THE MATRIX (1999) Filmelemzés három részben: I. rész

Mivel a MATRIX tétel lett irodalomból, úgy döntöttem, hogy megtisztelem a filmet azzal, hogy írok róla egy hosszú, sok mindenre kiterjedő elemzést. Igyekszek irodalmi nyelven fogalmazni és előhozni magamból a legjobb írót, és a legjobb filmelemzőt. Az alább leírtak nagy részét már leírták előttem, de akadnak majd eredeti gondolatok is, amik a saját agyamból származnak. Ahogy tegnap (és ma a suliban) néztem ezt a filmet újra rádöbbentem, hogy micsoda film is ez. Nem csak egy film, annál sokkal több. Egy igazi klasszikus, amit alaposan elcsesztek a folytatásokkal. De sebaj. Az első rész attól még ugyanolyan jó marad. Egyébként néhány szó arról, hogy tétel ez a film. Ezzel egy álmom válik valóra. Mert el nem tudnék képzelni annál szebbet, hogy a kedvenc órámon egy filmről írjunk a füzetbe, és hogy olyanokat látok a táblán, mint “ANDY ÉS LARRY WACHOWSKI”. És arról beszélünk, hogy milyen negatív utópiát elmesélő filmek vannak még. Ennél jobb irodalom óra nem lehet. Ezúton köszönöm meg ezt az órát (és a többit is). Mert ez iszonyatosan vagány volt! Mindjárt könnyezek. Na, ez volt a bevezető, most jöjjön a lényegi része:

1999. Március 31. – a filmvilág megszűnt olyannak lenni, amilyen azelőtt volt. Az évezred küszöbén egy testvérpár olyasvalamit rakott le az asztalra, olyan művet adott a világnak, ami azóta is viszonyítási alap, hivatkozunk rá és akárhogy is nézzük, benne van a köztudatba. Az is ismeri a filmet, aki még nem látta. Divatot teremtett, stílust teremtett, műfajt keltett új életre és posztmodern voltával megannyi klasszikus művet idézett meg, csak hogy adjon valamit az irodalmároknak, filmítészeknek, hogy legyen min rágódni. Mindezek mellett nem volt rest kiszolgálni az egyszeri mozibajáró egyedeket is, nekik csodálatosan koreografált akciójeleneteket adott.

A THE MATRIX egy klasszikus. Ez úgy ahogy van tény és való. Neo a hacker története igazi iskolapéldája annak, hogyan ötvözzük a műfajokat és különböző kultúrák vallási irányzatait, és hogyan csináljunk vallási töltetű science fiction akciófilmet. Larry és Andy Wachowski testvérpár Joel Silver producernél (aki olyan klasszikus akciókat pénzelt, mint a Kommandó, Halálos fegyver-sorozat vagy a Predator) rakta le vázlataikat egy különös, elképzelt negatív utópiáról. A testvérpár egyetlen filmbe belesűrített mindent, amit megtanultak a képregényekből, a hongkongi filmekből és olyan öröbecsű filmekből, mint  - teszem azt – a BLADE RUNNER. Joel Silver természetesen – jó producer lévén – megérezte az alapanyagban a lehetőséget, és azonnal le is szerződtette őket, rábólintott a projektre. „Csináljátok, srácok!” – valahogy így szólhatott, legalábbis a fejemben így képzelem el a jelenetet. A többi pedig már történelem. Megkeresték Keanu Reeves-t, aki elég érdekes választás elsőre egy akcióhős szerepére. Habár színészi tálentuma sem épp panasz nélküli, de becsületére legyen mondva, hogy tisztességesen eljátszotta a szerepet, sőt mi több, ez lett az ő kult-szerepe, ha Keanu-ra gondolunk, akkor egyből Neo ugrik be. Aztán ott van Carrie-Ann Moss, a Nő, és Laurence Fishburne a nagyfőnök Morpheus. Plusz, hogy legyen egy Nemezis, Smith ügynök tökéletesen megteszi, Hugo Weaving kelti életre ragyogóan. Azóta sem volt jobb szerepe, mondhatni teljesen eltűnt az emberek szeme elől. Az ausztrál aktor félelmetes monotonitással keltette életre a gonosz programot, aki önállósult, és ki akar törni a rendszerből. Ahogy ő mondja: „El akarom hagyni ezt az…állatkertet. Ezt a valóságot, vagy nevezze aminek akarja.” Hugo Weaving és Smith ügynök karaktere amondó vagyok, hogy örökbe egybeforrt egymással, soha nem tudok úgy ránézni erre a színészre, hogy ne gondoljak erre a szerepre. Ez egyébként érdekes, a nagy klasszikusokkal mindig ez van. Előszednek egy relatíve ismeretlen színészt, előad egy igazi kult-performanszt, a név és a karakter tökéletesen egybeforr, az ember pedig már várná, hogy mikor bukkan fel újabb filmekben, hogy mikor szedik már elő újfent valami nagyszabású produkcióban, de csalódás a vége, sokszor ezek a színészek tökéletesen eltűnnek előlünk. Ugyanez a helyzet a Trinity-t alakító színésznővel is, aki…Nos eltűnt. A MATRIX óta tulajdonképpen alig láttuk őt. Kivéve persze néhány gyöngyszemben, teszem azt a MEMENTO-ban, ez az egy film, amit ki lehetne emelni a filmográfiájából a MATRIX-on kívül. Keanu Reeves persze kivétel, őt láthattuk előtte is utána is, ő semmiképpen nem tűnt el.

És mi a helyzet a rendezőkkel?

Andy és Larry. Ezt a két nevet ismeri már minden valamire való filmrajongó. Jellemző rájuk, hogy nem láthatjuk őket interjúkat adni, a sajtót szinte totálisan kizárják, nem nagyon lehet tudni róluk semmit. A Fülledtséggel futottak be, ami egy szórakoztató, erotikus felhangokkal tarkított thriller volt, a műfaj egyik igazi gyöngyszeme. Debütjük coenesnek nevezhető, ezután vártunk még volna tőlük még több hasonló műfajú filmet, ehelyett előálltak a…Hát a MATRIX-szal. Semmi baj, persze ezzel. Csupán enyhén meglepő. Nevezhetjük őket zseniknek, vagy okos hazugoknak (a folytatásokat illetően, de erről majd később), de azért a nevük mellett nem lehet elmenni csak úgy. Ahogy e film mellett sem.

SZÉP ÚJ VILÁG

Egyszer mindannyian Duracell-elemek leszünk. Óva intenek minket a film alkotói, hogy ha nem vigyázunk, akkor előbb vagy utóbb hulladékként fogjuk végezni. Felgyorsult világunk elfajtalanodása talán tényleg idáig fog vezetni? Gépek fogják uralni szerény kiállítású bolygónkat? Az ég elsötétül, mind rabszolgák leszünk? Vagy talán már azok is vagyunk? Talán most ahogy írom ezeket a sorokat, ott fekszek egy tojás alakú tárolóedényben, és az igazak álmát alszom, miközben gépek szipolyozzák testemet? Ez az őrjítően gyomorbamarkoló világkép ez, amely nem enged el egészen a film végéig, és még utána sem hagy nyugodni. Kimész az utcára, és eszedbe jut mindez. Eszedbe jut, hogy mi van ha ez nem valóság. Ez a gondolatiság az, amelyben egyedinek és kivételesnek mondható ez a film. Képes arra, hogy hitelesen ábrázolja a jövőt, és képes elérni azt, hogy valósággal összeszoruljon a gyomrunk a képek láttán. Ebben rejlik a film igazi ereje, a többi már puszta körítés, de ha ebben kudarcot vallottak volna a testvérek, akkor az egész nem lenne ennyire jó.

A film mondhatni mostohatestvére a FIGHT CLUB-nak. Olyan értelemben, hogy mindkettő felnyitja a szemünket, és rávesz arra, hogy másképp nézünk szét a világban. Mindkét film azt éri el, hogy átértelmezzük eddigi életünket és elgondolkozzunk magunkon. Kik vagyunk? Hová tartunk? Meg az örök kérdés: MI A SZAR VAN EZZEL A VILÁGGAL? Neo és a Harcosok klubja Narrátora tehát némileg rokonítható egymással. Azért mondom hogy némileg, mert tényleg nem egy műfaj a két film, de tegnap ötlött az eszembe miután megnéztem a Mátrix-ot, hogy ez a két film igenis – ha nem is ért ezzel egyet mindenki – de egy töről fakad. Neo is és a Narrátor is furcsán érzi magát ebben a világban, úgy érzik, hogy valami nincsen rendjén, ezért az egyetlen elérhető megoldást választják: a lázadást. Lázadnak mindketten a helyzetük ellen. Mindkét film a kilencvenes évek egy-egy emblematikus, mára már kultikus művé fejlődött dolgozat, és mindkettő egy elkorcsosult világot mutat be, ahol az emberek már elvesztették emberségüket. Egyik filmben így, a másikban úgy, fizikai behatással vagy anélkül, de a lényeg ugyanaz.

folyt. köv.