszédek borzasztó együgyűsége. Mondok egy példát:

A férj és a felesége azon tanakodnak, hogy miért nem vállalják el az orvosok a gyermekük szívének átültetését. A férj megjegyzi gyanakodva:

- Szerintem ők tudnak valamit erről.

- Igen, lehet. mondja erre a feleség.

Géniusz, persze hogy tudnak valamit, azért hívják orvosoknak őket!!

De nem akarom tovább bántani ezt az ártalmatlan és nyálas filmet. Biztos van, aki értékeli. Nyilván, én nem vagyok kőszívű, engem is meg lehet venni egy aranyos gyermek arcával, van ám nekem szívem. De ez. így. sok. ennyi.

Le fabuleux destin d’Amélie Poulain (2001)

Hogyan kezdhetném ezt a kritikát? Mi rosszat lehetne mondani egy olyan filmről, ami azzal kezdődik, hogy a Narrátor ilyen mód vezeti be a filmet:

“1973. szeptember 3-án, 18 óra 20 perc, 32 másodperckor egy kék dongólégy, mely percenként 14970 szárnycsapásra képes, leszállt a Saint Vincent utcában a Montmartre-on. Ugyanebben a másodpercben a Moulin de Galette melletti vendéglőben a szél varázslatos módon bebújt a terítő alá és megtáncoltatott két poharat anélkül, hogy bárki észrevette volna. Ugyanebben a pillanatban a Trudaine avenue 28 szám alatti ház 5. emeletén Eugene Colere hazatért legjobb barátja, Emile Magino temetéséről, és kitörölte az elhunyt nevét a noteszéből. Továbbra is ugyanebben a pillanatban Raphael Poulain X kromoszómával ellátott ondósejtje kivált a csapatából, hogy utolérje Madame Amandine Poulain, született Amandine Founet petesejtjét. Kilenc hónappal később megszületett Amélie Poulain.”

Amelie Poulain nem mindennapi lány. Szereti az élet apró örömeit, mint például beletúrni az ujjait egy magokkal teli zsákba, vagy nézni a moziban a nézők arcát. Életének minden apró rezdülése a hétköznapok unalma, ugyanakkor Amelie szereti a hétköznapok kisebb örömeit, azokat amiket az átlag ember nem vesz észre a nagy sürgésben, forgásban. Amelie egy lány, aki mindannyiunk példaképe lehetne, és kétségtelenül örülnénk, ha társaságunkban volna egy olyan ifjú hölgy mint ő. Elég ránézni, és máris mosolyra fordul az ember arca, szemei folyton pajkosan csillognak, mint aki valami rosszban sántikál, de ez a rosszban sántikálás inkább gyermeki, mintsem felnőttes vonal. Amelie egy igazi angyal. A film bravúrosan mutatja be Amelie gyerekkorát, az édesapjával való viszonyát, és olyan apró gegekkel csillapítja komédia iránti olthatatlan éhségünket, mint amikor bosszút áll a szomszéd férfin, azzal, hogy az antennát a focimeccs közben birizgálja. Később Amelie felnő és mi megismerjük környezetét, a kávézót ahol dolgozik, és az embereket, akik között él és virul. Csupa színes alak, a film rövid jellemzéseket ad róluk, vegyük példának a lányt, aki a “képzelt beteg, ha épp nem a migrénjével küzd, akkor allergiásnak hiszi magát“. Bocsánat, ha nem idéztem pontosan. Még egy főszereplő macskáját is jellemzi egy résznél, úgy hogy “Szeretett jelen lenni akkor, amikor mesét olvastak a szülők a gyereknek.” Ez eddig a bevezetés, az igazi cselekmény akkor veszi kezdetét, amikor Amelie a híreket nézi, és bejelentik Diana hercegnő halálát, és egy véletlen folytán rábukkan valakinek az eltűnt gyerekkori emlékeire, kincseire. 1997-ben járunk. Párizsban. Párizsban, ahol az utcák idillien szépek, a nap süt folyton, és a digitális technikának köszönhetően a film készítői elérték, hogy szebb legyen a látszat, mint amilyen a valóságban. Amelie ezeken az utcákon keresi a szerelmet, és lelkesen teszi jobbá embertársai életét, azokon pedig kicsinyes bosszút áll, akik aljas módon viselkednek más emberekkel. Szimpatizál a kissé félkegyelmű zöldségárus fiúval, karon ragad egy vak férfit, és egy utca erejéig utaskísérője lesz, apjának életét is megszínezi azzal, hogy világ körüli útra küldi a kerti törpét. Már csak az van hátra hogy saját magát boldoggá tegye, ebben pedig egy törékeny csontozatú festő lesz segítségére, aki minden évben megfesti Renoir egyik festményét. A szerelmet egy hozzá hasonlóan különc fiúban találja meg, de az egymásra találás egészen a film végéig várat magára, jobbára azért, mert a lány furfangosan és játékosan próbál közel kerülni szíve választottjához, de mint aztán megtudjuk később, ez inkább gyávaságnak tudható be, mintsem másnak. Amelie tehát a sarkára áll és felvállalja magát. Nyer. A néző is nyer. Két órányi boldogságot, és egy olyan filmet, ami nagy lelkesedéssel reformálja meg a filmekről alkotott eddigi elképzeléseinket, felülmúlja minden várakozásunkat és megdob minket egy hatalmas adag boldogság-hormonnal. Reformál, és megidézi a nagy klasszikusokat, a francia újhullámos filmeket, amikor még tudtak újat mondani és képesek voltak újra és újra felfrissíteni a nézőt, kivonni őt a hétköznapok unalmas menetéből. Ezt csinálja ez a film. A siker záloga a főszereplő Audrey Tautou, aki már első jeleneténél megnyeri magának az embert, a szerepet mintha kezdetektől rászabták volna, pedig tudjuk, hogy ez nem így van. A rendező pedig piszkosul nagy fantáziáról tesz tanúbizonyságot, kreatívan használja a jobbnál jobb gegeket, képi agyszüleményeket, minden olyan bizarr, de mégis ismerős és szeretnivaló. Bizarr, de borzasztóan csodálatos. Igazi tündérmese, egy elképzelt, idealizált Párizsról szól, olyan világban, ahol vannak még csodák és létezik igaz szerelem. Remek kikapcsolódás, mosolyra fakasztó vizuális orgia, romantika és jó adag humor.

GWOEMUL (2006)

Joon-ho Bong egyik filmjéről már írtam ezen a blogon, ez volt a MEMORIES OF MURDER. Csak hogy felelevenítsem a dolgokat, az a film egy kedvelt zsánert, a thrillert fogta és gyurmázta át kicsinykét, tette újra izgalmassá, a vérfoltos részeket jobbára mellőzve, karaktereket állítva a középpontba. 2006-ban ugyanezt, vagy legalábbis egy hasonló módszert alkalmazva elkészítette a GWOEMUL-t, vagy más néven A gazdatest című szörnyfilmet. Az előzetes alapján azt hinnéd, hogy egy buta, otromba és közepesen félelmetes, közepesen izgalmas film ez, ami hamar elpárolog az emlékezetedből. Micsoda tévedés…

A Gazdatest igazi műfajkevercs, amiben megvan minden, amit az ember vár a műfajtól, és még több. Bong nem cicózik, rendesen bemutat ezzel a filmmel amerikai kollégáival, ahogyan a MEMORIES OF MURDER-rel, úgy ezzel is rendesen alázza őket, olyan értelemben hogy nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen minőségű művel álljanak elő Hollywood-ban. A Gwoemul egy itt-ott elvetemült, néhol enyhén fárasztó film, de semmiképpen nem pejoratív értelemben. Találkozunk olyan jelenetekkel, amelyeknél a szemöldökünket ráncoljuk, és azt gondoljuk “ez mi a fene?”, de aztán jön egy jelenet, ami meggyőz minket arról, hogy a rendező nagyon is érti a dolgát, csak kicsit megdolgoztat minket. Némileg paródia, némileg komédia, nagy részben szörnyfilm, de leginkább családi dráma. Dráma, ha mondom, nem tudom hogy miért mondják olyan sokan komédiának. Persze, alapvetően azért vicces a film, akadnak benne megmosolyogtató momentumok (még akár az is, amikor a család elkezd sírni mint az őrült a ravatalozóban), de benne van az egészben a tragikum, valahol mélyen ott lapul. Végső soron ez a film számomra inkább szól tényleg a családról, és annak tragédiájáról mint arról, hogy egy nagy gusztustalan szörny randalírozik a városban és embereket zabál majd köpi ki őket. Így is megállja a helyét, kétség kívül, de a család története nélkül és a szereplők, a karakterek ábrázolása nélkül azt mondom, hogy fele ilyen jó nem lenne.

Ahogyan a MEMORIES OF MURDER-ben, úgy a szereplők itt is egytől-egyig szeretnivalóak. Hiába olyan félkegyelmű és kicsit lassú felfogású a szőke srác, az ember szívéhez nő hamar, ahogy a testvérei is. A lány, aki csak a bronz éremig jutott az íjász-bajnokságon, és a fiú, aki a “demokratizálódásnak szentelte egész fiatalságát, most meg munkája sincs”. Továbbá az apa. Ők együtt csonka családot alkotnak, ahol leginkább csak a megértés hiányzik, az egyetlen dolog ami összeköti őket, az a kistestvér iránti feltétlen szeretet és törődés, valamint hogy minden áron meg akarják menteni a szörny karmaitól. Erről szól a film. Az apáról aki ezzel a tragédiával felnő az apaszerephez, a testvérekről akik megtanulják elfogadni a másikat, és másodsorban kapunk egy jó adag feszültséget és a végén egy lélekemelő kis akciójelenetet. És hogy a CGI néhol hamiskás? Az az igazság, hogy ez a film egyetlen hibája, de ha akarom, akkor ezt betudhatom direktnek is. Hiszen ha úgy nézzük, ez a film egyfajta tiszteletadás Japán Godzillája előtt, ott pedig szintúgy kilógott a lóláb technikai megvalósítás terén. Szóval ha nagyon akarjuk, nézhetjük úgy is. De egyébként meg kit érdekel? Ha egyszer egy filmnek ilyen remek karakterei vannak és a rendező láthatóan ügyesen és okosan használja a kamerát (még azt is megkockáztatom hogy mesterien, vannak beállítások és jelenetek, amik túlmutatnak jócskán a műfaj határain), addig befoghatjuk a szánkat a nyamvadt CGI kapcsán. Csss, ha mondom. Ha remake lesz ebből, főbelövöm magam. De előbb vagy utóbb nyilván lesz. damn.

Lényeg a lényeg, hogy a GWOEMUL egy mára jobbára kihalt műfajnak egy igazi, domináns szószólója, ami megérdemelné, hogy még több ember felfigyeljen rá. És ne csak a buta szörnyfilmet lássa meg benne. Mert ez sokkal de sokkal többről szól, mint arról a mamlasz mutánshalról. De ember…Szörnyfilmként is isteni. Mondom én, hogy tudnak azok a távol-keletiek. Náluk van az Erő.

A választás nehézségei…

21: 30-kor Jet Li: Fearless, utána pedig Dolph Lundgren Sárkányok bosszúja. Ez lesz a Film +-on.

Igazi seggberúgós dupla löket, két akcióveteránnal, akik majd tiszteletüket teszik Stallone The Expendables című kötelező akció-orgiájában. Bolond leszek ezt kihagyni, de azért kicsit fáj a szívem, ugyanis a másikon addig Polanski Őrülete megy, míg egy harmadik adón a Királynő, majd az Átlagemberek című Robert Redford-film. Mind jó lehet, és mindet megnézném, de azt hiszem, hogy most maradok az akciónál. Sajnos nem lehet mindent egyszerre. Valamiről le kell mondanom. A rohadt életbe, de nehéz a választás. De szar. Helen Mirren vagy Jet Li? Harrison Ford vagy Jet Li? Esetleg Ford vs Helen Mirren? Anyám…Nem, még mindig nem döntöttem el. Vágyok egy kis Polanski-féle Őrületre. De ugyanakkor nem tudok ellenállni a csábításnak, hogy egy Li és Lundgren-filmet nézzek egymás után. Uh…Basszus…

THE PASSION OF THE CHRIST (2004)

Megint egy kritika, amit nem most írtam, hanem még tavaly nyáron. Furcsa így olvasni, hogy hogyan írtam tavaly. Azt hiszem változott kicsit az írásmódom. Szarabb lett? Vagy jobb lett? Javultam valamennyit? A rosseb tudja, talán javultam. De a Passióról alkotott akkori véleményemen nem változtatok. Nagy becsben tartom a DVD-t.

Sokáig vártam ezzel a filmmel, már egy pár hónapja ott “porosodott” a szekrényemben, ma aztán végre lekaptam, és beraktam a lejátszóba. Egyedül voltam, senkit nem zavartam, házimozi belőve, hangszórók szét, DTS hangsáv, meg ilyesmi, elhelyzkedtem, aztán mehet a menet. Emlékszem amikor játszották a mozik, meg hogy mekkora visszhangja volt ennek a filmnek, benne volt a Híradóban, meg mindenütt, mindenki erről beszélt, meg antiszemitizmusról és istenkáromlásról, meg hogy öncélú erőszak és hasonló finomságok. Gibson megőrült? Héber nyelven leforgat egy Jézus keresztre feszítéséről szóló filmet? Lehet. De kit érdekel? Itt dögöljek meg ha ez a film nem mérföldkő, vagy ha nem az egyik legfontosabb, leghatásosabb, vallásról szóló film mely valaha készült. Mert ez durva! Nem is durva, hanem DURVA! Nem gyerekfilm, de mégis mindenkinek ajánlanám, mindenki látnia KELL ezt a filmet, mert emellett nem lehet csak úgy elmenni szó nélkül. Ez nem egy útszéli zöldséges, ahová be sem mész, ez egy hatalmas nagy kastély, egy palota, vagy minek nevezzem, ahol meg kell állni és nézni, és el nem felejted. Lehet hogy nem tetszik a struktúrája, lehet hogy túl barokkos a Te ízlésedhez képest, de elismerni el kell. Véleményt kell formázni erről a filmről. Olyan nincsen hogy “Ja, jó”, vagy “Hát nem tudom…”. Jó vagy rossz, de véleménye erről a filmről mindenkinek van, és ilyen formán oda sorolom a Cannibal Holocaust, valamint a Salo mellé. Mindegyik film brutális, nézőpróbáló, és egyik mellett sem mehet el úgy az ember hogy ne mondana róla valamit. Nekem mindhárom film tetszik. Mindhárom film egy élmény, egy utazás, amit meg kell tenni. Ez az utazás egy életre szól. Nézzétek, én nem vagyok hívő. Nem hiszek Istenben, és nem lettem hívő a film hatására, de tény hogy ez a film tanít, mégpedig nem arra hogyan kell korbácsolni embereket, mert aki ezt látja csak, aki nem látja úgymond a fától az erdőt, az elveszett lélek. Mert számomra az a film a szeretetről és megbocsátásról szól. Legszívesebben most megölelném a szeretteimet, és tényleg bocs, hogy ilyen szentimentális lettem hirtelen, de ez a film előhozta most ezt belőlem. Mindemellett a Passió művészfilm! Minden egyes képkockája olyan aprólékosan ki van dolgozva, meg van komponálva, hogy öröm nézni, és a hozzá párusoló hangok fenomenálisak, és fájdalmasak, gondoljunk csak arra amikor Jézus kezébe beleütik a szeget a végén. Kegyetlen. De istenbizony megéri végignézni. Megéri.

Nem térnék most ki a szereplőkre, mert mindenki remekül teljesített, meg…Nem tudom, egyszerűen nem érzem most helyénvalónak hogy a színészekről beszéljek, értékeljem őket. Egytől egyig beleélték magukat a szerepbe, és hitelesen adták vissza a szerepüket. Mindenkinek gratulálok. Fantasztikus munka! És ami Gibsont illeti, hát…Most mit mondjak? Korunk egyik legsokoldalúbb, legeredetibb látásmódú direktora. Aki ebben kételkedik, az nézze meg újra az Apocalyptót, vagy a Rettenthetetlent, vagy éppen a Passiót.