IRON MAN 2 (2010)

Mielőtt elnyomna az álom, írok a mai moziélményemről. Arról, hogy mennyire kegyetlenül nagyszerű az IRON MAN második része. Merthogy az. Annyira üt, és annyira telibe talál, hogy az csak a legnagyobbakhoz mérhető. Beszélek itt SPIDER-MAN 2-ről vagy X-MEN 2-ről, de mondhatnám akár a THE DARK KNIGHT-ot is ha már a képregényeknél vagyunk. Az első rész szolid sikere után joggal várhattuk, hogy a folytatás is hasonlóan klasszis legyen és sármos, meg baromi laza, hát meg is kaptuk, lehet ám mosolyogni rendesen, kinyúlhat arcunkra az a bizonyos őszinte, szarfaló vigyor. Az én arcomra pokoli biztos hogy kiült a mozi biztonságos “sötétjében”, ahogyan bámultam a vásznat.

Az IRON MAN 2 ott folytatja, ahol az első abbahagyta. Tony Stark bejelenti a sajtónak meg úgy az egész világnak, hogy ő a Vasember, és fürdik szépen a sikerben, hízik a mája, privatizálja a világbékét, közben pedig a hadsereg ki akarja őt sajátítani. Közben felbukkan egy orosz fickó, aki bosszút akar állni Tony-n, és partnerére talál a háttérbe szorult, kissé szerencsétlen de gazember Justin Hammer-ben. Végül is ennyi a hivatalos sztori, de az a helyzet, hogy itt ennél még sokkal de sokkal több minden van. Ellentétben az első résszel, itt a forgatókönyv még biztosabb talapzaton áll, és sokkal összetettebb, komplexebb felépítésű szerkesztéssel van dolgunk, amit könnyedén el lehetett volna szúrni, de Justin Theroux remekül megoldotta feladatát és tarantinói leleménnyel fonta egybe a sok-sok szálat és ütköztette a sok-sok színes karaktert.

További pozitívum, hogy minden szereplőnek megvan a maga nagy jelenete, és ahogy az első rész végén elhúzták az orrunk előtt a mézes madzagot, úgy teszik most is az alkotók. Rátesznek még egy lapáttal az első részre, kapunk még több vitriolos párbeszédet, és az akciók is masszívabbak lettek, nevezetesen az ominózus monacói jelenet, amelyben Whiplash alaposan megbabusgatja kedvenc vasból gyúrt hősünket. Apropó Whiplash! Azt hinnénk ő itt a fő-főgonosz, de meglepő módon valamennyire a háttérbe “szorult”, nem csupán ő veszélyezteti Tony/Vasember életét, sőt itt a főellenség maga Vasember, és az ő hedonizmusa, önpusztító életmódja és excentrikussága. A film nagy részében magával viaskodik. Ez egyáltalán nem baj, ez is az alkotók kreativitását jelzi, továbbá azt, hogy jól ismerik a képregényeket. Nem akció minden, de ha akció van, akkor az keményen odacsap. Az akciók pedig elképesztő látványosak, jobbak mint az előző részben, még vagányabbak és még vadabbak, olyanok hogy Michael Bay és a retardált robotjai elmehetnek a búsba. John Favreau tudja hogyan kell rajongó-szemét-megkönnyeztető akciójeleneteket levezényelni, nagyon odatette magát a fickó. Látszik, hogy abszolút figyelembe vette a rajongók kívánalmait. A finálé pedig maga a csoda! Ugyanazt éreztem mint amit az első résznél is két éve. Örömöt! Gyermeki örömöt!

Na és ha már a gyermeki örömnél tartunk. Nick Fury és Black Widow.

Ők ketten – főleg Fury -minimálisan vannak a filmben, de azok a jelenetek, amikben benne vannak, mocskosul örömteliek. Úgy értem basszus, ott van Nick Fury a vásznon! Élőben! Sam Jackson alakításában! Sőt, francba, nem Sam Jackson. Ő Nick Fury! Élmény volt őt látni. Aztán War Machine és Vasember bunyója tisztára a rajzfilmre emlékeztetett, és ja igen Black Widow-ról akartam írni. Scarlett Johansson alakította, mint tudjuk, és én imádom alapból Scarlett-et, már szinte rajongok érte. Scarlett + Iron Man = abszolút siker! Scarlett mint Fekete Özvegy olyannyira bevált, hogy jobbat el nem tudnék képzelni. Embertelenül szexi, kívánatos, és amikor először megjelent teljes Özvegy-kosztümben, hát én azt hittem megőrülök! ÚR-IS-TEN! Meg kell dögleni érte! Arról nem is beszélve, hogy a film végén szétrúg jó néhány segget, de úgy, hogy ott majd’ behugyoztam örömömben. És látható volt hogy ő csinálja, nem vágták agyon a jelenetet, nem mozgott ide-oda idegesítően a kamera, hanem láthattad normálisan, minden mozdulatot, egyszerűen mindent. Borzasztó jó volt. Az, meg hogy Happy Hogan-t is láthattuk többet akciózni, az külön öröm.

Persze, Robert Downey jr. még mindig baromi jó mint Stark, nem tudok elképzelni mást a szerepre, Don Cheadle pedig sikeresen átvette Terrence helyét. Szépen helytállt Rhodey szerepében. És még maga Stan Lee is kapott egy cameo-szerepet, aki pislog egyet akkor, az frankón lemarad róla.

Összességében tehát ez egy igazi, élvezetes, baromi szórakoztató moziélmény, a hozzám hasonló képregény-rajongóknak abszolút kötelező, igazi Marvel-gyöngyszem! Megkockáztatom a Pókember 2 mellett az egyik legjobb képregényfilm.

Ó, és a stáblista után maradjon mindenki, mert az…Az a kis jelenet, az…Uhh…mi jön itt még…jézusom…k*rvára boldog vagyok..

STAN LEE’S MUTANTS, MONSTERS AND MARVELS with Kevin Smith

Akinek Stan Lee neve nem mond semmit, az most jobb ha idefigyel rám. Először is: pofozd meg magad, ha nem mond semmit ezen úr neve, mert ő egyfajta atyaúristen. Ide hallom a pofonokat, hát ez szégyen. Na most…Stan Lee nélkül sokunknak nem lenne gyerekkora. Stan Lee nélkül nem lenne olyan a világ, amilyen most. Stan Lee nélkül nem lennének most azok a szuperhősfilmek nyaranta. Nem lenne sem Pókember, sem Vasember, sem X-Men, sem Fantasztikus Négyes. Életünk egy nagy szürke massza lenne, zombik lennénk csupán ha ez az ember anno sok-sok éve nem találta volna ki ezen figurákat és vetette papírra ötleteit. De megtette, így sokunk gyerekkorát és utána levő életét megmentette. Nem is tudom, tényleg Pókember például annyira a popkultúra része lett, hogy abba belegondolni is hátborzongató. Pedig ha belegondolunk, mi is ő? Egy srác akit megcsíp egy radioaktív pók aztán szuperképességekre tesz szert ennek jóvoltából. Falra mászik, hálót lő, és pofozza ezerrel a rosszfiúkat. 1962 óta sok idő telt el, de Pókember sikere azóta is töretlen. Ez volt az az év, amikor az olvasóközönség először találkozhatott a derék hálószövő nevével, ekkor jelent meg először a története. Stan Lee ekkor már kitalálta a Fantasztikus Négyes-t, de új ötlettel kellett előállnia. Úgy gondolta, hogy olyat fog adni a világnak, amit azelőtt nem kapott. Egy szuperhős, akinek problémái vannak. Nem egy sztár, nem egy abszolút közkedvelt személyiség, hanem egy szimpla gimis srác, akinek fizetnie kell a lakbért és el kell tartania a nagynénjét. Olyan gyerek, akivel akárki tud azonosulni. Ötlete eleinte nem tetszett a fejeseknek, de aztán egész szép sikert aratott, az olvasók vevők voltak az új típusú szuperhősre. Hiszen miért is ne? Humora van, hasonló gondokkal küszködik mint mi, csetlik-botlik a magánéletében, ugyanakkor a jelmez felvételével máris üti-veri az arra érdemeseket. Stan Lee mérföldkövet rakott le Pókember karakterével. Peter Parker megmutatta az utat a következő generációnak. Én nagy Pókember-rajongó vagyok. Gyűjtöm a képregényt, és anno még bátyám is gyűjtötte a kilencvenes években a képregénysorozatot. És természetesen megvannak a filmek is mind. Pókember talán a kedvencem.

Stan Lee Pókemberen kívül még Vasember-t is létrehozta, vagyis Tony Stark-ot a milliárdos fegyverkereskedőt, ezzel is kicsit reformálva a szuperhősök világát. Aztán ugye az X-Men, és így tovább, Hulk. Hogy csak a legismertebbeket említsem. Mind-mind remek karakter, három dimenziós figurák, akik többnyire nem csak ellenségeikkel, hanem saját démonaikkal is küzdenek. Tony az alkoholizmussal, Hulk a saját alteregójával, Pókember pedig…Hát ő azért hogy magánélete egyenesbe jöjjön és hogy jól tanuljon az iskolában.

Ja, bocs ez a film egyébként egy beszélgetés Stan Lee-vel, aki pedig interjúvol az a képregénymániás Kevin Smith. Beszélgetnek arról, hogyan találta ki ezeket a fent említett karaktereket, és még sok minden másról. Egész élvezetes kis interjú, rajongóknak ajánlott!

Á BOUT DE SOUFFLE (1960)

Magyarul: Kifulladásig.

Az első Godard-élményem! Hát mit is mondhatnék, élveztem és értékeltem minden egyes percét. A történet szerint van egy piti bűnöző Michel, aki lelő egy rendőrt. Ezért menekülnie kell. Elmegy egy szeretőjéhez egy kislányhoz, akibe beleszeret. El akar vele menni Olaszországba. Közben a rendőrség üldözi őt.

A történt alapján semmi izgalmas, mi? Azt mondanád: egy egyszerű kis krimi. De ha ott van egy filmnél Jean-Luc Godard neve, akkor több mint valószínű, hogy valami mást fogsz látni, mint a megszokott. Mivel Godard mégiscsak a francia filmgyártás egyik igazi fenegyereke, egy  igazi kívülálló, aki magasról lesajnálja az elvárásokat, és csak azt csinálja, amihez kedve van. Egy igazi művész. Kísérletezik, szembemegy a konvenciókkal, felrúgja a filmkészítés összes szabályát, semmissé teszi az alapvető elvárásokat. Fogott egy egyszerű történetet, amelyet láttunk már azelőtt párszor, fogta és mindent leporolt róla, minden felesleget, minden zsírréteget és előadta nekünk a maga meztelen valójában. Legalábbis ez az én szemléletem, én így néztem a filmet. Ez ha úgy vesszük egy noir film, csak kicsit máshogy. Egy rabló-film, de más, mint az eddigiek. Vagy legalábbis más, mint amit ez előtt a film előtt láthatott a közönség. Kicsit puritánabb, a rendező abban is újított, hogy áthozta a valóságba a történetet. A kameramozgás, a beállítások mind sokkal közelebb hozzák a szereplőket, a helyszíneket sokkal valóságosabbnak, realisztikusabbnak érezzük, mintha mondjuk egy a történet amerikai verzióját néznénk Bogart-al a főszerepben.

apropó Bogart!

Van egy rész a filmben, ami nagyon tetszett, és jelentéssel bír, ha úgy nézzük. Egyfajta tiszteletadás a noir egyik emblematikus figurája előtt. Jean-Paul Belmondo megy az utcán, és észrevesz egy moziplakátot (THE HARDER THEY FALL), egy Bogart-film plakátját. Mellette képek Bogie-ról. Michel megáll előtte, és olyan rajongó tekintettel elkezdi nézni, közben szájában a cigaretta, dől belőle a füst. Mi a képet nézzük, és ahogy a füst száll, az egész olyan misztikus, olyan szép, olyan…nem is tudom, leírhatatlan. Ilyen kis részletek, apró momentumok azok amik emlékezetessé teszik a filmet. Ez az apró momentum is mutatja, hogy honnan táplálkozik a film. Plusz néminemű utalás Michel film végi bukására.

Belmondo alakítása abszolút remek, igazi szeretnivaló gazfickót játszik, aki csak megy, rohan, sodródik az árral, kifulladásig éli az életét. A szerelmét, illetve szeretőjét alakító Jean Seberg szintén emlékezetes, nem fogom elfelejteni sokáig azt a gyönyörű arcot, azokat az ajkakat, azt a rövid hajat, és ahogy beszél, és ahogy kinéz abban a napszemüvegben. Órákig tudnám nézni az arcát, esküszöm. Így, fekete-fehérben.

A filmről tudni kell, hogy Godard soha nem tudta előre, hogy mit fog aznap leforgatni. Ami a forgatókönyvet illeti, az Truffaut számlájára van írva, de az a hír járja, hogy nem igazán készült konkrét könyv, improvizáltak csupán. Godard mindig a forgatás napján írta meg a dialógusokat, így a színészek is sötétben tapogatóztak, hogy mi lesz vajon a következő jelenet. Nem tudom, igaz-e ez, de hihetőnek tűnik. Godard ezért is számított fenegyereknek. Mert ő szimplán…Alkotott zsigerből. Ez a legjobb kifejezés, igen: zsigerből alkotott. Ez meg is látszik valamennyire a kész filmen.

A KIFULLADÁSIG azon felül hogy filmtörténeti alapmű, kötelező tananyag egy filmrajongó számára, elképesztően friss film. Friss, és a végletekig cool. Ahogy Belmondo kinéz: kalap, öltöny, és az elmaradhatatlan cigaretta. És természetesen a legfőbb ismertetőjegye, az ajak-simogatás (vagy hogy mondjam). Ez így már önmagában nyerő. Aztán ott van Godard vágási illetve rendezési technikája, az egésznek van egyfajta jazzes hangulata, stílusa, a zene is rájátszik erre, az is telitalálat, az ember a film után is fütyörészi.

Tehát röviden-tömören: ez a film megérdemli, hogy klasszikusként tekintsünk rá. Mert szórakoztató, mert inspiráló és mert átkozottul vagány.

TAKEN (2008)

Bryan Mills egy nyugis természetű alak. Ex-CIA, elvált a feleségétől, van egy lánya, akit mindennél jobban szeret. Nem nagyon keveredik már balhéba, semmi veszélyes meló. Grillezik a haverjaival, sörözik és a régmúlt időkön mereng. Én is a régmúlt időkön merengtem, ahogy néztem a filmet. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor még ilyen akciófilmek készültek. A film PG-13 ugyan, de ez ne tévesszen meg senkit – intenzív másfél óra ez, hölgyeim és uraim!

Személy szerint úgy gondolom, ez az utóbbi idők egyik legjobb akciófilmje. Pedig látszólag semmi extra nincsen benne. Egyszerű történet, egyszerű szerkezet és rövid – ámde lényegre törő – dialógusok. Valahogy úgy, ahogyan a nyolcvanas, illetve a kilencvenes években csinálták. Pierre Morel rendező fogta magát és csinált egy abszolút hagyománytisztelő akciófilmet a mai elvárásoknak megfeleltetve.

A történet szerint Bryan Mills lányát elrabolják Párizsban. Mills nem rest utána menni és megkeresni őt, közben felforgatja fél Párizst, lefülel egy egész emberkereskedő-hálózatot és nem mellesleg a végén (azt hiszem ezzel nem árulok el nagy titkot) megmenti a lányát is. Ennyi a történet, nincs túlbonyolítva de nem is kell túlbonyolítani, így is kihozták belőle a maximumot az alkotók. De akármilyen pörgős is a cselekmény, természetesen szükség van egy színészre, akinek megvan ahhoz a képessége, hogy eljátssza a főszereplő figurát, és tegye azt szimpatikusan, hitelesen. Liam Neeson első látásra nem a megfelelő színész a szerepre, eddig inkább drámai szerepekben láthattuk. Ő volt Schindler, játszott Jedi-lovagot meg Michael Collins-t és még sorolhatnám, szóval az ember az ötletnél húzhatja a szemöldökét. Mit is keres egy ilyen kaliberű színész egy ilyen filmnél? Most hagyjuk ezt, inkább koncentráljunk arra a tényre, hogy Liam Neeson egyszerűen tökéletesen eljátszotta Mills-t. Hiteles volt mint lányáért rémesen aggódó apa és hiteles volt mint ex-CIA ügynök, aki ért a közelharchoz, és remekül céloz. Hogy is mondjam? Liam átkozottul menő ebben a filmben! Ahogy megérkezik Párizsba, máris belelendül az akcióba, nyomozni kezd, üldöz és verekszik, meg lő és így tovább, a kínzástól sem riad vissza és ha kell hát könyörtelenül megöli az ellent. Elég félelmetes néha a fickó, főleg amikor fejbelövi a férfit akit elektrosokkol hogy infót szerezzen tőle. Mondom, ’80-as, ’90-es évek! Aranyévek!

Szóval Mills a feje tetejére állítja Párizs-t miközben a lányát keresi, a film pedig ezerrel pörög, de olyan intenzíven hogy csak kapkodjuk a fejünket, lélegzetvételnyi szünet is alig akad. Kissé hasonlít a film a Denzel Washington-féle MAN ON FIRE-re, amiben Creasy ugyanilyen könyörtelenséggel kutat a Dakota Fanning által alakított kislány után és megöl mindenkit aki részt vett az elrablásában. Persze a MAN ON FIRE sokkal durvább film, naturalisztikusabb, de azért a TAKEN sem panaszkodhat, az alacsonyabb korhatárbesorolás ellenére meglehetősen kemény film, nem érezzük azt, hogy ezt megvizezték, felhígították. Szó nincsen erről. Csupán be lett bizonyítva, hogy így is lehet tökös, kemény akciófilmet készíteni. Merthogy az akciójelenetekben szintén van spiritusz. Gyorsak, durvák, lezavarják hamar őket, de baromira élvezet nézni. A vágástechnika kissé kapkodó néha, de nem zavaró. Nem úgy mint mondjuk a QUANTUM OF SOLACE-ben ahol már túlzásba vitték néhol. Itt nem, itt megtartották azért a tisztességes balanszot.

A rendező azóta készített még egy filmet, a FROM PARIS WITH LOVE címűt, ami folytatja az itt megkezdett (illetve folytatott) hagyományokat. Igazi régivágású akciófilm az is, szórakoztató és akciódús.

YOU GOT SERVED (2004)

Nekem semmi bajom a táncos filmekkel. Komolyan. Esküszöm, nincs ellenük semmi kifogásom, de ha valaki egy ilyen szar, klisével teletömött hányadékot rak elém, akkor ideges leszek. Először is, ez tipikusan az a fajta film, amit már ezerszer láttunk. Olyan film, aminél már az első 5 perc után tudod, hogy mi fog következni, és aminek látatlanban eljátszom neked az összes dialógust, az összes jelenetet, és megírom neked az egész forgatókönyvet úgy, hogy nem láttam a filmet teljes egészében. Na most, sajnos láttam a filmet teljes egészében, mert iskolában néztük ének órán, úgyhogy nem volt menekvés, végig kellett szenvednem ezt a három részre osztott másfél órát. Kőkemény másfél óra.

A történet szerint van két jóbarát, akik utcai tánccal keresik a kenyerüket, mellesleg pedig drogot szállítanak egy emberke megbízásából, mert hát szegények és kell a pénz és máshonnan nem tudnak szerezni. Kurva logikus, nem? Na ennek a két srácnak van egy csapata, egy tánc-csapata, azzal aratnak minden versenyen, ők az ászok, ők a nyerők, mindenki őket szeretik, de egyszercsak jön egy fehérekből álló tánc-csapat és legyőzik őket hazai pályán csalással. Értitek, gonosz fehérek jönnek és csalással nyernek. Akárki írta ezt, fejberúgnám. Ha fordított lenne a helyzet, akkor is, ha mondjuk az lenne, hogy gonosz feketék és gerinces fehérek, úgy is cseszettül sztereotíp lenne az egész. Na, szóval gonosz fehérek megnyerik a versenyt, közben az egyik srác elkezd kavarni a haverjának a húgával, amit persze a haver nem néz jó szemmel. “Haver, hagyd békén a húgomat.” Haver nem hagyja békén a haver húgát, kavarnak tovább, no de ez súlyos következményekkel jár. Egyszer a havernak (akinek húga van) dolgoznia kell, drogot kell szállítania, és mivel a havert nem tudja elérni telefonon, egyedül megy és mivel egyedül megy, megverik az utcán és elveszik tőle az anyagot. Jaj, mit tegyünk, jaj, haver megtudja hogy a haver kórházba van, haver rohan a húggal együtt, haver megharagszik a haverra “Hol voltál, haver! Hívtalak vagy ezerszer.” és akkor jön a klasszikus “Haver, cserbenhagytál. A húgommal kavartál míg engem kiraboltak. Haver, nem vagy többé a haverom.” Ajjaj, hát ez tragédia. Egy igazi barátság romlott el. Haver, ezt nem lehet túlélni, ezt a drámai fordulatot…Ki láthatta előre. Na de haver nem adja fel, próbálja visszacsalogatni a havert. “Haver, ne csináld ezt.” “De csinálom.” Rendben, a két haver útjai szétválnak, de közben mindenki igyekszik őket kibékíteni. “Jaj, haverok ne csináljátok ezt ti vagytok a legjobbak, nélkületek nem nyerünk.” De a haverok rosszban vannak, nem szólnak egymáshoz. Ja, közben van még egy verseny, egy táncverseny, és azt kell megnyerni, mert kell a pénz. Ja, és persze a nyertes benne lehet lil’ kim klipjében. Haver, ez állat! Ez aztán az inspiráló tényező, gyerekek! Na, a haverok még nemhaverkodnak kicsit, de aztán a döntő pillanatban újra haverok lesznek. “Haveeeer.” Pacsi-pacsi. “Oké, haver.” Nyírjuk ki a gonosz fehéreket. Ja, közben van még egy srác aki meghal. Semmi komoly. Gonosz fehérek meglakolnak, aztán mérgesek nagyon mert vesztettek és mert nem fair. Gerinces haverok meg örülnek mert benne lehetnek lil’ kim klipjében és mert pénzt nyertek és mostantól minden a legnagyobb rendben lesz. Végül a haver (akinek húga van) áldását adja a haverja és húga kapcsolatára. “Na, mi van haver, öleljétek megegymáást.” Haver, pacsi-pacsi, csók, hip-hopp aztán jön a stáblista. És mindenki hepi. A nézőnek meg másfél órán keresztül erőszakolták az agyát ezzel a förtelemmel.

Látjátok, ez a film halálra idegesített engem. Nem csak a kliséivel, de a stílusával, azokkal az amatőr színészekkel és a gyermeteg, idióta dialógusokkal és a sztereotip hozzáállásával. Ez egy idióta film. Aki ezt őszintén szereti, az…á, de nem mondok semmit inkább.

Tegyük fel a polcra: KIFULLADÁSIG (1960)

Olvasók, DVD-t venni maga a pokol és menny egy az egyben. Frusztráló és felszabadító. Idegelő és megnyugtató. Mert mi lehet annál rosszabb egy filmrajongónak, ha ott áll a sok DVD előtt, és nézelődik, azzal a céllal, hogy most vesz egy filmet. EGY filmet! Egyetlenegyet! Na, mi is legyen az? Talán a LAND OF THE DEAD? Tudjátok, ilyenkor kiborulok. Egyik oldalon Pasolini Mamma Romája, a másik oldalon Street Fighter (Sonny Chiba, nem Van Damme), aztán egy Carpenter-film, meg Hitchcock-filmek és egy Godard-film. Válassz! Válassz egyet! Borzasztó, mindig kiakadok ilyenkor. Persze, mindig jó érzés új filmet felrakni a polcomra, de választani nagyon szar, mert akármit választok, akármilyen jó is az a film, mindig otthagyok vagy húsz másik filmet, amiért a szívem majd’ megszakad. De hát tudni kell választani, nemdebár? Ma a Kifulladásig című Godard-filmet választottam, egyszerű okoknál fogva: még nem láttam egy Godard-filmet sem, pedig már rég szerettem volna felfedezni magamnak. Másrészt, meg…Francia újhullám. És ez egy kötelező darab, akárhogy is nézzük. Mondom ezt látatlanban. Az első 8 percét már megnéztem a filmnek, az alapján egészen egyedinek mondanám és olyannak, amit tudok imádni.

Ha még nem láttátok volna, nézzétek meg a film előzetesét. Már ez is elég érdekes, nem egy szokványos filmelőzetes.

Ja, és Hunor írd meg a DVD-met!!! el ne felejtsd!

Banderas és Watts operába megy

Woody Allen.

A japán durvulós mozikat már említettem hogy nagyon imádom, írtam már azt is, hogy mennyire tisztelem Ingmar Bergman munkásságát, és hogy mennyire rajongok Tarantinóért, Scorsesét pedig istenítem. De talán még nem említettem – vagy ha igen, nem elégszer – hogy én egy nagy Woody Allen-geek vagyok. Imádom a filmjeit, még az újabbakat is, hiába mondják az okos kritikusok hogy már csak önmagát ismétli az örök neurotikus. Ugyan már, hagyjuk ezt! Oké, talán van ebben némi igazság. Egy Woody Allen-filmet egyből fel lehet ismerni. A főszereplők mind úgy beszélnek, mint Woody Allen. Ez így van. Ez egy védjegye. A Woody Allen-szereplők szeretik az operát, a klasszikus zenét, neurotikusak és nehezen boldogulnak a szerelmi életben. Lásd VICKY CRISTINA BARCELONA vagy éppen az ANNIE HALL. Valahogy úgy vagyok Woody filmjeivel, mint a Bond-filmekkel. Ugyebár szeretem nagyon a Bond-filmeket, még azokat is, amik kevésbé jók. De nem hasonlítom más filmekhez, csakis egymáshoz hasonlítom őket, tehát ha mondjuk azt mondom, hogy a HALJ MEG MÁSKOR nem olyan jó, akkor úgy értem, hogy az ARANYSZEM jobb. Attól még ugyanúgy élvezem a HALJ MEG MÁSKOR-t. Ahogy Budd mondta a KILL BILL második részében, amikor a Hattori Hanzo-kardokról beszélt. Egy Hanzo-kardot nem lehet más kardokhoz viszonyítani, csak azokhoz, amik Hanzo által készültek. Értitek? Pontosan így vagyok Woody Allen filmjeivel. Lehet, hogy a SCOOP nem olyan frenetikus mint a WHATEVER WORKS, de még így is egy bitangul szórakoztató és felfrissítő darab. Az meg ugye megint csak tiszteletre méltó, hogy több éve már minden évben készít filmet. Évente készíti a filmjeit, és már előkészületekben van a következő alkotása. Imádom a palit.

Na, most hogy így röviden kifejtettem szeretetemet a fickó iránt, hadd osszam meg nektek a Mester új filmjéből vett kis jelenetet, amelyben Banderas és Naomi Watts arról beszélnek, hogy operába mennek.

http://www.allocine.fr/video/player_gen_cmedia=19100157&cfilm=143664.html

az istennek nem tudom hogy berakni ide a linket, hogy kattintásra működjön, szóval aki kíváncsi az másolja és illessze be. tökhülye vagyok ezekhez a dolgokhoz, egyszer talán megtanulom

Már megint alkottak a japánok

Rohadt egy napom volt, úgyhogy kész felüdülés volt megnézni egy ilyen előzetest. Még múlt héten tekintettem meg a THE MACHINE GIRL című üdítő japán celluloid-hulladékot (amit szigorúan pozitívan értek most), és most itt van egy újabb zseniálisnak ígérkező filmnek az előzetese. Ennek a dolgozatnak az a címe, hogy MUTANT GIRLS SQUAD. Már a címét muszáj imádni, annyira lényegre törő és mocskosul sokat ígérő, hogy a fal adja a másikat. Úgy értem aki szereti a trash-t, az felkapja a fejét egy ilyen cím hallatán, nem? Japán iskoláslányok meg vér meg belek, óóóóóó de vagááány! Ember, ennél jobb nem lehet. Én imádom a japánokat, főleg amit a Tokyo Shock művel. Egész egyszerűen lesajnálják magasról a jó ízlést, és készítik a vacakabbnál vacakabb (viszont annál szórakoztatóbb) filmeket. Ez nem öregapád filmje, ez azoknak az elvetemült embereknek szól, akik kajánul mosolyognak és térdcsapkodva vidulnak, ha meglátnak egy levágott fejet a levesben. Vagy ha valakinek a kezét levágják és a helyére egy géppuskát tesznek. Vagy ha egy végletekig gonosz nőszemély egy fúró-melltartóval közelít feléd (“How do you like my drill bra?”) Na ezek az emberkék baromi betegek és én közéjük sorolom magamat. Van egyébként valami elképesztően felszabadító, ha egy Bergman-filmet és egy ilyen szörnyet is egyaránt tud értékelni az ember.

EYES WIDE SHUT (1999)

Stanley Kubrick hátborzongató tanulmánya a megcsalásról, házasságról. Egyben az egyik abszolút kedvenc filmem.

1999. március 7. Stanley Kubrick halott. Elhunyt, nincsen többé. Egy géniusz távozott az élők sorából. Filmográfiája összesen 16 filmet számlál. 16 filmmel a háta mögött örökre beírta magát a lexikonokba, a filmes történelemkönyvekbe és az emberek emlékezetébe. Olyan filmekkel a háta mögött, mint a SHINING, a FULL METAL JACKET, vagy épp a CLOCKWORK ORANGE forradalmasította a filmkészítést. Minden egyes filmjével adott valamit a filmiparnak, a filmesztétáknak rágcsálnivalót, a filmrajongóknak nézni- és elemeznivalót, olyan kultuszfilmeket dobott be a piacra, amelyek harminc év múlva is bitangul hatásosak lesznek. Minden egyes filmje más és más műfaj, mindig más zsánereket fedezett fel és hagyta rajta a keze nyomát. Rendezett film noir-t, készített science fiction-t, kosztümös kalandot, negatív utópiát ábrázoló szatírát, háborús szatírát és horrorfilmet. Soha nem téved, mindig pontosan céloz és telibe talál. Természetesen lehet őt utálni, meg lehet azt mondani, hogy “Kubrick túl van értékelve.” és még ilyen hangzatos ál-kritikákat lehet elereszteni, de hagyjuk a mellébeszélést. Kubrick igenis biztos helyet kapott az igazi filmrajongók szívében.

1999-ben még halála előtt készítette el jelen tárgyalt filmünket, az EYES WIDE SHUT-ot (magyarul: Tágra zárt szemek). Ez volt az utolsó filmje. Sokak szerint szerencsétlenség ez, mert sokan nem értik a filmet, sokan lehúzzák, unalmasnak és értelmetlennek tartják, véleményem szerint pedig a témában az egyik legizgalmasabb, legjobb alkotás. Nem hiába van ott a polcomon eredetiben, habár úgy vettem meg még anno, hogy azelőtt nem is láttam. Igazából mindig is izgatott ez a film, nem tudom megmagyarázni miért, szóval már azelőtt imádtam, mielőtt láttam volna. Talán a téma fogott meg, a párkapcsolatok végett, ahogyan ábrázolja, és maga a sztori, a lélektanisága az egésznek. Mindegy is, a lényeg hogy megvettem és megnéztem, és teljesen hatása alá kerültem. Második nézésre még inkább megszerettem, és most itt vagyok, hogy írjak róla.

A történet szerint van egy házaspár. Igazi, jómódú házaspár, egy gyerekkel. Mintacsalád. A férj orvos, a feleség művészeti kurátor. Látszólag minden tökéletes úgy ahogy van, minden klappol, úgy néz ki, hogy tökéletes az egész. Bálokba járnak, gazdag barátokhoz, a nő csinos, a férfi jóképű, nők döglenek érte, de ők csak egymásért élnek. Vagy nem? Egy esti füvezésük alkalmával a nőből előtör az őszinteség, és elmondja neki az egyik álmát, miszerint lefeküdt egy másik férfival, ami egy régebbi sztorihoz vezet vissza. Bill Harford egója egyik percről a másikra törik szilánkosra. Vége az álomnak. A mintaházasságnak annyi. A féltékenység befészkelte magát a nyugodt családi környezetbe. Bill ezután egyfajta bosszúból, illetve kétségbeesésből úgy határoz, hogy megcsalja a feleségét. Elmegy egy jelmezes orgiára, ott azonban lebukik, a következmények pedig súlyosak. Gyilkosságba keveredik, és a házassága mellett ezúttal már az élete is veszélyben forog.

Az EYES WIDE SHUT félig krimi, de leginkább egy lélektani dráma. Tom Cruise és Nicole Kidman a film két főszereplője, akik ekkor még Hollywood egyik igazi álompárosának számítottak. Kubrick valódi házaspárt szeretett volna a filmhez, és bennük emberére talált. Cruise és Kidman is kifogástalan alakítást nyújtanak, öröm nézni, ahogy alávetették magukat a Mester minden óhajának, kívánságának, Kidman még a meztelenkedéstől sem riadt vissza. Hiába no, Kubrick azért befolyásos ember volt és nagy tisztelet övezte őt. A filmben az tetszett a legjobban, hogy a házaspár tulajdonképpen igazából meg sem csalja a másikat, csupán eljátszanak a gondolattal, elméletben csalják meg egymást, és azt mutatja a film, hogy már az elméletben való hűtlenség is mekkora gondot tud okozni egy pár életében. Hát még ha ténylegesen végrehajtják a tettet. Bill felmegy ugyan egy prostituált szobájára, de a kérdéses pillanatban visszakozik, Alice pedig csak álmodta az egész esetet. Mégis sebet ejt kettejük addig tökéletesnek hitt kapcsolatán. Ez az ami igazán megfogott a filmben.

Közben itt olvasok egy négy évvel ezelőtt hírt, miszerint Kubrick utálta ezt a filmjét, és hogy Kidman meg Cruise elcseszték az egészet. Ezt azonban meg is cáfolta valaki más. Kinek lehet hinni? Mindegy egyébként, akárhogy is van, a véleményemet semmi nem változtathatja meg. Na, vissza…

A filmben szerepet kapott Sydney Pollack rendező is, aki Bill egy barátját alakítja, ő az aki a végén kulcsszerepet kap, kiderül hogy ő is benne van abban a szektában, ami az orvos életét fenyegeti. Az irónia az, hogy a film végén – és most ne olvassa az, aki még nem látta a filmet!! – kiderül, hogy maga a fenyegetés és az egész gyilkosság-hercehurca mind hamis volt, megintcsak arról volt szó, hogy az elmével játszottak. Nem volt igazi veszély, de ez elég volt ahhoz, hogy Bill-t kishíján az őrületbe kergesse az üldözési mániája. Ahogyan a megcsalás is, ez sem volt más, mint figyelmeztetés, hogy rossz útra tévedtél, és hogy ideje változtatni. Kis fejbekólintás. Rossz társaságba keveredett, csak azért, mert azt hitte nem szereti már a felesége.

Az az érdekes, hogy a film teljes képernyős, vagyis nem szélesvásznú. Ez volt Stanley Kubrick eredeti elképzelése. Nem mondom, hogy ez rontott az élményen, egyáltalán nem, csak furcsálltam. És nem igazán értem, hogy mitől jobb, mint a szélesvászon, de lehet ez az én hülyeségem. Mindegy, csak úgy megjegyeztem mellékesen.

“Alice Harford: I do love you and you know there is something very important we need to do as soon as possible.

Dr. Bill Harford: What’s that?

Alice Harford: Fuck.”

Na bumm.

A film utolsó jelenetéből idéztem, azon belül is az utolsó dialógus-foszlányt. Ez annyira leblokkolt engem a film végén, hogy azt el nem bírom mondani. Úgy értem ez olyan csavar, ami teljesen átfényezi az egész filmet. Ez az utolsó mondat, talán a “legpoénosabb”, legfrappánsabb befejező mondat, ami valaha filmre került (najó, ha nem is a legjobb, de az egyik legjobb nyilván). Micsoda poén! Kész. Így már az egész másképpen fest. Szóval Alice és Bill házasságából csak egy valami hiányzott, amiről mi nem tudtunk a film végéig: a szex. Ezt elemezd, Freud!

Lehetne még órákig elemezni ezt a filmet, sokat lehetne róla beszélni, és nyilván egy csomó olyan van, amire nem lettem figyelmes, vagy esetleg amit félreértelmeztem, de meg fogom majd egészen biztos újra nézni. Olyan film ez, amit mindenképpen látni kell, ha érdekel a téma. Azt persze nem mondom, hogy mindenkinek ajánlom, mert ezt nem értékelheti mindenki. De azért egy próbát megér. Utána lehet vitatkozni azon, hogy Kubrick zseni volt-e vagy sem. Én váltig állítom, hogy az volt. És ebben senki és semmi nem ingathat meg.

Igazi, mesteri jellemtanulmány. Hátborzongató, ha mondom.

“Melancholia”, avagy Lars von Trier műfajt vált

Ezt nem láttam előre. Lars von Trier a kedvenc rendezőim közé tartozik, mióta láttam a DOGVILLE-t és az ANTICHRIST-ot. Lenyűgöz a stílusa, igazi szerzői filmeket csinál, olyan filmeket amelyek szólnak is valamiről, rendesen igénybe veszik a néző tűrőképességét. Elég kritikus hangnemben készíti műveit, enyhén csípősen, olyan mintha folyton depressziós lenne. Ő a Dogma-mozgalom atyja, ő az aki elindította ezt az egészet, ő az aki akármit megtehet, mert a producerek mindenre rábólintanak. Ezért is készülhetett el az ANTICHRIST, ami ugyebár eléggé brutális dolgozat, tele naturális elemekkel, és meztelenkedéssel, a néző csak néz maga elé, vagy bejön vagy nem.

Új filmje hasonlóan ígéretesnek tűnik. Ezúttal katasztrófa-filmet készít. Illetve sci-fi akciót. Na ez hogy hangzik? Személy szerint úgy gondolom, ez most a legérdekesebb filmötlet amiről tudok, ennél izgalmasabbat keresve se lehetne találni. No persze ha nem osztod a rendező iránti lelkesedésemet, akkor nem pendülünk egy húron, de egyébként – ha bírod a stílusát – akkor biztosra veszem, hogy felcsillant a szemed. A szereposztás sem lesz akármilyen. Eddig úgy néz ki hogy Udo Kier, Stellan Skarsgaard, Charlotte Gainsbourg mellet Kirsten Dunst is játszani fog! Kirsten Dunst egy Trier-filmben? Mennyei atyánk, ez nagyon bizarr, de tetszik az ötlet, mivel szeretem a színésznőt. Vajon miféle terrort kell majd kiállnia szegénynek? Alig várom már, hogy lássam. 2011-ben kerül majd a mozikba.

ja, egyébként meg boldog névnapot kívánok kedves nővéremnek!! (ez most sehogy nem jött ide, de nem baj)