Tintin kalandjai (2011)

Spielberg az elmúlt évben két filmmel is megajándékozott minket. Mindkettő egyfajta visszatérés a régi énjéhez. Míg a War Horse egy nagyszabású kalandfilm jókora giccsel nyakon öntve, addig a Tintin című filmje már inkább a felhőtlen, gyermeki lelkesedéssel készült kalandfilmjeihez tartozik. Igen, olyan alkotásokról beszélek, mint az Indiana Jones és társai. De míg a lovas produkciója több szinten csalódást okozott, addig ez egy igazán kielégítő munka. Sőt, továbbmegyek. Hosszú évek óta ez a legjobb, legszórakoztatóbb filmje.

Maga a film egy képregényből nőtte ki magát, gondolom mindenki találkozott már imitt-amott Tintin nevével. Ki képregényekben olvasta őt, ki rajzfilmsorozatban látta, most pedig nagy vásznas produkció lett belőle, a számítógépes technika legfejlettebb eszközeivel elmesélve. Őszintén szólva meglehetősen szkeptikus voltam még anno, mert a normális animációs filmeket ugyan szeretem (lásd: Wall-E, Toy Story, stb…), de ennek a Robert Zemeckis-féle “animációs-élőszereplős”-filmeknek nem vagyok nagy rajongója. Pusztán azért, mert hiába próbálkoznak, tökéletesen nem tudják visszaadni az adott színészek arcvonásait, tekintetüket. Legalábbis ez volt eddig a helyzet, de ami azt illeti, itt ezt szinte tökélyre vitték. Most sem tökéletes, de ezúttal csak néha, nagyritkán volt az az érzésem, mintha mondjuk egy számítógépes játék bemutatóját nézném. Örömmel jelenthetem be, hogy minden szkeptikus attitűdöm ellenére a Tintin teljes mértékben levett a lábamról. Ennek azért is örülök, mert – mint említettem – Spielberg mostanában képtelen volt teljes mértékben elkápráztatni engem.

A film abszolúte az Indiana Jones-művek szellemében készült. Sodró lendületű, sokszor lélegzetelállító akciók követik egymást (a végén az a vágás nélküli üldözés jelenet egész egyszerűen kurvára bravúros), és telis tele van az egész cucc szellemességgel, kreativitással és remek gegekkel. Bő másfél órás játékidőben mozog az egész, nincsen túlnyújtva és nincsen túlbonyolítva, semmi üresjárat vagy ilyesmi. Spielgberg rég volt ennyire sziporkázó. Egyedül a forgatókönyv lehetett volna egy kicsivel jobban kidolgozott, de még ezt is megbocsátom, mert elképesztően old-school volt mindenestül és egy percre nem lankadt a figyelmem. Tehát örülök. Spielberg, ha csak egy film erejéig is, de újra lenyűgözött és seggbe rúgott elég rendesen. Képtelen vagyok belekötni.

 

Hadak útján (2011)

Spielberg az elmúlt jónéhány évben képtelen volt engem levenni a lábamról. Hiába nyúlt sokat ígérő science-fiction témához (Különvélemény, A.I.) vagy tért vissza Indiana Jones karakteréhez (Indiana Jones és a…), a katarzis elmaradt. Hiába a sok jó ötlete, hiába tudja valóban élettel megtölteni a képeket, gyönyörű, jól beállított szcénákat produkálni, valamit félúton a karrierje során elvesztett és nem nagyon tudta azóta visszaszerezni. Pedig látszólag mindig megvan minden a későbbi filmjeiben is, és mégis hibádzik valami. Vagy pedig szimplán a stílusa az, ami néha kivágja nálam a biztosítékot.

Legújabb filmjének előzetese kvázi beígérte azt, hogy a jó öreg Steven visszatért a nagyszabású, jó kiállású eposzok készítéséhez. Szélesvászon, magasztos zene, naplemente, harc, verejték, becsület, dicsőség…Stb. Néztem a trailert és az volt az érzésem, hogy Spielberg végre visszatért és formában lesz, megint ad valamit a filmvilágnak, amit évek múltán is előveszünk és könnyes szemekkel nézzük végig huszadik alkalommal is. Na persze sejthettem volna, hogy valami bűzlik Dániában. A helyzet az, hogy rég voltam ennyire szétszakítva egy film által. Tegnap a mozit enyhén frusztrálva és kissé csalódottan hagytam el, mert itt bizony sok minden nem stimmel és nem hinném hogy teljes mértékben velem volna a gond. Úgy ültem be, hogy akartam szeretni és őszintén szólva sokszor sikerült is belemerülnöm ebbe a cukormázas világba. Ugyanakkor nem egyszer szerettem volna fejjel beleborulni a popcornos zacskóba, mert a Hadak útján nincs híján a jó öreg spielberg-i szentimentalizmusnak. Ha ez még nem volna elég, sajnos gyakran lapossá válik. Két és fél óra nem feltétlen sok idő, ha jól van elosztva, itt viszont totálisan el lettek tévesztve az arányok.

Igaz ami igaz, a történet és maga a koncepció egészen érdekes (vagy totálisan érdektelen, nézőpont kérdése az egész): egy ló, akinek a neve Joey, gyakorlatilag végiggázol az I. világháború poklában. Összebarátkozik egy angol sráccal aki felneveli őt, majd a háború kezdetekor szétszakadnak. Az angoloktól átkerül a németekhez, onnan egy francia kislányhoz, és minden kínt átél, mire újra visszakerül a sráchoz, hogy aztán happy end-del zárjuk le a napot. Szerintem nem túl nagy spoiler, ha elárulom hogy happy end van a végén, tekintve, hogy Spielberg-filmről van szó. Ezt már megszokhattuk a “mester”-től, hogy szereti a filmjeire kvázi ráerőltetni a boldog végkifejletet, többek között ezért is szoktam az elmúlt jópár évben készült filmjeitől gutaütést kapni.

A gond ott van leginkább, hogy meglehetősen túl van nyújtva a dolgozat és bizony belekerült nem egy, hanem több üresjárat is, és tényleg sokszor vontatottá és unalmassá válik az amúgy csodaszépen fényképezett alkotás. Igen, újból Janus Kaminski áll a kamerák mögött, aki itt szeret eljátszani a plánokkal, nagytotálokkal és úgy mindennel ami a nagyszabású műveket jellemzi. Igazi eposzt kívántak együtt letenni az asztalra, mégis hiányzik egy csomó minden. Potenciálisan egy zsebkendő-áztató cuccal van dolgunk, ámbár talán velem van a baj, hogy egyszer sem éreztem azt a bizonyos gombócot a torkomban, nem támadt kedvem sírni. Talán a kőszívűségem az oka vagy pedig Spielberg valóban elnézett valamit. Személy szerint az utóbbira tippelek.

A színészekkel úgy nagy általánosságban nincs túl nagy gond, igaz a főszereplő srác néha idegesítő a folytonos “mindjárt sírok”-tekintetével és hanghordozásával. Tom Hiddlestone jó volt, Toby Kebell is, nem lehet igazán panaszra okunk de senki nem kiemelkedő. Talán Emily Watson az, ha jobban belegondolok. Az akciók is remekbeszabottak, grandiózus kivitelezettségűek, és van néhány olyan jelenet, ami tényleg arra készteti a nézőt hogy előre dőljön a székében és konkrétan rászegeződjön a tekintete a vászonra, de ez mégse elég. Nem elég, mert a úgy éreztem hogy a játékidő többségében kedvenc rendezőnk inkább erőlködött mintsem kreatívkodott volna, szellemessége is jobbára elhagyta őt (hát mi a helyzet azzal a libával? de komolyan. miért van ott a filmben?), néha azt éreztem hogy egy Disney-produkciót nézek. Nincs baj egyébiránt a Disney-vel, nem kívánom szapulni.

Még mindig kettészakítva érzem magam a film által. Egyrészt jó, mert bírtam hogy nem erőltettek bele felesleges romantikus szálat és tényleg a LÓ volt a főszereplő (habár nem mindig tudtam teljes egészében azonosulni vele, lehet azért nem bőgtem). Szóval egy pont oda. A zene is szép. Még egy pont. Az operatőri munka kiemelendő. Oké, újabb pont. A “szabadítsuk ki a lovat”-jelenet zseniális. Az is plusz két pont, hogy Joey-t nem egy patriótának írták meg, mert szépen összehaverkodik a németekkel, az angolokkal, a franciákkal (apropó, a francia fejezet is elnyerte tetszésemet). Mindazonáltal úgy gondolom inkább vagyok negatív (vagy inkább közepesen pozitív) véleménnyel mint jó véleménnyel. Nem rossz, de nem is túl jó. Szentimentális a végletekig, optimista és ez így szuper meg minden, de Steven Spielberg-nek össze kéne lassan szednie magát, készítenie kellene egy újabb olyan filmet ami inspiráló hatással van a nézőre, és amitől az embernek egyből kedve támad filmet készíteni a saját udvarán.

Utódok (2011)

“Clooney végre bebizonyítja, hogy jó színész.”

Azt hiszem bal lábbal kezdjük ezt az egészet. Bevallom őszintén, soknak tartom néha ezt a Clooney-”szapulást”, miszerint ő nem egy nagy színész, de ebben a filmben bizonyítja hogy mégis az. Ebben persze van egy féligazság, mégpedig hogy Mr. Cool itt ténylegesen levedli minden sármos attitűdjét és egy másfajta szerepben tündököl. Itt nem hidegvérű vagány, hanem egy totálisan más szereptípussal próbálkozik, és valljuk be: ez IS jól áll neki. De hogy nem eddig miért nem tartották őt egyesek jó színésznek, az számomra majdhogynem teljesen érthetetlen. Szerény véleményem szerint ő minden idők egyik legszimpatikusabb, legkarizmatikusabb színésze, aki még rendezőként is képes volt bizonyítani a nagyérdeműnek jól megválasztott témákban készült dolgozataival. Itt sem néz ki máshogyan a helyzet, Alexander Payne elég szépen beválogatta őt legújabb filmjébe, idősödő korára adott neki egy hálás szerepet. Hadd dicsérje a szakma, hadd szüneteltesse még kicsit a szokásos manírjait (mondjuk ugyanilyen jó választás volt az Amerikai főszerepére, sajnos azt azonban nem nagyon ismerte el a jónép…pedig fantasztikus film). Persze C. teszi mindezt jóízű nyugalommal és kissé félvállról, mintha csak azt mondaná: Ugyan, mit nekem Oscar? Node…Meglehet, kissé elsétáltam, sietek vissza. Nézzük csak meg, milyen is maga a film.

Az Utódok több szempontból is – hangulatát tekintve például – emlékeztet a tavalyi The Kids Are All Right című leszbikus opuszra csakúgy, mint a többéves Little Miss Sunshine-ra. Mindkét, pontosabban mindhárom film a hétköznapiságból merít. Hétköznapi karakterek kerülnek bizonyos helyzetekbe, döntés-szituációkba, melyek többé vagy kevésbé felforgatják az életüket. És mindhárom film középpontjában ott virít nagybetűkkel hogy CSALÁD. A család jó, a család mindenek felett. A The Kids Are All Right-ban Julienne Moore került dilemmába nemi identitását illetően, a Little Miss Sunshine-ban pedig egy egész família lett próbára téve egy utazás alkalmával. Az Utódokban George Clooney élete nehezül meg felesége balesetét követően. Coming-of-age történetnek is nevezhetjük, hiába tapossa az ötvenet a főszereplő, fel kell hogy nőjön az apaszerephez, és ahhoz, hogy eltartson egy családot. Hogy levetkőzze munkamániáját.

A mű legfőbb pozitívumai közé tartozik a főszereplő alakítása, azon kívül pedig maga a hangulat. Könnyed, mondhatni rendhagyó feel-good atmoszféra övezi át az egész filmet, végig duruzsol a fülünkbe a hawaii muzsika, a tájak szépek, az operatőri munka finom és érzékeny, és bizony akad jónéhány remek beköpés vagy szófordulat (Robert Forster, mikor bepancsol a kölyöknek, egészen zseniális). Könnyed hangvételbe csomagolja a direktor a súlyosnak mondható mondanivalóját. Beszél családról és megbocsátásról, halálról, becsületről és még sok minden másról. A didaktikusságot sokszor megüti és néhol át is ugorja a lovat, de sose annyira hogy ízléstelen legyen és giccses. Mindezt figyelembe véve kicsit ott bukik el a film, hogy bizony sokszor túl könnyed és túl sok mindent szeretne mondani, ezért nem mindig lehet érezni a dolgozat súlyát. Ez idáig nem is volna baj, ha nem ajnároznák agyon a filmet mind a kritikusok, mind pedig a nézőközönség, és így bizony óvatlan mozilátogató számára a film végén talán az a gondolat sejlik fel, hogy: túlértékelt. Talán így is van, őszintén szólva kissé frusztrálva éreztem magam a szűk két óra alatt. Mert míg tényleg, nincsen rosszul megírva, sem eljátszva, kellemes időtöltésnek lehet mondani könnyű szívvel, mégis több helyen parányit félresiklik. Több szál nincs tökéletesen kibontva és értelmezve, akad egy-két felesleges karakter és a végére nem egészen világos, hogy pontosan mit akart kifejezni a rendező. Persze, kapunk sokmindent…De nem eleget, az ígéretéhez képest. Ezért érzem túlzónak az Oscar-jelölést. De ha ezen túltesszük magunkat, kellemes élményben lehet részünk. Humorral, könnyekkel és szeretettel. És hát Clooney tényleg jó. De ezen nem kell annyira meglepődni.

 

A három testőr (2011)

Paul W.S. Anderson számomra egy “egyszer talál, egyszer félretrafál”-típusú rendező. Filmjei jobbára harmadrangú marhaságok, de olykor képes összehozni ebben a kategóriában valami pofátlanul szórakoztatót. Guilty pleasure-t mondanék, ha még jobban akarnám ezeket az alkotásokat jellemezni. A Death Race, a Resident Evil is ezen kategóriákba sorolandók, és most A három testőr is. Pedig utálni kellene ezt. Egy klasszikus, nagyapáink által holtig szeretett regénynek az adaptációjáról van szó, melyet annyi helyen erőszakol meg, ahány helyen tudtak. Anderson fogta a matériát és totálisan a maga képére formálta. Egy olyan alternatív univerzumban játszódik ez a film, ahol a három testőr igazi badass, a Milady szexi “kettős ügynök”, az akciók pedig szégyentelenül túl vannak stilizálva. Talán ott lett pont eltalálva az egész, hogy olyannyira semmibe vették a cucc klasszikus mivoltát, annyira pofátlanul kicsavarták minden részét, hogy túljutott azon, hogy fel kellene háborodni rajta.

Egy féktelen és akciódús átirat készült itt B-módra, ami ugyan híján van épkézláb történetnek vagy jó érzékkel megírt dialógusoknak, de mégis működhet azok számára, akik nem határolják el magukat. Perszehogy ostoba film. Perszehogy idióta az egész és néhol arcpirító, ha belegondolunk: mindez Dumas klasszikusának nyomán készült. De a rajzfilmszerű, látványosan és jól kivitelezett akciójelenetek meg a tempó simán eladják a filmet, és akkor Milla formás lábairól nem is beszéltem. Amik dögösek. Ez ellen semmi kétség. És hogy milyenek úgy amúgy a színészek? Vállalhatók. Ray Stevenson hozza a karizmáját, Christoph Waltz nem zavar sok vizet, Mads Nikkelsen pedig megint félszemű, amellett pedig nagyongonosz. Lehet szidni, tényleg…De nem lehet nem szeretni a film őszinteségét. Szórakoztatni kíván csupán, és ezt jól csinálja. Ami azt illeti, mérföldekkel jobban, mint Michael Bay Transformers-opuszai, pedig hasonlóan idióták. De itt még az akciók is sokkal jobban vannak megrendezve, a vágás nem nehezíti meg a dolgunkat, látunk mindent. Ez jó. Ez tetszik.

Persze, lehet hogy csupán jó hangulatban voltam, és azért tetszett annyira. Mindenesetre jó kis szórakozás ez, még akkor is ha bűnös a szentem.

 

 

Kritikák röviden

Néztem egy-két filmet az elmúlt pár napban, amikről most nem írnék hosszabban, csak így gyorsan. Volt köztük jó, kevésbé jó és akadt borzalmas is. Vámpírok, sorozatgyilkos anyuka, stb…Hétvégén lehet meglesem a The Iron Lady-t moziban, és még itthon is vár egy csomó film, amit meg akarok már lesni sürgősen. Addig is…Itt vannak ezek.

ALKONYAT: HAJNALHASADÁS – 1. RÉSZ

Tudom, tudom. Mit is vártam én ettől? Igazából az égvilágon semmit, de úgy gondoltam, hogy ha már az előző részeket is láttam, megnézem ezt is, mert a kíváncsiság azért hajt (még ha minimálisan is), és olykor üdítő érzés tud lenni megnézni egy rossz filmet. Mert kétség nem fér hozzá, ez egy rossz film. Vámpír-mitológia úgy ahogy van kidobva a kukába, de ha ezen túl is tesszük magunkat, még így is van min vakarnunk a fejünket. Kezdve azzal, hogy másfél óra úgy telik el, hogy nem történik semmi (de tényleg semmi), az első percben Taylor Lautner letépi a pólóját, Edward szomorú, Bella szomorú, és terhes lesz. A végén felpörögnek az események, és nem mondom, volt egy-két korrekt megoldás, de ezt csakis önmagához képest lehet értelmezni. Így is vacak film, amit egyszerűen felesleges volt elkészíteni, sőt: megírni. Csak lenne már vége ennek az őrületnek…

KOSZORÚSLÁNYOK

Az elmúlt év egyik leginkább túlértékelt filmje. Úgy értem, 90% a Rottenen, ami azt mutatja, hogy a kritikusok imádták. Most pedig Oscarra is jelölték, ami méginkább arcpirító. Feleslegesen túlnyújtott gusztustalankodás az egész, két órányi tömény klisé, alpári humor és pofoznivaló női karakterek, kevés értékelhető humorral. Oké, a végén összeszedte magát és becsúszott egy-két jó pillanat, de olyan ez mint az Alkonyatnál. Nem teszi jó filmmé, csak azt jelenti, hogy önmagához képest nyújtott valamit. Ez pedig édeskevés. Ha legközelebb is ehhez hasonló szart jelöl az Akadémia Legjobb forgatókönyv kategóriában, bojkottálom az egészet.

TITKOS GYILKOS MAMA

Na ez a film kedvemre való volt. Csontig maró szatíra, fekete humorral és egy csipetnyi társadalomkritikával, bár utóbbit nem akarom túlságosan ráerőltetni. Kathleen Turner abszolút eltalálta a szerepet, zseniálisan hozza a családját mindentől védelmező kispolgári háziasszonyt. John Waters rendező nem fogja vissza magát, abszurdabbnál abszurdabb fordulatokat vesz a cselekmény, a végére pedig tátott szájjal bámulja az ember a képernyőt hogy “Jézusom”. Romlott egy alkotás ez, romlott emberekről, a szó legnemesebb értelmében. Nem éppen feelgood-film, de aki meg van áldva némi beteg humorral, annak mindenképpen ajánlott látnivaló.

SEBEZHETETLEN

Minden kétséget kizáróan a legjobb szuperhősfilm a Hihetetlen család mellett. A forgatókönyv abszolút minimalista, Bruce Willis és Samuel L. Jackson egyaránt csúcsformában, a rendezés pedig elegáns. Elegáns, visszafogott és az atmoszféra piszkosul odaver. Ne számítson senki nagy számítógépes effektusokra, felesleges erőfitogtatásra, ez a film olyan, mintha egy Superman-képregényt a sorok között olvasva értelmeznénk. Nem popcornfilm, hanem komoly hőstanulmány, plusz hab a tortán, hogy eredeti ötlet alapján készült. Folytatás talán várható, de őszintén szólva kétlem, hogy Shyamalan a befejezés okozta elvárásoknak meg tudna felelni. Mindenesetre ezt tekintem az ő mesterművének.

FATHER’S DAY

Nem, nem a Robin Williams-féle filmről van szó. Ez a film a legújabb kísérlet arra, hogy a köztudatba visszahozzák az exploitation fogalmát és hogy a grindhouse-ba új életet leheljenek, továbbá hogy Tromát feltámasszák. Utóbbi kettő abszolút sikeres, bár nem vagyok tökéletesen elégedett a kész filmmel. Egyrészről elképesztően szórakoztató, otromba és pofátlanul szadista, másrészt pedig néhol túl ütődött és és hülye, hogy komolyan lehessen venni. A befejezés viszont a maga nemében egészen mesteri, és végtére is kielégítő alkotás kerekedett. Az effektek kézzel készültek, egy-két jelenet volt, ahol az olcsóság szagát lehetett érezni, de úgy összességében egész jól lett megcsinálva, a zene pedig baromi jó. Exploitation-fanoknak kötelező, Tromásoknak is. Remélem a Dear God No! is hamarosan nézhető lesz, mert kíváncsi lennék az hogyan sikerült.

TÖRJÖN KI A FRÁSZ!

Kissé frusztráló, mert úgy gondoltam hogy ütni fog ez a film, de végeredményben annyira nem vett le a lábamról. Valahogy a poénok nincsenek teljesen a helyükön, sokszor azt éreztem, hogy csupán arra szolgál a film, hogy néhány szellemes trükköt elsüssenek (de azok a trükkök is mára már nagyon elavultak, CGI-nál sokszor kilóg a lóláb). Szórakoztatónak szórakoztató, főleg  a végén vadul be a történet, az tetszett nagyon, de nem is tudom…Valahogy el van számolva. Hiába néhány jó poén, néhány jó ötlet, hiába érezni hogy Peter Jackson jót szórakozik saját kreativitásán, valami akkor is hiányzik. Helyenként erőltetett, ámbár egy péntek esti szórakozásnak megteszi.

In Sly We Trust! – vagy mégsem?

2008-ban, mikor Sylvester Stallone pontot rakott a Rambo-széria végére egy frappáns, egyszerű-de-nagyszerű negyedik résszel, mind örültünk mint majom a farkának. Örültünk, mert egyrészt viszontláthattuk azt a Rambót, akit az első részben megismertünk, és örültünk, mert akadt végre egy férfi, akinek volt akkora töke, hogy egy ilyen über-brutális, erőszaktól és maszkulinitástól szétrobbanó művet rakott le az asztalra. Még jobban örültünk aztán, amikor 2010-ben elkészítette a The Expendables-t, melyben veterán és modern akcióhősök garmadáját vonultatta fel nagy csinnadrattával, R-es kiszerelésben. Azt mondtuk magunkban: Végre valaki! Persze, az eredmény lehetett volna jobb, de így is a szívem csücske a film. Most, hogy az akciófilm mint olyan, hollywood-ban tökéletesen elkurvulni látszik, örülünk az ilyen dolgoknak. Ezért is volt olyan megrázó a hír, hogy a második rész bizony PG-13 besorolású lesz. Tehát no more blood, no more swears and strong language. Rendben, tudom. Az első rész se volt különösképpen durva ilyen téren. Véres volt ugyan, de azért nem viselt meg minket, mégis jó volt maga a tény, és a látvány mikor meglőnek valakit – spriccelő vér – megér minden misét, ha ilyen stílusú alkotásról van szó. Állítólag Chuck Norris volt az, aki fogta magát és kikötéseket tett, hogy márpedig ő nem hajlandó olyan filmben szerepelni, amiben csúnyán beszélnek, mert szeretné, ha a fiatalok is megnézzék. Wrong move, Ace! Wrong movie…

Megmondom én a frankót. A frankó az, hogy lassan össze kéne szednie magát a zsánernek, mert ha nem teszi, akkor végleg tévútra kerül, akkor aztán leshetjük. Ez az egyik. A másik pedig, hogy a The Expendables-filmek szereplőgárdáját ha megnézzük, külön-külön mindegyikőjük előszeretettel szerepel R-es filmben (vegyük például Statham-et, aki egymaga próbálja életben tartani a férfias akcióhősök létjogosultságát), így evidens volna, ha összeeresztjük őket, ömöljön a vér és hulljon a férgese. Jöhet ide Terry Crews a facebook-os népoltásával, hogy jó lesz a PG-13 is, nem érdekel. Mondhatja, hogy a film így is tökös lesz. Nem érdekel, itt többről van szó. Itt elvekről van szó és szabályokról. A férfias, kőkemény akciófilmek létéről, amit ez a film így szépen megkérdőjelez, mint annak a rendje. És ne mondja nekem senki, hogy így több jegyet fognak eladni mert több fiatal fogja megnézni. Könyörgök, ennek itt nem kellene hogy szempont legyen, ez a film nem gyerekfilm. De ha fiatalemberek mégiscsak betévednek a moziba, akkor legalább valami vagányat látnának, olyat amire felnőttkorukban szívesen emlékeznek vissza. Ha megnézzük, az Underworld-filmek mind R-es besorolásúak. Haywire? R. Bridesmaids? R. És jön Sly egy alacsony korhatáros akcióval? Ne. Tudom, hogy most ez ellen nagyon semmit nem lehet tenni, és nem is akarom nagyon verni a nyálamat, de ami a szívemen az a számon. Rossz mozdulat ez itt. Rossz mozdulat. Mindezek ellenére nyilván ott leszek már első nap a moziban. Valószínűnek tartom, hogy tetszeni fog (esküszöm, tényleg). És oké, biztos tökös lesz. Mert miért ne lenne az? A Die Hard 4 is az vol…Nem, na hagyjuk. A lényeg, hogy nem arról van szó, hogy szerintem túlságosan megsínyli majd a minőség, inkább arról, hogy így a folytatásban lemond arról az elvről, amit az elsőben felvett és oly büszkén hirdetett a világnak. Mégpedig, hogy az igazi akcióhősöknek és véres akcióknak helyük van a mai kínálatban is. Erről van szó.

Oscarral csak a baj van (Oscar jelöltek 2012)

Íme a jelöltek teljes listája:

Legjobb film

---

- A némafilmes
- Utódok
- Rém hangosan és irtó közel
- A segítség
- A leleményes Hugo
- Éjfélkor Párizsban
- Pénzcsináló
- Az élet fája
- Hadak útján

---

Legjobb rendező

---

- Michel Hazanavicius – A némafilmes
- Alexdander Payne – Utódok
- Martin Scorsese – A leleményes Hugo
- Woody Allen – Éjfélkor Párizsban
- Terrence Malick – Az élet fája

---

Legjobb férfi mellékszereplő

---

- Kenneth Branagh – Egy hét Marilynnel
- Jonah Hill – Pénzcsináló
- Nick Nolte – Warrior
- Christopher Plummer – Kezdők
- Max von Sydow – Rém hangosan és irtó közel

---

Legjobb női mellékszereplő

---

- Bérénice Bejo – A némafilmes
- Jessica Chastain – A segítség
- Mellisa McCarthy – Koszorúslányok
- Janet McTeer – Albert Nobbs
- Octavia Spencer – A segítség

---

Legjobb férfi főszereplő

---

- Demian Bichir – A Better Life
- George Clooney – Utódok
- Jean Dujardin – A némafilmes
- Gary Oldman – Suszter, szabó, baka, kém
- Brad Pitt – Pénzcsináló

---

Legjobb női főszereplő

---

- Glenn Close – Albert Nobbs
- Viola Davis – A segítség
- Rooney Mara – A tetovált lány
- Meryl Streep – A vaslady
- Michelle Williams – Egy hét Marilynnel

---

---

Legjobb animációs film

---

- A Cat in Paris
- Chico & Rita
- Kung Fu Panda 2
- Csizmás, a Kandúr
- Rango

---

Legjobb operatőr

---

- Guillaume Schiffman – A némafilmes
- Jeff Cronenweth – A tetovált lány
- Robert Richardson – A leleményes Hugo
- Emmanuel Lubezki – Az élet fája
- Janusz Kaminski – Hadak útján

---

Legjobb idegennyelvű film

---

- Bullhead
- Monsieur Lazhar
- A Separation
- Footnote
- In Darkness

---

Legjobb betétdal

---

- “Man or Muppet” – Muppets, Bret McKenzie
- “Real in Rio” – Rio, Sergio Mendes és Carlinhos Brown

---

Legjobb adaptált forgatókönyv

---

- Utódok – Alexander Payne, Nat Faxon & Jim Rash)
- A leleményes Hugo – John Logan
- The Ides of March – George Clooney & Grant Heslov ésd Beau Willimon
- Pénzcsináló – Steven Zaillian és Aaron Sorkin.
- Suszter, szabó, baka, kém – Bridget O’Connor & Peter Straughan

---

Legjobb eredeti forgatókönyv

---

- A némafilmes – Michel Hazanavicius
- Koszorúslányok – Annie Mumolo & Kristen Wiig
- Krízispont – J.C. Chandor
- Éjfélkor Párizsban – Woody Allen
- A Separation

---

Art Direction

---

- A némafilmes – Laurence Bennett (design); Robert Gould (díszlet)
- Harry Potter és a halál ereklyéi (2. rész): Stuart Craig (design); Stephenie McMillan (díszlet)
- A leleményes Hugo – Dante Ferretti (design); Francesca Lo Schiavo (díszlet)
- Hadak útján: Rick Carter (design); Lee Sandales (díszlet)

---

Legjobb kosztüm

---

- Anonymus
- A némafilmes
- A leleményes Hugo
- Jane Eyre
- W.E.

---

Legjobb dokumentumfilm

---

- Hell and Back Again
- If a Tree Falls: A Story of the Earth Liberation Front
- Paradise Lost 3: Purgatory
- Pina
- Undefeated

---

Legjobb rövid dokumentumfilm

---

- The Barber of Birmingham: Foot Soldier of the Civil Rights Movement
- God is the Bigger Elvis
- Incident in New Baghdad
- Saving Face
- The Tsunami and the Cherry Blossom

---

Legjobb vágás

---

- A némafilmes – Anne-Sophie Bion és Michel Hazanavicius
- Utódok – Kevin Tent
- A tetovált lány – Kirk Baxter és Angus Wall
- A leleményes Hugo – Thelma Schoonmaker
- Pénzcsináló – Christopher Tellefsen

---

Legjobb smink

---

- Albert Nobbs
- Harry Potter és a halál ereklyéi (2. rész)
- A vaslady

---

Legjobb zene

---

- Tintin kalandjai – John Williams
- A némafilmes – Ludovic Bource
- A leleményes Hugo – Howard Shore
- Suszter, szabó, baka, kém – Alberto Iglesias
- Hadak útján – John Williams

---

Legjobb animációs rövidfilm

---

- Dimanche/Sunday
- The Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore
- La Luna
- A Morning Stroll
- Wild Life

---

Legjobb élőszereplős rövidfilm

---

- Pentecost
- Raju
- The Shore
- Time Freak
- Tuba

---

Legjobb vágás

---

- Drive – Gázt! – Lon Bender és Victor Ray Ennis
- A tetovált lány – Ren Klyce
- A leleményes Hugo – Philip Stockton és Eugene Gearty
- Transformers 3. – Ethan Van der Ryn és Erik Aadahl
- Hadak útján – Richard Hymns és Gary Rydstrom

---

Legjobb hangkeverés

---

- A tetovált lány
- A leleményes Hugo
- Pénzcsináló
- Transformers 3.
- Hadak útján

---

Legjobb vizuális effektusok

---

- Harry Potter és a halál ereklyéi (2. rész)
- A leleményes Hugo
- Vasököl
- A majmok bolygója: Lázadás
- Transformers 3.

………………………………………………………………………………..

Ugye kényelmesen kijelenthetjük, hogy itt bizony meglepetésnek nyoma sincs? Kellemesnek semmiképpen, ha őszinték akarunk lenni, kellemetlennek azonban annál inkább. Persze mindannyian megszokhattuk már, hogy Oscar nem szereti a kockázatokat, mindig a kényelmes, komfortutat választja ahelyett, hogy tököket növesztene és bevállalna valami olyat, amivel levesz minket a lábunkról. Leszögezném, hogy úgy összességében nincsen baj ezekkel a  jelöltekkel. A THE ARTIST című filmet magam is várom, mert a téma szívem csücske, és látatlanban azt mondom: megérdemel bármely díjat. Scorsese HUGO-ja úgyszintén, benne még nem csalódtam. Az viszont kérdéses, hogy egy olyan film, ami a kritikusok körében erős nemtetszést váltott ki, s sokan hatásvadász giccsnek nevezik, mit keres itt. A RÉM HANGOSAN ÉS IRTÓ KÖZEL című Stephen Daldry-filmről beszélek, aminek érdemes utánakeresni a Rotten Tomatoes-on, ha valakinek nincsen fogalma arról, miket irkálnak róla. Arról nem is beszélve, hogy az Ain’t it Cool-on valamelyik kritikus máris az év egyik legrosszabbjának választotta. És még csak február sincs. De legalább a THE TREE OF LIFE kapott néhány jelölést, ezt örömmel látom. Viszont a BRIDESMAIDS-et egyelőre nem értem, hogy miért kaphatna Legjobb eredeti forgatókönyvért…Filmet még nem láttam, hétvégén lehet meglesem már, hogy bevizsgáljam.

Mi hiányzik?

Először is, a legszembetűnőbb számomra, hogy a DRIVE nincsen jelen, csupán egyetlen kategóriában. Persze, ne legyünk elfogultak és hagyjuk hátra az illúzióinkat: senki nem számított arra, hogy majd legjobb filmre jelölik, de Albert Brooks azért igazán megérdemelte volna, hogy felfigyeljenek rá. Nem beszélve a vágásról, a zenéről, az operatőri munkáról…Szerintem mindenki tudja, miről beszélek. A másik furcsaság, hogy Michael Fassbender-t se jelölték egyetlen filmjéért sem, pedig a SHAME-ben állítólag letaglózó alakítást nyújt. Talán a téma volt az, ami nem tetszett az Akadémiának? Egy ilyen kaliberű, tehetséges színész, mint ő simán érdemelne jelölést, akár az X-MEN-ben nyújtott alakításáért is.Viszont Gary Oldman-t jelölték, aminek mindig örülünk. Tekintve, hogy állítólag nem is nyert még a fickó semmit. Ezt így nehéz elhinni…

Lars von Trier új filmje, melynek kapcsán Cannes-ban a rendező leégette magát, szintén egyetlen nominációt se hozott. Ezt annak tudom be, hogy az Akadémia nem mer kockázatot vállalni, pedig Kirsten Dunst brutálisan jó alakítást nyújtott. Mondom, megérdemelné azt a díjat, annyira beleélte magát a dologba.

Térjünk az animációra…CSIZMÁS, A KANDÚR. Legjobb animációs. Öhm…Nincs különösebb bajom azzal a filmmel, kedves aranyos gyerekfilm, de semmi olyan, amitől különleges lenne. TINTIN sehol. TINTIN eltűnt. Nyoma veszett. Kussoljak? Jó.

Szóval…Nem lesz itt semmi meglepetés, gyerekek. A főbb díjakat valszeg vagy a THE ARTIST, vagy HUGO fogja behúzni, Meryl Streep talán hazaviszi a legjobb női főszereplő díját (vagy Michelle Williams), és remélem Woody Allen nyer egy forgatókönyvet. Mindenesetre így is várom az egész ceremóniát, minden cinizmusomat legyűrve, úgyis fennmaradok majd hajnalok hajnalán és live stream-en nézem egy liter kávéval, hogy hogyan alakulnak az események.

Mission: Impossible – Fantom protokoll (2011)

Érdekes megfigyelni a Mission: Impossible-filmek evolúcióját. Az első rész – melyet tegnap néztem meg évek óta újra – egy meglehetősen agyas, stílusos kémthriller volt, ami nem az akciójelenetekre fektette a hangsúlyt, sokkal inkább a történetre és a cselekményre. Brian De Palma remekül oldotta meg a feladatát. Ezek után 2000-ben jött John Woo-verziója, a második rész, mely pontosan az ellenkezője volt az elsőnek. Történetét tekintve egymondatos (értsd: faék egyszerűségű), primitív, egysíkú, egyetlen értékelhető dolog benne az akció, mely sokszor nevetségesen túlstilizált. A harmadik résznél beugrott J.J. Abrams, aki jó iparos módjára igyekezte összeszedni az első rész és a második rész pozitívumait, az eredmény pedig egy egész jó, de annyira mégse emlékezetes mozi lett. Hová lehetett hát ezek után menni? Milyen rendezővel? Milyen stílusban? Egyáltalán: érdemes negyedik részt csinálni? Tom Cruise-t el lehet még adni akcióhősként?

A rendezői székbe Brad Bird ugrott be, aki minden idők egyik legjobb szuperhősfilmjét csinálta (Hihetetlen család). Tom Cruise maradt. Társnak beugrott Jeremy Renner. Paula Patton. Simon Pegg maradt. Ving kiesett (mondhatni). Az eredmény a legjobb Ethan Hunt-mozi az első rész óta.

Hogy mitől lett olyan jó? Nem kis részben Brad Bird jelenlétének és kivételes tehetségének az akciójelenetek rendezését illetően, és komoly szerepe van itt Tom Cruise sármjának. Igen, a fickó még mindig tudja mi fán terem a sztárság és úgy bújik bele újra Hunt bőrébe, mintha csak erre született volna. Megmondom őszintén, tisztelem a csávót. Lehet őt utálni, de akkor is tagadhatatlan, hogy jó színész, plusz jól válogatja meg a szerepeit.

Oké, ha a történetet nézzük, akkor nem nagy szám. Van egy őrült fizikaprofesszor, aki atomháborút akar kirobbantani, ezzel egymásnak ugrasztva az amerikaiakat meg az oroszokat. A Kremlint felrobbantja, Hunt és csapata lesz okolva a merényletért, így aztán a kormánytól függetlenül kell nekik kiugrasztani a nyulat a bokorból. Teszik mindezt a legmodernebb kütyükkel és jókora profizmussal.

Nem a történet itt a lényeg, hanem az, ahogyan elmeséli Bird. Folyamatos és őrült tempót diktál, az események pörögnek, nincsen megállás egy percre sem. Kifejezetten tetszett a nyitánya a filmnek, aztán a főcím is el lett találva, a zenével egyetemben. Nem olyan komoly és hangulatos mint az első rész volt, viszont ki merem jelenteni, hogy ez a második legjobb film ebben a szériában. De míg a M:I egy okos blockbuster volt, ez már inkább egy elsőosztályú popcorn-mozi, ami nem fél bemutatkozni, nem rejti véka alá a célját. Szórakoztatni akar és ezt nagyon jól teszi. Cruise és csapata merészebbnél merészebb küldetéseken vesz részt, és minél képtelenebbnek tűnik a feladat, mi annál jobban szórakozunk, mert mulattató nézni, ahogyan megoldják őket. A film egyik fénypontja az ominózus toronyházas jelenet, ami garantáltan tériszonyt fog előidézni az érzékenyebb emberkéknél (alig mertem levegőt venni közben).

A másik ok, amiért jól sikerült a film, az az akció. Az akciók jól vannak fényképezve, ki lehet venni a legtöbb ütést és rúgást, ráadásul csajbunyót is kaptunk az arcunkba. Vigyorogtam, na. De tényleg. Cruise pedig jó kondiban van.

Persze, nem mestermű. De a rendező gondoskodik arról, hogy 2 órára elfelejtsük a külvilágot, hogy kikapcsoljuk magunkat. Az akciójelenetek kreatív elméről tanúskodnak, a tempó – mint mondtam – gyors, szórakozás-faktor nagyon magas. És hozzá kell tegyem, még barátnőm is el volt ájulva a filmtől, pedig ő aztán nem volt lelkes hogy ezt kell megnéznünk.

 

The Expendables 2 pg-13 lesz

Mit ragozzuk…That’s sucks…

A rettenthetetlen (1995)

Figyelem! Az alábbi írás ugyanaz, amit a MoziverZOOM honlapján is el lehet olvasni. Ami abból a puszta tényből fakad, hogy mindkettőt én írtam.

Kérem a tisztelt olvasót, hogy tekintsen el egy kicsit Mel Gibson magánéleti kinyilatkoztatásaitól és tevékenységeitől. Azoktól a telefonbeszélgetésektől és a részeges antiszemita kijelentésektől, és kicsit gondolkozzon el arról, hogy mit adott nekünk ez az ember. Mint színész. Mint rendező. Szerintem nem túlzás állítani, hogy nem kevés kultikus filmet és figurát köszönhetünk neki. Játszott halhatatlan szerelmest, bosszúálló fiatal rendőrt a nem túl fényes jövőben, öngyilkosjelölt fenegyerek nyomozót és egy rettenthetetlen harcost. Ugye, hogy nem is olyan rossz? Mel Gibson a kilencvenes évek egyik legikonikusabb akciósztárja volt Bruce Willis mellett. És még Hamletet is alakította. A sors gonosz fintora csupán, hogy aztán a média lejáratta őt a hülyeségei miatt és ezáltal sokan ferde tekintettel néznek a színész profiljára.
A Rettenthetetlen című film Mel Gibson rendezésében és főszereplésével készült nagyszabású történelmi ihletettségű harcfilm. Azért mondom hogy “ihletettségű”, mert nem rejtik véka alá maguk a készítők sem, hogy sokszor nem pontos illusztrálását adták a szigorú történelemkönyekben leírtaknak, nem kevés alkalommal eltértek a valóságtól, így a megrögzött töri-fanatikusok keserű szájízzel kelnek fel a film után. A megrögzött filmrajongók pedig gazdagabbak lesznek valamivel, amit azóta se sikerült sok embernek véghezvinni. Persze mondhatjuk: Ridley Scott Gladiátora hasonlóan ambíciózus és jóravaló mű, de mivel én nem vagyok nagy rajongója, ezért térjünk el tőle. Sem epikusságában sem másban nem ér fel Mel Gibson rendezéséhez.
A film William Wallace hőstörténetét meséli el. Azét a William Wallace-ét, aki – miután szerelmét meggyilkolták és meggyalázták – mérgében háborút indított az angolok ellen. Véres hadjáratot, mely bosszúállásból fakadt, majd az érdekek szép lassan átalakultak és végül a hősiesség lett a főcél. A szabadságért vívott verejtékkel és vérrel teli küzdelmet vitte vászonra Gibson bő 3 órában úgy, hogy közben a néző figyelme nem lankad, mindig van valami, ami leköti az embert. Pedig nem könnyű feladat lehetett megcsinálni, egy ennyire epikus történetet, az érzelmeket megjeleníteni, s akkor még egy szót se ejtettünk a csatajelenetekről, amelyek a savát-borsát adják ennek a produkciónak. Ezek a jelenetek igazi bravúrral és rettentő precizitással megrendezett jelenetek, melyekhez hasonló azóta se nagyon készült. Elementáris, zsigeri erővel vitte vászonra Gibson a harcokat, érezni az erejüket és bizony brutalitásban se fogta nagyon vissza magát (igaz, volt ami olyan durvára sikerült hogy maga a rendező is úgy gondolta hogy sok ez). Hullanak a fejek, végtagok, mi pedig ott érezzük magunkat a csatamezőn, s csak bámuljuk szájtátva azt a barbár pusztítást. John Toll remek operatőri munkája és Gibson rendezői tehetsége az, ami kiemeli ezt a filmet az átlagosság posványából.
Ami a színészeket illeti, nem lehet panaszra okunk, ámbár Gibson alakítása kissé furcsának bizonyult. Akcentusa hamiskás, és néhol nehéz komolyan venni őt egy ilyen nagy szerepben, sokszor viccesnek hat és olyan, mintha Riggs-nek egy ősét látnánk. Meg lehet persze szokni, de szerény véleményem szerint tényleg furcsának hatott egy ilyen karakter bőrébe bújva. De mikor a végén elordítja magát hogy „FREEDOM!”, akkor könnyes tekintettel bámuljuk a képernyőt mert látjuk, hogy odatette magát rendesen. Érdekes belegondolni abba, mi lett volna, ha Jason Patrick játssza Wallace-t (tudniillik, Gibson őt szerette volna, de a producerek nem egyeztek bele). Lehet, nem lett volna túl jó döntés.
Összességében, kisebb hibái ellenére ez a film mestermű. Már amiatt a puszta tény miatt is, hogy az akciók olyan jók, de ha hozzávesszük az érzelmi töltetet és a finálé okozta katarzist, Sophie Marceau földöntúli szépségét, és még sorolhatnám…Nos, örök darabbal állunk szemben, ami joggal vívta ki a „klasszikus”-státuszt.